– Sajnos néhány napra ismét el kell válnunk – mondta a fi atal, alig ti-zenkilenc éves Tutankhamon fáraó és gyöngéden megsimogatta felesé-gét, aki a féltestvére volt. A két fi atal, mindketten Ekhnaton fáraó gyer-mekei, együtt nőtt fel és kétségbeesetten ragaszkodtak egymáshoz ebben az ellenséges környezetben.
Apjuk, Ekhnaton fáraó ugyanis a sok istent imádó egyiptomi vallást megváltoztatva, bevezette az egyetlen isten, Aton a nap, imádatát, le-romboltatta a különböző istenek templomait és Th éba helyett új fővárost építtetett, Amarnát. Húsz éves uralkodása után utódainak a papok kö-vetelése hatására vissza kellett térniük a több-isten hitre és Amon tisz-teletére. El kellett hagyniuk Amarnát, de Tutankhamon nem a vallási központot, Th ébát választotta fővárosul, hanem a régi fővárost, Mem-phiszt.
– Egyáltalában nem örülök – mondta aggodalmasan Ankheszenamon királynő férjének – hogy részt veszel a harci-kocsizók felvonulásán.
– Sajnos nem tehetem meg, hogy nem megyek, drága szerelmem és nővé-rem – válaszolta a fi atal fáraó. – A jelenlegi politikai helyzetben erősnek kell mutatkoznom. A thébai papok nem felejtették el, milyen nehezen cseréltem fel szeretett apánk vallását, az egyetlen igaz isten, Aton, a nap imádatát, a thébaiak sok istene közül a legfőbbnek, Amonnak tiszteletével.
– Pedig te mindent megtettél, hogy kiengeszteld őket, még a nevedet is megváltoztattad Tutankhatonról Tutankhamonra – mondta harago-san a fi atal királynő, aki, talán azért, mert még csak tizenhét éves volt, férjénél is nehezebben bocsájtotta meg, hogy vissza kellett térniük apjuk, Ekhnaton vallásáról az egyiptom-szerte elterjedt Amon kultuszra.
– És azt hiszed, jó szemmel nézik – mondta lemondóan a fáraó – hogy miután el kellett hagynunk apánk fővárosát, Amarnát, nem Th ébába
költöztünk, hanem újra Memphiszt tettük meg fővárosunknak? Ez nagy veszteség annak a rengeteg papnak, akik ott lebzselnek a különböző is-tenek templomaiban.
– Jobb lenne, ha itthon maradnál – aggodalmaskodott a királynő.- Féltelek, a papok kezei messzire nyúlnak.
– Ne félj a papok messze vannak – nyugtatta feleségét Tutankha-mon. – Itt mindenütt Ay katonái vigyáznak a rendre. Ay pedig apánk hűséges híve volt és nekem is jó barátom.
– Nem bízom Ayban, túlságosan nagyravágyó. Attól tartok szeretne fáraó lenni. De ha muszáj menned, vigyázz magadra – nyugodott bele a fi atal királynő a megváltoztathatatlanba. – Mindenesetre akaszd a nya-kadba ezt a szkarabeusz nyakéket, amelyet apánktól kaptál. Az megvéd.
Állítólag Szenenmuté, az építészé volt.
– Nem Szenenmuté, hanem Sznofru fáraóé volt – javította ki a férje. – Szenenmut is csak találta. Ő csak rátétetett egy rézlemezt az aljára va-lami szöveggel, amit senki sem ért és meghagyta az írnokának, hogy ő vagy utódai annak az uralkodónak adják át, akit legméltóbbnak talál-nak. Halála után sok idő telt el, mire utódai be mertek egy uralkodót avatni Szenenmut titkába. Hiszen közismert, hogy az építész Hatszepszut királynő bizalmasa volt, akinek Th otmesz fáraó (ezen a néven a negye-dik) összetörette szobrait és kivésette nevét a templomok falából. Így ke-rült apámhoz és ő nekem adta.
