Tisztelettel köszöntök minden vendéget és viski lakost, akik fontosnak tartják, hogy jelen legye-nek Fodó Sándor síremlékélegye-nek felavatásán.
Majdnem két és fél éve, hogy egy meleg má-jusi napon Fodó Sándor hűlt tetemét e teme-tőkertbe kikísér- tük. Akkor a kárpátaljai ma-gyarság gyásza borult koporsójára. Megsirattuk benne mindazt, aki volt, azt, ami most erre a szerény, de tartósabb síremlékre fel van írva, és azt is, amit nem lehet felírni. Akkor gyászol-tunk. Most, amidőn síremlékét avatjuk föl, amelyet a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség állíttatott, emlékezünk. Akkor csak Fodó Sándor ko-porsóját láttuk, most egész pályája tárul föl előttünk, és ugyanazon eszmék és érzések rezegnek át lelkünkön, melynek az elhunyt képviselője volt.
Nehéz, de szép pálya az övé. Nincs messze innen a régi családi telek, ahonnan Fodó Sándor elindult, hogy küldetését teljesítse. Sorskérdések iránti fogékonysága is ide vezethető vissza. A magyarságáért három évig sztálini lágerekben raboskodó apa, az értelmes, olvasott és sokat tapasztalt anya, valamint a református környezet határozzák meg fejlődésének irányát, és saját vallomása szerint a népi írók: Sinka István, Németh László, Veres Pé-ter, Illyés Gyula, Kodolányi János és a többiek. A magyar és világirodalom nagyjainak megismerésében, valamint a református hit és filozófia megér-tésében nagy szerepe volt egykori népfőiskolás barátainak, Krüzsely Erzsé-betnek és idősebb Sari Józsefnek. Hatással volt későbbi nézeteinek kialaku-lására az akkori viski magyar tannyelvű általános iskolának az otthoni és a szűkebb környezetében tapasztalt dolgokkal és átélt eseményekkel teljesen ellentétes tananyaga, majd az ukrán tannyelvű középiskolában folytatott
ta-nulmányai során tapasztalt magyarellenesség – a „visszafizetjük az ezeréves elnyomást” hangulat –, ami Sándor szavai szerint tragikomikus volt, hiszen 15 osztálytársa közül csak ketten voltak ukrán anyanyelvűek.
Növekedvén egyre több információhoz jut azonban a szovjet orszá-gos állapotokról is. Mivel agilis, gyakorlati fiú, kamaszfővel eljut az ország különböző részeibe. Nyelvtudásának köszönhetően magukkal viszik a csuhékosárt fonó és azzal kereskedő viski asszonyok tolmácsnak, ügyintéző-nek. A katonai behívó előtti bő egy évig aranyásó volt, s ez idő alatt – amiről nem mindig beszélt szívesen – az úgynevezett „szovjet nép” olyan szellemi, morális, szexuális és egyéb nyomoráról szerezhetett tudomást, ami teljesen szovjet- és kommunistaellenessé tette. Nagy Imre rádióbeszéde 1956 októ-berében, amelyet 16 évesen hallgatott végig, csak megerősítette ebben.
Mindezeknek természetes következménye lett az a felismerés, hogy magyar anyanyelvünk, és általában a magyar kultúra olyan értéket képvi-sel, amelyet nem szabad ennek, a társadalom tagjait osztályokra lefokozó, durva, az ember lelki életét semmibe vevő rendszernek martalékul hagyni.
Ezért tanulni kell, és másokat tanítani.
Kodolányi János Suomi, a csend országa című könyvének hatására a ro-kon népekhez vágyik Karéliába, de miután megtudja, hogy ott nincs finn-ugor szak, katonai szolgálat előtt felvételt nyer az észtországi Tartui Állami Egyetemre. Ariste professzor tanácsára két évig orosz szakos volt levelező tagozaton, ezalatt megtanulta az észt nyelvet, közben katonai szolgálatát teljesítette a tengerészetnél, és azután szakosodott a finnugor nyelvekre.
Jellemformáló hatással volt Sándorra a kis Észtország, amely a legde-mokratikusabb, legeu- rópaibb zuga volt a totalitárius rendszerű hruscsovi, majd brezsnyevi Szovjetuniónak. Nemcsak minőségi oktatásáról volt híres a tartui intézmény, de teret engedett a polgári filozófiának, tudománynak, nem csupán a marxista szemléletnek. Csodálattal töltötte el az észtek meg-maradásukért folytatott kitartó küzdelme, akik, mint Csanádi Imre Észtek c. versében, önmagukat építették parttá jelképesen az áradat ellen. Nem véletlenül voltak egy véleményen Tartuban a zsidó orosz szakos világhírű Lotmann professzorral, vagy az észt tanárnővel, Pálmeosszal, az észtek-kel együttérző orosz Igor Csernovval, az örmény Rafik Papajannal, akit később örmény nemzetvédő tevékenységéért tartóztattak le, vagy Garik Szuperfinnel, aki Szolzsenyicin és Szaharov társaságához tartozott, és a Hronyika Tekuscsih Szabityij (Folyó események krónikája) című szamizdat egyik szerkesztője volt.
