Hazatérve, Ibrahim Szadin azonnal bezárkózott irodájába, amely tulaj-donképpen egy kisebbfajta laboratórium volt és alaposan szemügyre vette a vásárolt holmikat. A hettita eredetű tárgyakkal hamar végzett. Annál nagyobb fi gyelmet szentelt a türkizből készült szkarabeusznak. Először is óvatosan megtisztította a rátapadt évezredes szennyeződésektől, majd megpróbálta a nyakék alapjára szerelt fémlemezt kiegyengetni. Ez azon-ban nem sikerült teljesen, ezért úgy döntött, hogy eltávolítja.
Szerencséje volt, a lemezt viszonylag könnyen oldható kötéssel rögzí-tették magához, az eredetileg megfelelő lánccal vagy szíjjal nyakba akaszt-ható türkiz testhez. Akkor vette csak észre, hogy az utólag felszerelt le-mez nem is egy, hanem két lapból áll: egy réz és egy arany lele-mezből.
Először magát a szkarabeuszt vizsgálta meg. A kisebb ékkövekkel dí-szített, arany lábakkal és csápokkal ellátott bogár felső részén hieroglif írás volt látható. Szadin nemcsak kereskedő volt, hanem műértő is. Cam-bridge-ben tanult egyiptológiát és odahaza Kairóban doktorátust is szer-zett. Noha már régen nem foglalkozott hieroglifák megfejtésével, rövid idő alatt sikerült megállapítania, hogy a szkarabeusz Sznofru fáraó tu-lajdonát képezte, amit egyébként a bogár testének alsó részén látható névjegy, az úgynevezett kartus (cartouche) is bizonyított.
– Ez a bogár felbecsülhetetlen értékű – állapította meg magában. – Lássuk, mi van a lemezeken.
Először az aranylemezt vette szemügyre és az előbbiek után már köny-nyűszerrel sikerült elolvasnia Tutankhamon fáraó feleségéhez intézett szerelmes sorait.
– Nos, ettől ez a nyakék még értékesebb, hiszen már a történetét is is-merjük – mormolta magában boldogan.
Már éppen fel akarta emelni a telefont, hogy néhány, nagytekintélyű, külföldi régész ismerősével megbeszélje az esetet, de eszébe jutott a réz-lemez.
– Ne kapkodjuk el a dolgot, legyünk alaposak, ahogy kell! – korholta magát és nekilátott a harmadik lemez tanulmányozásának, bár nem várt ettől sok újat.
Annál nagyobb volt a meglepetése, ahogy a rézlemezen levő szöveget tanulmányozni kezdte. Az ugyancsak hieroglif jelekkel írt szöveg nehe-zen volt érthető, mintha mintegy kódolva lett volna. Ahogy azonban egyre nagyobb részét sikerült megfejtenie, egyre izgatottabb lett. Már több, mint két órája foglalkozott a felirattal, amire belátta, hogy azt csak részben tudja megfejteni és a teljes megértéshez még további tanulmá-nyokat kell végeznie. Ugyanakkor azonban örömmel állapította meg, hogy sikerült a szöveg lényegét megértenie.
Újra felvette a telefont és rövidesen hosszas beszélgetésbe mélyedt az ismert külföldi régészek egyikével, Zaharov professzorral.
– Szóval, az ön értékes véleményét is fi gyelembe véve, – fejezte be a be-szélgetést – annyit már eddig is sikerült megállapítanunk, hogy a nyakék a híres, piramis építő Sznofru fáraó részére készült és lehetséges, hogy Tutankhamon fáraó tulajdonában is volt.
Elhallgatott, meghallgatva beszélgető társa mondanivalóját, majd folytatta:
– Igen, ahogy mondja. De az a legérdekesebb, hogy közben a neves építész, Szenenmut birtokába is került, aki, ha jól értettem, saját, eddig ismeretlen sírjának valódi helyét megjelölő felirattal látta el. Ez azért is érdekes, mert Szenenmut építész két másik sírhelyet is építtetett magá-nak, tehát ez a felfedezés megváltoztatja eddigi ismereteinket erről, an-nál inkább, mert valószínű, hogy ez a harmadik sírhely eddig feltáratlan és érintetlen.
Megint elhallgatott, hogy a másik mondanivalóját meghallgassa, majd így fejezte be a beszélgetést:
– Persze, miután még nem sikerült a szöveg pontos megfejtése, egy-előre nem tudjuk, hol van a sír helye, de ez csak idő kérdése és egyetér-tek önnel abban, hogy már most el kell kezdeni szponzort keresni.
Ibrahim Szadin még két szakértővel lefolytatta ezt a beszélge-tést, nemcsak azért, hogy az ő véleményüket is meghallgassa, hanem hogy bebiztosítsa elsőbbségét azáltal, hogy felfedezését már többekkel közölte.
A műkincskereskedő ezután két ismert műkincsgyűjtő milliárdos titkárságát hívta fel, az orosz Csernyisevét és az amerikai Bernardiét.