Elhallhatott és rámosolygott feleségére. Ez a mosoly tükrözte a fi atal, tizenkilenc éves, fáraó őszinte és mély érzelmét imádott felesége iránt:
a szerelmet, az összetartozást és nem utolsó sorban a kölcsönös egy-másra utaltságot, majd így folytatta:
– Nem tehetem, mert én meg a rátetettem rézlemezre egy aranyle-mezt és azt vésettem rá: „Ankheszenamonnak örök szerelemmel Tutan-khamon.”
– Jaj de drága vagy – sikoltott fel örömében a fi atal királynő. – Akkor ez az enyém?
– Igen. A legjobbkor hoztad szóba. Nem az én, hanem a te nyakadba akasztom – mosolygott a fi atal fáraó és megcsókolta feleségét. – Most pe-dig indulnom kell. Ne félj, hamar visszajövök, épségben.
A fi atal uralkodó csak részben tudta feleségének tett ígéretét betartani.
Hamar érkezett vissza, de nem jött, hanem hozták. Érkezését maga a vezir, Ay, jelentette a fi atal királynőnek:
– Sajnos rossz hírt kell veled közölnöm, felséges királynőm, drága Ankheszenamon – mondta, szomorú kifejezéssel petyhüdt arcán a po-hos, öreg vezir. – Szeretett uralkodónk részt vett a sivatagban tartott har-ci-kocsi versenyen, de kocsijának egyik kereke hirtelen kiesett, ő kizu-hant a kocsiból és olyan szerencsétlenül ütötte meg hátul a fejét, hogy elvesztette eszméletét. Azóta sem tért magához.
Mielőtt a fi atal királynő felfoghatta volna mit mondott az öreg vezir, apja volt barátja és bizalmasa, négy szolga behozta hordágyon az eszmé-letlen fáraót. Ankheszenamon akkor értette csak meg, mit mondott Ay. Sírva rohant a hordágyon fekvő mozdulatlan testhez, zokogva szó-longatta és csókolgatta.
A vezir szótlanul nézte, majd megszólalt.
– Hasztalan próbálkozol, drága királynőm, sajnos valamennyi or-voslással foglalkozó pap véleménye az, valószínű, hogy nem fog feléb-redni többé.
A papok szóra a királynő felkapta a fejét.
– De hogyan kaphatott olyan nagy ütést a fejére? – kérdezte gyana-kodva. – Hiszen a puha homokra esett?
– Magam nem voltam jelen – válaszolta feltűnő gyorsasággal a vezir – de leghívebb emberem, Teti látta az esetet. Amikor a fáraó kiesett a kocsi-ból, ő rohant hozzá elsőnek, de amint mondja, Tutankhamon fáraó az esés után nem tért magához, bármennyire is próbálkozott felébresz teni.
– És mit mondanak az orvosok, miben reménykedhetünk? – – Általános véleményük az, hogy egy darabig még életben maradhat, de nem fog magához térni. Mélyen elszomorodva mondom ezt neked, hi-szen benneteket, nemcsak mint uralkodóimat szeretlek, hanem atyátok, Ekhnaton fáraó legodaadóbb híveként, mint saját édes gyermekeimet.
– Szóval tizenhét évesen elveszítem az egyetlen embert, aki szeretett és özvegy leszek – zokogott a fi atal királynő.
– Hogy mondhatsz ilyet királynőm – mondta Ay, váratlanul elmoso-lyodva. – Hiszen téged mindenki szeret, de legfőbbképpen én. Szegény Tutankhamon rövidesen bekövetkező halála után tovább uralkodhatsz,
mint királynő, csak választanod kell valakit a híveid közül, akivel meg-oszthatod az uralkodás terheit. Akár engem is, aki úgyis a fáraó helyet-tese vagyok.
Elhallgatott, fi gyelve a királynő arcát. Látván annak megdöbbenését, folytatta.
– Igaz, hogy hatvan évesen kissé öreg vagyok hozzád, de nagy életta-pasztalatommal sokat segíthetek neked az uralkodás terhes feladatainak megoldásában. Egy nőnek sokkal nehezebb az uralkodás. Végül még maga Hatszepszut is belebukott.
