LŐRINCZ JÓZSEF – RÓTH ANDRÁS LAJOS
X. Egyházi Ének
Ugyan Zrinyi Miklós elestének emlékéül. Szigeten évenként tartani szokott isteni tisztelet alkalmára. Az elébbi legközelebbi versmérték és zengzet szerént. (Ugyan a 119. solt. szerént.)
Lelket emelő, kard próbálása,
Ha kardon villog elszánás szent fénye, Jézus hármas segedül hívása.
Felséges kapunyitás! Lélek ténye, Mely lélek, ha elhagy földi Zrinyit, Magának dicső kaput menybe nyit.
Atyák! Mondjátok meg fijatoknak,
Mi volt a múlt, mily szép, milyen nagyszerű;
Súlya alatt a változásoknak Ne felejtesse velek a keserű:
Mily erős bennünk nemzeti érzet!
Most és hajdan nemzetünk mennyit vérzett!
Büszkék legyenek nemzeti névvel, Érdekdús e nemzet múltja, jelene.
Büszkék legyenek az ezer évvel, Melyben fenntartá atyáink Istene.
Mondjátok: legszebb érdemjeleik, Becsületkeresztjeik, harcsebeik.
Ifjak! Mielőtt nagy Zrinyi Miklós Lett áldozati erények mustrája, Tudjátok, mint tüntette ki Siklós
Várában ifjú Alapit35, példája?
Mily szép láng az ifjú indulatja!
Ha hon iránt azt egy Zrinyi gyullasztja.
Ha nem lelkesítnek ősi nagyok, Új fiatal Alapit, Kovács Miklóst36: Holt nevek, ily győzelmes hadnagyok;
Mit ér dal? Mit zengeni Zrinyi Miklóst?
Mit Siklósi zászlón, drága kövek?
Mit Zrinyi karjain, arany perecek?
Lelkesüljetek, honi ifiak!
Lesz még más új Szigetvár, lesz Szolimán, Ti lehettek Zrinyik, Alapiak.
Lesz új Siklós, Eger, új Dobó István.
Ágyúk, csak negyven évig alusznak, Hajóhadak negyven évig nem úsznak.
Csudálkoztok? Hogy csak negyven évig Elég alunni haború tűzének?
Mohácsitól a Szigeti vészig,
Nemde, csak negyven esztendők telének?
Új nagy hódítónk, s Zrinyi keresztnév Cár, sorsosa közt tölt nemde negyven év?
Vajha, a szent lélek adná becsét E dalnak, hogy angyalnyelven intene!
Hogy, mint márványszobor, aranypecsét, Nagy honfikat inkább örökítene.
35 Alapi Gáspár: Zrínyi Miklós nővérének fia, Szigetvár helyettes parancsno-ka. Túlélte az ostromot, török fogságba került.
36 Szigetvár védői közt szereplő gyalogkatona: Kovach Miklós. L.: http://
www.szigethvar.hu/szigethi katonak nevsora (2012. 09. 02.).
Ifjak! A hon még ilyekre számít,
Hogy megint légyen mentve hon, király, hit.
Vajha! Az élet köznapjaiban
Szűnne nyomasztó súly, lelkem vas járma.
Szívem nemes ünnepnapjaiban Elnémulna a mindennapi lárma, Lelkem szebb világot teremtene, Hol, mint most, nagy honfiakat zengene!
——
Magas eszméket, mély érzelmeket Költenek fel a nemzeti sérelmek;
Melyek sújtanak nemes nemzeteket.
De balzam a szebb remény, szebb sejtelmek.
Hála légyen néked, én Istenem!
Hogy engeded, tovább is remélenem!
XI. Egyházi Ének
Ugyan a Mohácsi vész emlékéül évenként Mohácson tartani szokott isteni tisztelet alkalmára a VII. és VIII. Egyházi énekek versmértéke és zengzete szerint. (A 79. soltár hang és versmértékére.)
Még elébb, mint Buda, hamuvá lett Pécs!
Szűz Mária templom romján sápad mécs;
Sápad, mint mécs, csoport anya s özvegynő, S hullatemető Perényi nádornő!37
Itt pusztult Hunniát Mint egykor holt fiát,
37 Perényiné Kanizsai Dorottya (1490–1532?) A mohácsi csata után papok és jobbágyok segítségével közös sírba temette az elesett hősöket.
