Megdöbbenve meredtek az idős, szakálas kis emberre. Úgy érezték mind a ketten magukat, mint a gyerek, akit rajta kaptak valami csínytevésen.
De a professzor arcán nyoma sem volt a gúnynak, vagy rosszalásnak.
Barátságosan mosolygott, kedves kék szemeiből jóindulat sugárzott.
– Ne vegyék tolakodásnak, de miután megpillantottam, azonnal fel-keltette az érdeklődésemet – mondta bocsánatkérően. – Azért jöttem most, mert a többiek arra a kedves kis idegenvezető nőre fi gyelnek. Tá-vol áll tőlem, hogy felhívjam a fi gyelmüket a szkarabeuszra.
Körülnézett, majd folytatta.
– Az lenne a legjobb, ha helyet szorítanának maguk mellett. Például azt a táskát feltehetné a poggyásztartóba.
Harisson engedelmeskedett, a professzor pedig leült melléjük, kezébe vette a nyakéket és szemüvegét feltéve, fi gyelmesen tanulmányozta.
– Már amikor először megpillantottam, szinte bizonyos voltam benne, hogy az ékszer az Óbirodalom korából való – mondta kis idő múlva. – Sznofru fáraó volt, aki expedíciót szervezett a Sinai-félszigetre, hogy ott türkizt bányásszanak. Jól gondoltam, kétségtelen, hogy a bogár testén Sznofru fáraó neve látható, némi dicsőítő szöveg kíséretében. Valahogy így hangzik: ”Dicsőség a hatalmas Sznofru királynak, Alsó és Felső Egyiptom urának, a nagy piramis-építőnek”.
– Tudtam, hogy az Óbirodalomból származik – akart felkiáltani Su-san, de időben rájött, hogy jobb, ha halkan mondja. – És mást nem talált rajta? Nem Tutankhamon kartusa van az alsó lemezen?
– De bizony, az övé – mosolygott Zaharov.
– Tehát igazam volt – mondta diadalmasan a lány. – Szóval az ő bir-tokába került?
Harisson tágra nyitotta a szemét.
– Az én ékszerem tényleg Tutankhamoné volt? El sem akarom hinni!
A nagy Tutankhamoné, a legnagyobb és leghíresebb fáraóé! Hihetetlen!
– Hát nem a legnagyobb fáraó volt, még csak nem is volt nagy fáraó – mondta bosszúsan Susan. – De kétségtelenül a leghíresebb, hála Howard Carternek.
– Valóban az övé volt, illetve az ő tulajdonában is volt – helyeselt a pro-fesszor. – Ez van a lemezre írva: „Ankheszenamonnak örök szerelemmel Tutankhamon.”
– Ki volt az az Ankheszenamon? – kérdezte az író.
– A felesége és nővére, azaz inkább féltestvére. – vágott közbe a lány mutatva akarván Zaharovnak, hogy ő is szakmabeli. – Ne tátsad olyan nagyra a szádat – fordult Ron felé. – Az óegyiptomiaknál megengedett, a fáraóknál pedig egyenesen szokás volt a testvérek közötti házasság.
Zaharov professzor nem szólt közbe, magába mélyedve hallgatott.
Úgy tűnt, mondani akar valamit, de habozik megtegye-e, majd zavartan megszólalt.
– Ez a szkarabeusz nyakék hallatlanul értékes. Elárulnák, hol szerezték?
Azok ketten zavartan egymásra néztek és hallgattak. Végül Harisson törte meg a csendet.
– Nincs mit titkolnom, becsületes úton jutottam hozzá.
Azzal részletesen elmesélte, mikor, hol és hogyan jutott a birtokába az ékszer. Csak azt hallgatta el, hogy később megölték a fi út, akitől vette.
Elbeszélése során Zaharov többször bólogatott, mint aki érti, mi történt.
– Mikor történt ez? – kérdezte, amikor a másik befejezte.
– Két nappal ezelőtt, kora délelőtt, a nagy piramisok mellett – vála-szolta Harisson.
A professzor ismét bólintott.
– Akkor ez az a szkarabeusz nyakék, amiről Ibrahim Szadin beszélt!
– Ki az az Ibrahim Szadin és miféle nyakékről beszélt – kapta fel a fe-jét idegesen Harisson.
– Majd később elmondom, de megérkeztünk az Egyiptomi Múzeum-hoz és le fogunk szállni.