Miután látta, hogy a megdöbbent fi atal királynő nem válaszol, elin-dult kifelé, de az ajtóban visszaforelin-dult.
– Látom, váratlanul ért, amit mondtam, de azért gondolkozz el rajta.
Én addig is megteszem a szükséges intézkedéseket, hogy a nagy fáraót, Tutankhamont, átvezessük Ozírisz birodalmába. Mint főpap, magam fogom elvégezni a szájmegnyitási szertatást.
Valóban rövid idő múlva, anélkül, hogy magához tért volna, Tutankha-mon meghalt. A gyász-szertartást teljes pompával lefolytatták, ahogy az illik. A szájmegnyitás fontos szertartását maga Ay végezte párducbőrbe öltözve, amint főpapi tiszte megkívánta és a fáraót elhelyezték sírjába a Királyok Völgyében. Viszonylag szerény sírt kapott, mivel fi atal kora miatt nem volt idő a szokásos méretű sírkamrák kialakítására.
Ankheszenamon, a fi atal özvegy királynő, ezalatt, kiutat keresve kétség beesett helyzetéből, levélben fordult Suppiluliumashoz, Egyiptom leg nagyobb vetélytársának a Hettita birodalomnak uralkodójához, amely-ben kérte küldje el hozzá egyik fi át, hogy feleségül vegye és együtt ural-kodjanak Egyiptomban, mert, mint levelében írta „irtózik attól, hogy szolgái egyikének felesége legyen.”
A király meglepődött és csapdát sejtett. Előbb követeket küldött Egyiptomba, hogy meggyőződjék arról, valóban nincs-e trónörökös.
Közben a királynő újabb levelet küldött a királynak. Nyomatékul a le-vélhez mellé kelte leendő férje számára a türkiz szkarabeuszt, amit Tu-tankhamontól kapott.
Amikor a hettita király látta, hogy a királynő kérése indokolt, magá-hoz hívatta fi át Zannanza herceget.
– Kedves fi am,– mondta – te is tudod, nem te vagy trónom örököse, hanem a bátyád. De lehet, hogy a te egy nagyobb birodalom királya le-szel, sőt lehet, hogy öledbe hullik a világ leghatalmasabb birodalma.
– Hogy érted ezt atyám – kérdezte csodálkozva a herceg. – Miféle bi-rodalmakról beszélsz?
– Egyiptom fi atal királynője hirtelen megözvegyült és mivel nem akarja, hogy valaki az udvari emberek közül vegye feleségül (ahogy írta, valaki saját szolgái közül), levélben kérte, küldjem el egyik fi amat hozzá, aki fe-leségül veszi és együtt fognak uralkodni a hatalmas ország felett.
– Nem lehetséges, hogy ez valamiféle csapda?- kérdezte gyanakodva Zannanza. – Egyiptom ősidők óta legnagyobb vetélytársunk és amióta eszemet tudom legnagyobb ellenfelünk.
– Én is ezt gondoltam először. Kémeket és követeket küldtem, hogy ellenőrizzék a levélben leírtakat, de bebizonyosodott, hogy Ank he sze-namon királynőnek, Ekhnaton fáraó lányának férje, Tutankhamon fáraó, valóban meghalt. Azt is megállapították kémeim, hogy a fi atal királynő-nek helyzete ingatag, a hatalomban jelentős szerepet játszó papság nem bízik benne.
– Értem – bólogatott a herceg – de miért hozzánk fordult és te, apám miért engem választottál?
– Azért fordult hozzánk, mert olyan férjre van szüksége, aki mögött erős hatalom áll, aki ezért elég erős, hogy a papok vezette elégedetlen-kedőket lecsendesítse. Én pedig azért választottalak, mert bátyádnak már van családja és különben is téged látlak legalkalmasabbnak, a világ két legnagyobb birodalmának egyesítésére.
– Nem lehet, hogy mire odaérkezem, a királynő meggondolja ma-gát? – vonakodott még mindig a királyfi .