Istenanyja zokogva, Mint a hold nyugtánál, Térdelő nőkhöz száll;
Nádornét kézenfogva.
Fátyolos Kanisai Dorotyát
Hogy eltemetteté sok száz halottját, Női mejek fenekéről még hang kél. – Védasszonyunk ráismér, kinek nem él Fija? Kinek férje?
Jelző, hogy ismérje, vagy gyermekről, karjokon Vagy lenézésekről, Csüggedt intésekről;
Védnőnk könnyez sorsokon!
Védanyánk! Eszközöld, törvény, kegyelem Kezet fogjon egyetértés, sérelem.
Béküljünk össze mi honi nemzetek, Testvérüljünk, mi hitfelekezetek!
Nyelv, vallás, bizalom, Hűség és hatalom,
Egymást mind gyámolítsa;
Atyáink vérén vett Tanúság, gyászos tett, Az utókort tanítsa!
Ó! Védanyánk! nem csüggeszt el bús dalom!
Úgy tetszik, vigasztaló szódat hallom:
„Ragadjon bár mindent balsors, ragadjon;
Gazdag vagy; van kincsed, mi megmaradjon, Bizton ígérhetem
Neked hős nemzetem!
Nem egy ezer év, élted.
Élnek nagy erényid, Világhírű tényid;
Nem vész el dicsőséged!”
„Ez el nem vész, ne félj, ős hazád híve!
Hijába feszül rád álnokság íve;
Bátran ellenhass, vészhatással szemben!
Győzelmed lesz, nem halál, küzdelemben.
Lesznek Istvánaid, Lászlók, Mátyásaid, Fennáll nemzetiséged;
Sok, később nagyokkal, Új nagy Lajosokkal Megújul dicsőséged.”
„Ez el nem vész: ne félj, nemes Nemzetem!
Ha, mint utadat erény s én vezetem, Végig kitartó lesz, bátor küzdésed;
Hatalmas szellemi intézkedésed, Mit el nem vesz Észak,
Nyugot, se erőszak, Kiküzd belszabadságot.
Légyen a szenvedés Edzett erősedés.
Vívj új örök nagyságot!”
„Vésve van régi fényed ezer évre.
Ez el nem veszhet: ne félj Árpád vére!
Hívj tanúdnak bár múlt s jelen világot.
De jövődre nyerj szellemi nagyságot.
Mint múltod ragyoga, Csak ez lesz záloga, Egy új magyar világnak.
Voltak szép napjaid,
Voltak vérlapjaid.
Élj szellemi nagyságnak.”
——
Védanyánk! követjük a bölcs tanácsot.
Elsirattuk, atyáink, s mi, Mohácsot!
Elsirattuk régi s új hőseinket!
Innen és túl az óceánon minket Már a világ ismér.
Részrehajlatlan mér Utókor bűnt, érdemet, Erényt, ármányokat Fényre hoz nagyokat, Kiket most vér, gyász temet!
XII. Egyházi ének.
Az ámerikai vándor magyarok keserve. (a CXXXVII. soltár hang-zenéje szerint.) (Őszutó 15én 1856.)
Hogy kiszállánk Ámerika partjára, Ott fakad a fájdalmunk siralmára.
Eszünkbe jut a szép Magyarország, Melynél szebb hont nem mutat a világ, Elcsüggedt levertségünknek miatta, Szemünk, könnyét a Hudsonba hullatta.
Béfogadóink biztattak: remélnénk, S nekiek is, Magyarhonról beszélnénk.
Mi felelénk: „Sorsunkról szólalás Nem vigasztalás, csak új fájlalás.
Hogy ne lenne, látván milyen nagyszerű A ti országtok, vesztésünk keserű?
Sőt én, mint érzek, úgy szólok hozzátok, Bár minket nagylelkűen fogadátok, E szabadság, e nagyság, boldogság, Nekem nem egyéb, száműzés, fogság, Bár enyim lenne itt egész Washington, Édesebb nekem Buda Pest, s Magyarhon.–
Lesz-é más hon, oly gyönyörű, oly édes?
Hát annyi férfias, ifjú, honvédes Vért s verítéket ingyen hullatánk?
Ezer éves hont meg nem tarthatánk?
Emlékezete, képe, mi jövendő Által lehet lelkünkből kitörlendő?