De bármennyire szerette az észteket, hazavágyott. Így fogadta el a fiatal ungvári magyar tanszék meghívását, ahol – mivel nyelvész volt – a bevezetés a nyelvtudományba és az általános nyelvészet című tantárgyakat adta elő.
1967-től 1972-ig tanított az ungvári egyetem magyar szakán, ahol a ta-nítás, a hivatás mellet egyre inkább előtérbe kerül Fodó Sándor küldetéstu-data, amit Németh László szavai segítségével fogalmazott meg, és gyakran hangoztatott is: „a kárpátaljai magyarság szellemi organizátora akarok len-ni.” És valóban az is lett.
Miben is nyilvánult ez meg? Először is állandó segítőkészségével a ma-gyar és más szakos diákok iránt tanulásukban és egyéb nehézségeikben.
Másodszor pontosságra való törekvésében a tudományban, és igazságra az életben.
A legfontosabb számára természetesen a kárpátaljai magyarság ügye, a kisebbségi magyar- ság jövője, az Együttel, az alkotó ifjúság Forrás Stúdi-ójával és Kovács Vilmossal való közösségvállalása, a CSEMADOK min-tájára szervezett műkedvelő mozgalom a magyar szakon, a magyarellenes jogsértések elleni mindennapi egyéni harca, majd a csoportos küzdelem megszervezése és vezetése (az első és második Beadvány), és az ezért való meghurcoltatások vállalása. Mert szerinte nem az anyagi egzisztencia az iga-zi, hanem a léleké. Ilyen szempontból Fodó Sándor élete sikertörténet, még akkor is, ha az 1972-es Beadvány után elbocsátják az ungvári egyetemről.
A tartui egyetemen kap állást, de akkor már egy évnél tovább nem tudott Kárpátaljától távol élni, inkább fűtő itthon, majd kor-rektor a Kárpáti Igaz Szónál. És miután 1989-ben sikerült létre-hozni a KMKSZ-t, egy valóban töme- ges magyar érdekvédelmi szervezetet, új nehézségek jelent-keztek, szembe kellett szállni a kárpátaljai magyarság
egységé-nek megbontására irányuló szándékokkal is. Megillette volna, hogy az uk-rán parlamentben képviseljen minket, de ellenlábasai meghiúsították ezt. A KMKSZ-t azonban kitartó híveinek segítségével mégis sikerült megőrizni.
Hiszem, hogy a maiaknak, akik a kárpátaljai és egyben az egyetemes ma-gyarság ügyének további képviseletére vállalkoztak, a Fodó Sándor-jelenség
segít. Mert folytatása van az ügynek. Sándor a kezdet. Ehhez azonban meg kell szüntetni bizonytalanságunkat, amely „olyan – miként azt a 19. század-ban Hobbs, a filozófus írta –, mintha az éjszakát kellene a nappaltól elvá-lasztatnunk azzal a hosszú szürkülettel szemben, amikor már nincs éjszaka, de még nappal sincs. És noha bizonyos, hogy pontos elválasztó vonalat meg nem is vonhatunk, annyit mégis megmondhatunk, hogy az ügyünk a vá-lasztóvonal melyik oldalán fekszik.”
Minket, sokszor méltatlan tanítványokat, harcostársakat, utódokat Fodó Sándor emléke arra tanít, abban erősít meg, hogy az értelmiség szerepe a közösség szolgálata. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 1526 óta Magyar-országnak nem volt független államisága. Amikor végre függetlenné vált, elveszítette területének és lakosságának kétharmadát. Azóta az elszakított részeken a magyar lakosság szabadságharca folyik. Nálunk, Kárpátalján is.
Tehát a kárpátaljai magyar értelmiség és nem értelmiség feladata ezt a har-cot folytatni, természetesen, ha lehet, humánus és törvényes eszközökkel.
Kívánom, hogy ez a síremlék ne csak a hálás utókor Fodó Sándorra való emlékezésének jele legyen, hanem figyelmeztető jel is – és ebben, gondo-lom, egyetértenek velem a hatalom képviselői is –, hogy míg a kárpátaljai magyarság helyzete nem rendeződik megnyugtatóan, még igen sok tenni-valónk van.
Ez a síremlék figyelmeztessen tehát: ébredjetek! Veszélyben a föld, ami-ért őseink küzdöttek. Elprédáljuk örökségünk, s ami évezredekig a miénk volt, átjátsszuk másoknak. Egy nagy kultúra utolsó fennmaradt örökösei vagyunk, és egyre csak fogyunk. Vigyázzatok! Minden oldalról bekerítenek benneteket. Keltsük fel a többieket, s mentsük, ami menthető. Tartsuk tisz-teletben ezt a síremléket, mert itt, ebben az anyaországtól elszakított, de igen szeretett hazánk földjében drága nemzetünk egyik hűséges fia nyugszik.
Elhangzott 2007. október 7-én a viski református temetőben.