Zaharov éppen időben ült vissza a helyére, mert a busz némi körözés után parkolóhelyet talált. Az utasok leszálltak, de mielőtt elvegyültek
volna a turisták hömpölygő tömegébe, az idegenvezető szétosztotta a be-lépő jegyeket és közölte, találkozó pontosan két óra múlva.
Susan és Ronald Harisson együtt indultak befelé, de együtt bejutni már nem sikerült nekik, mert a lánynak előbb le kellett adnia hátizsák-ját (amelyben ott lapult a szkarabeusz is) a ruhatárba. Harisson meg-úszta egy jelző kapun való átjutás utáni végig tapogatással. Végre sike-rült újra találkozniuk és a főkapun át bejutottak az előtérbe, ahol balra fordulva a mintegy négy és félezer év előtti Óbirodalomban készült szob-rokkal találkoztak.
– Ezek a szobrok és tárgyak a piramis építő fáraók korából származ-nak – magyarázta Susan, aki örült, hogy végre bemutathatja a férfi nek régészeti és egyiptológiai tudományát. – A legnagyobb piramist építető Kheopszról a sors iróniája folytán csak ez a hét centiméteres szobor ma-radt, de a közelében itt van fi ának, Kheprénnek, életnagyságú szobra, amott pedig unokája Mükerínosz látható, két istennő kíséretében.
– Meg vagyok döbbenve – meredt Harisson a három alakból álló szo-borcsoportra. – Ezek a szobrok tökéletességben felveszik a versenyt akár-melyik, kétezer évvel későbbi görög szobrász műveivel, amelyekről pedig azt tanultuk, hogy a klasszikus, tökéletes emberábrázolás példaképei.
– Szerintem ezek a szobrok sok, későbbi görög szobornál élettelib-bek – helyeselt Susan. – Nézd például Sznofru fáraó fi ának és feleségének a sírjukban talált szobrait, vagy ennek a felolvasó papnak fából faragott alakját.
Az óbirodalmi szobrok és edények után megtekintették a Közép- és Újbirodalom korából származó szobrokat, életképeket ábrázoló dom-borműveket, kultikus fémtárgyakat és ékszereket, majd a földszintről felmenve a lépcsőn az emeletre, külön belépővel a fáraók múmiáit, míg végül eljutottak a Tutankhamon sírjában talált tárgyak kiállításához.
Harisson, aki eddig nem túl sokat tudott Egyiptomról, ámulva nézte a csodálatos kivitelű és hallatlan értékű tárgyakat, az aranyozott trónust, amelyen a fi atal fáraó és felesége, Ankheszenamon látható, a fáraó száz-tíz kilós aranykoporsóját és az ékkövekkel kirakott, tizenegy kilós, arany halotti maszkot.
– És te az előbb azt mondtad, hogy Tutankhamon nem volt jelentős uralkodó! – támadt a lányra Harisson.
– Nem volt bizony – mosolygott Susan a férfi felháborodásán. – Gye-rekként került a trónra és tizenkilenc éves korában halt meg. – Sírjának bejáratát elfedte a törmelék, amit VI. Ramszesz sírja kiásásakor halmoz-tak fel. 1922-ben Howard Carter brit régész munkásai véletlenül egy lép-csőbe ütköztek, így fedezték fel Tutankhamon sírját, az egyetlen jelentős sírt, amit eddig kincseivel együtt érintetlenül találtak.
– Ez döbbenetes! – álmélkodott Harisson. – Mennyi kincs lehetett ak-kor egy nagy uralkodó sírjában?
– Számunkra elképzelhetetlenül nagy érték lehetett – szólalt meg mel-lettük Zaharov professzor. – És nemcsak egy fáraó sírjában, hanem pél-dául más, jelentős államférfi ak sírjában is. Erről jut eszembe, a szkara-beusz mellett más írást nem találtak? – nézett rájuk fürkészően, majdnem gyanakodva.
– Nem, semmi mást –felelt csodálkozva Harisson. – Miért kérdezi?
– Szeretnék önökkel egy kicsit elbeszélgetni valami nyugalmas helyen, ha már befejezték a kiállítás megtekintését – mondta Zaharov, elengedve füle mellett Harisson kérdését.
– Mehetünk – mondta Harisson. – Azt hiszem, mindent megnéztünk, amit érdemes volt.
– Ez azért túlzás – nevetett Susan. – Napokig lehetne mit nézegetni, de azt hiszem, ebben a tömegben sokkal többet nem látnánk.