Véreim! Mért, hozzám mért gyülekeztek?
Adjatok kezet – Mint én, úgy éreztek?
Hát földön futva, hazát kolduljunk?
Jertek, inkább a tengerbe fúljunk!
Annyi véres győzelmeink innepén, Ha nem hullánk el vérfördő közepén.”–
Mi a honvesztés? Azt miért könnyezik?
Nem mások, csak honvesztettek érezik.–
Legfájdalmosabbja az érzésnek, Honból, örökre kiköltözésnek.
Ha a hazát elárulni, kárhozat, Honért hont áldozni, minő áldozat!
Isten! nemzetünkről ne felejtkezzél!
Az Iván fijairól38 emlékezzél Ne hadd azt nekiek boszúlatlan Hogy honunkba bejöttek hivatlan.–
38 Utalás a cári orosz (muszka) katonákra.
Bosszuld meg, kik e hont elpusztították, Irtsd ki! Irtsd ki a magyart! – kiáltották.
Te! elfajult Babilonnak leánya!
Te! kinek sorsosiddal, ez, ármánya, Meghiggyedd, hogy a nemzetek ágyúvá Változnak majd, s úgy tesznek hamuvá!
Azt kell nálad, az anyának látnia, Mit láta gyermekin esni, Brescia.–
Megfizet az Úr, lesz még új védháború, öldöklő; vér, láng, szélözön együtt fú!–
Miket te tevél hajemelőket,
Tudd meg, te is szenvedsz egyenlőket, Öledből gyermekidet kihurcolják S a kőfalhoz, kősziklához paskolják.
XIII. Egyházi ének
(A 78. soltár hangzenéje szerént.) A magasságból fülemet mi hatja?
Úgy tetszik ez a menny zengő szózatja.
Úgy tetszik, mintha a múltból zengene, Kezével intve, nemzetünk istene.–
Hallgass, én népem, intő nagy szókat, Hallgass alvó lelket felrázókat!
A ti atyáitok, Árpád és Lehel
Buzogánnyal, karddal s harci erénnyel Dunát szerzettek nektek, s pompás Budát.
S ti ma, midőn annyi, új meg új csudát, Annyi merényt tesz a kénköves érc Mi előtt szétporlik vár, sziklabérc,
Ti ily ősi hont meg nem tartanátok?
Átok várna az utókortól rátok.
Hont nem védni, hol ősei nyugosznak, Bűne csak romlott, hálátlan gonosznak, Mit ők, hogy belépnek szép Biharba, Megtarták ezer éves viharban.
Halljátok ifjak, e kies Erdélyben, Megyéken van népem végső veszélyben!
Halljad Árpád népe minden sorsosa!
Önnemzete életének gyilkosa Minden, ki ezt fenntartani nem kész, Áldozni, légyen az vagyon, vér, ész!–
Hallottuk serkentésidet, istenünk!
Hallottuk; s szívdobbanva megrezzenünk!
Esdünk, tartsad fenn földünket, egünket!
Tartsad fenn atyáinktól vett lelkünket!
Újjá teremtjük rombolt honunkat, Csak hagyjad, kisírni fájdalmunkat!–
Sok kedvesinket sírba dönté vér, bú, Már mohos kövök felett gyász szele fú.–
Hagyd, állni nemzeti lelkünk szent hevét, S fenntartjuk mi nemzetünk dicső nevét.
De kérünk téged, atyánk istenünk!
Hagyj, még egy jobb jövőt reméllenünk!
Mi vének, eltűnvén tündér álmaink, Sírba szállunk, tán elébb, mint atyáink, Nálunknál boldogabb múlt szülöttei!
De ti, e nemzet jelen gyermekei!
Itt nyugvó porainkat átkozni, Ne tűrjétek, más népet lakozni.
Reményünk, mit még most kétség férge rág, Benned virágzik jövő fiatalság!
Te tőled függ, éltetni e nemzetet, Folytatni az ezer éves életet.
Ifjak! E hangok a hon hangjai, Zendüljenek lelketek húrjai!
Szent hivatás. Ezek, válság napjai.
Most válik el, vannak-e még fijai?
Vannak-é, kik nemzetünknek vérségét, Nem engedve, érni egy gyászos végét, Neveiket, élő dicsőségül,
Utódiknak adják örökségül.–
AreopoliszXii.
ZEPECZANER JENŐ