A titkárokkal csak annyit közölt, hogy talált egy óbirodalomból szár-mazó nyakéket, annak segítségével felfedezte egy érintetlen sír helyét és a közeljövőben készül azt feltárni. Ezután abbahagyta a nyakékkel való foglalkozást és várt.
Két napig nem történt semmi, Szadin ugyanúgy folytatta a régiségekkel való kereskedést, mint eddig. Harmadnap, kora reggel megszólalt a te-lefon a műkincskereskedésben, amely egyúttal Szadin lakásának egy ré-szét is képezte.
– Ibrahim Szadin? – kérdezte köszönés helyett egy férfi hang arabul, amikor beleszólt a kagylóba.
– Én vagyok – válaszolta Szadin. – Kivel beszélek és mit óhajt?
– Megbízóm szeretne önnel találkozni – mondta az ismeretlen, nem válaszolva a kérdés első részére.
– Rendben van, hol és mikor? – egyezett bele a kereskedő.
– Egy óra múlva, a Halotti Bárka közelében, a Nagy Piramis mögött.
És ne felejtse el magával hozni azt a bizonyos nyakéket – mondta az is-meretlen és letette a kagylót.
A műkincskereskedő végiggondolta a lehetőségeket. A találkozás körülményei egy kissé különösek voltak, sőt gyanúsnak mondhatók.
Ugyanakkor tudta, a műkincs üzletek nem szoktak a nagy nyilvánosság előtt folyni, mivel az egyes műtárgyakra beszolgáltatási kötelezettség van. Elhatározta tehát, hogy elmegy a találkára, de minden esetre meg-tette a szükségesnek vélt óvintézkedéseket. Magához vette revolverét, a szkarabeuszt pedig becsomagolta egy darab papirosba és betette egy műanyag zacskóba.
Beült az autójába és a piramisok melletti parkolóig hajtott. Ott leál-lította és megváltva jegyét, bement a bejáraton. Kicsit korábban ment és körüljárta a találkozás színhelyét. A terület elhagyott volt, elég korán volt és a látogatók csak most kezdtek szállingózni.
Körülnézett és meglátott egy tizennégy év körüli arab fi út, aki arra várt, hogy a turistáktól kisebb szolgálatok fejében néhány fontot kapjon.
Magához intette.
– Mi a neved, fi am – kérdezte tőle.
– Ibrahim, uram – válaszolta az.
– Nekem is – nevette el magát a kereskedő. – Akarsz keresni negyven fontot, Ibrahim?
A fi únak kerekre nyílt a szeme.
– Hát hogyne akarnék, uram – mondta izgatottan.
– Na, akkor itt ez a műanyag zacskó – nyomta a fi ú kezébe Szadin. – Maradj itt és várj, amíg intek, akkor hozd oda hozzám. Tessék itt van húsz font, a másik húszat akkor kapod, ha odavitted hozzám.
Szadin elindult a találkahely irányába, vissza-vissza nézve. A fi ú ott állt, a falnak támaszkodva, el sem mozdult, nem akarta kockáztatni a húsz fontját. A környéken nem volt senki más. Ahogy tovább ment, egy masztaba mögül egy magas arab férfi lépett elő. Európai ruhában volt. A másik oldalról két újabb arab tűnt fel, hosszú földig érő ruhába öltözve. Lassan közeledtek.
A magas férfi elindult Szadin felé.
– Maga Ibrahim Szadin? – kérdezte.
Szadin bólintott. – Nem magát vártam, hanem a gazdáját – mondta bosszúsan.
– De én jöttem. Adja ide azt a nyakéket – mondta parancsoló han-gon. – Majd átadom neki.
– Csak az ő kezébe adom, különben nincs is nálam – mondta a keres-kedő. – Most pedig takarodjanak – mondta és előhúzta zsebéből a re-volvert.
Ráfogta a hórihorgas férfi re, de nem vette észre, hogy a másik két arab egyike mellé lopakodott. Mögéje lépett, ruhájából hosszú kést húzott elő és egy hirtelen mozdulattal oldalról átvágta a kereskedő nyakát. Szadin
a földre zuhant, a három arab fölé hajolt és kikutatta a zsebeit, de hiába, nem találták meg, amit kerestek.
A kis Ibrahim rémülten fi gyelte, mi történik. Nem tudta, mit csináljon.
Aztán gondolt egyet, odafutott a néhány lépésnyire levő vízcsaphoz, ki-vette a szkarabeuszt a műanyag zacskóból és lehajolva, a vízcsap melletti sárba gyömöszölte az ékszert és apapírt is odadobta. Azután felállt, de ezzel magára vonta a három férfi fi gyelmét. Az egyik elindult feléje. Egy pillanatra dermedten állt, kikapta a nyakéket a sárból a papírral együtt, majd hirtelen vad futásnak eredt, a Halotti Bárka bejáratánál ácsorgó turisták csoportja felé.