– Biztosan nem! – mondta határozottan a király. – Jegyajándékul el-küldte a meghalt Tutankhamon fáraó apjától kapott, megszentelt türkiz szkarabeusz nyakékét. Ezzel mintegy meg is pecsételte szándékát. – Rö-vid ideig gondolkozott, majd folytatta: – Akasszad tehát a nyakadba, fi am és méltó kísérettel indulj Egyiptomba.
Zannanza herceg tehát néhány nap múlva mintegy harminc lovas kísé-retében elindult Egyiptomba. Nem siettek túlságosan. El is telt néhány nap, mire átkelve a Sinai – félszigeten a Vörös-tenger melletti útra ka-nyarodva Memphisz felé vették az útjukat.
Ahogy egyre beljebb mentek az idegen országba, a herceg egyre csa-lódottabb lett.
– Ez a homoksivatag lesz az én birodalmam? – kérdezte, körülnézve a kietlen tájon. – Hiszen itt nincs más, csak homok borította dombok.
És a homokbuckák között egyetlen élőlény sem látható.
A megjegyzésre mintegy válaszul az egyik homokdomb mögül lovas-csapat bukkant elő. Lehettek vagy húszan. Vezetőjük, egy díszes ruhá-zatú férfi , előre lovagolt, de a hettiták csapatától tisztes távolságra meg-állította lovát.
– Ti vagytok a hatalmas Suppiluliumas hettita király küldöttsége? – kérdezte tiszteletteljesen.
A herceg, aki a meleg miatt levetette felső ruháit, gyorsan magára ka-nyarította díszes köpenyét és a nyeregkápáról leakasztva magára vette a jegyajándékként kapott szkarabeusz nyakéket, majd előre lovagolt.
– Igen, mi vagyunk a hettita király küldöttsége – mondta méltóság-teljesen. – Én magam Zannanza herceg vagyok, a nagy király fi a és azért jöttem Egyiptomba, hogy feleségül vegyem úrnőtöket, a királynőt.
– Én Teti vagyok, Ay vezir szerény szolgája – mondta a másik megha-jolva – és csapatommal azért jöttem, hogy fogadjalak Zananza herceg és méltó fogadtatásban részesítselek titeket.
– Mond meg uradnak, a hatalmas Ay vezirnek – mondta Zananza herceg előbbre lovagolva – hogy örülök jöttötöknek és köszönöm ma-gam és kíséretem méltó fogadtatását.
Ekkor Teti hirtelen hangosan felnevetett.
– Mindjárt meglátjátok, milyen a méltó fogadtatás – mutatott körbe.
Intésére a környező homokdombok mögül mintegy ötvenfőnyi lovas csapat rontott elő és körülvette a megdöbbent, felkészületlen hettitákat.
Teti előre vágtatott és egyetlen kardcsapással levágta a szerencsétlen herceg fejét. Alig telt el néhány perc és a hettita küldöttség csaknem valamennyi tagja halott volt, a gazdátlan paripák pedig szétszaladtak.
Háromnak a küldöttség tagjai közül sikerült elmenekülnie. Néhányan üldözőbe akarták őket venni, de Teti megálljt parancsolt.
– Hagyjátok őket, hadd vigyék meg a hírt a hettita királynak. Rövi-desen kitör a háború és Horemheb tábornok, a hadsereg főparancsnoka azzal lesz elfoglalva. Így senki sem akadályozhatja meg Ay vezirt, hogy elvegye a királynőt és ő legyen a fáraó. – Megsarkantyúzva lovát elindult volna Memphisz felé, de látva, hogy katonái elkezdik kifosztani a halot-takat, visszafordult
– Hagyjatok itt mindent, nehogy valaki felismerjen nálatok valami-lyen hettita holmit! – szólt rá a szigorúan a fosztogatókra. – Ne féljetek, bőséges jutalomban lesz részetek.
A katonák tehát, a halottakat a sakáloknak hagyva elindultak haza-felé, hogy felvegyék jutalmukat. Senki sem törődött a türkiz szkarabe-usz nyakékkel, amit a lovak beletapostak a homokba.