LŐRINCZ JÓZSEF – RÓTH ANDRÁS LAJOS
VII. Egyházi ének
A Mohácsi veszedelem emlékéül, évenkint Mohácson tartani szo-kott isteni tisztelet alkalmára. (A 79. soltár hangmértékére. Öröködbe sat.)
Gyász, emlékeznünk a fényes kapura!
Mohács! Gyászos név! Ó seregek ura!
Megtörte nemzetünket itt az ozmán.
Lajost iszapban fullasztá Szolimán.
Az ország nagyjai, Érsek, főpapjai, Temetetlen hevertek;
Ették hollók, sasok, Vadak, éh farkasok Hullák közt tanyát vertek!
Még rendben állván a szultán tábora, Tizenötszáz nemes fogoly sátora S szeme előtt, mind öszve koncolódva Hullámzó vér, patak módra. ároda!
Rablók sokasága Dúlva, őlve vága;
Balatonig meg nem áll A Nagyúr harcteren Fekvő sok ezeren, Kedves örömet talál.
Mihelyt a főváros felé megindul, Útjában falu, város lángba borul. – Buda Pest városát felgyújtották!
Templomait kőhalomra ontották!
Posonba futnia, Időt nyer Mária.30 A vár puszta, őr nélkül.
Nem menekülhető Csecsemő, öreg, nő Mészárolva vérbe dül!–
István, László, Lajos, Mátyás nemtőji!
Európai fényünk teremtőji!
Régi dicsőségünk milyen árnyéka!
Ily csapás: nemzetünk ily maradéka!
„Élnek hon trónvédink?”
Kérdezik szomszédink.
„Istenetek tán megholt?”
Ily gúnyos szidalom, Legmélyebb fájdalom.–
Atyánk! Így ki káromolt?
Harcot túlélteket szívnak nadályok.
Vérünk, vagyonunk, lakjaink, prédájok.
Mi elbúvunk, a szebb múltban, régiben, Keresvén vigaszt ősink erényiben!
Hogy alánézetünk Magunk és nemzetünk.
Honunk szent fájdalmitól Kebelünkben gyúlunk
30 A török fősereg csapatai szeptemberben a védelem nélküli Buda felé ha-ladtukban fosztogattak, gyújtogattak. A Budán és Pesten maradt lakosságot felkoncolták. Mária királyné megmaradt udvari embereivel Pozsonyba me-nekült.
Titkon elfordulunk, Sorsunk gúnyolójitól.
Dús mezőn forr, mint sáskaár, a tábor, Zöldet vér fest, eget borít nagy füst, por.
Mint gabonáinkat, ért szőlőinket Dúlják ős szokásinkat, törvényinket.
Istenem! Mik lettünk?
Káromló szó, nevünk.
Övék minden szorgalmunk.
Mi még nyers, vagy érik, Ők vámolják, mérik.
Mi mienk? Csak fájdalmunk!
Ó! Úr Isten! Ránk meddig haragszol még?
Bocsáss meg! Csapásod légyen már elég!
A múlt fájdalmas emlékezetei, Légyenek, a jövő orvos leckéi.
Add! Ó sorsunk ura!
Hogy lépjünk alkura Az új körülményekkel.
Békítsd elleninket Gyógyítsd sebeinket.
Ne büntess több ilyekkel!
——
Egyet kérünk még irgalmas Istenünk!
Ne hagyj foglyainkat elfelejtenünk.
Kik életet, sorsot már alig bírnak, Világtól, családtól elzárva sírnak.
A sok kivégzettink, Már elkönnyezettink.
De nyisd meg, nyisd várait
E sok ezereknek, Ifjaknak, véneknek, Oldozd le rabláncait!
VIII. Egyházi ének
Ugyan a Mohácsi vész emlékéül, évenkint Mohácson tartani szo-kott isteni tisztelet alkalmára, az elébbi versmérték és zengzet szerént.
(Ugyan a 79. soltár vers- és hangmértékére.) Istenünk! Most Lajos alatt alázál.
Ki egykor Lajos alatt magasztalál, Emelél minket fényes magosságra, Három tenger között, büszke nagyságra!
Nemzetünk sorsában, Jelenje s múltjában, Nagyhírű Lajosokkal Adál szép napokat, Dicső századokat, Siralmas gyászosokkal!
Reményt oltál belénk; s a természetben Fényt, meleget, vizet, bölcs vegyületben.
Hóval melegíted zöld vetésinket, Kövér esővel öntözöd földinket.
Nap színsugarai, Víz gyöngy gyémántjai, Együtt ápolnak nyárban.
Keserűk gyógyítnak.
Békók is javítnak,
Sáncon, börtönben, várban.
Minden népnek, nemzetnek van Mohácsa.
Történetkönyv, népek legjobb tolmácsa.
Ha siet, megcsalódik az önhitség.
Eljön későn is, érdemlett segítség.
Bár várni iszonyos, Csak légyen bizonyos Táplálóbb várt védelem.
Több roham, küzdés kell?
Kitartó küzdéssel Dicsőbb a győzelem.
Csalóda Mohácsunkon is önhitség.
Büszke várni, míg jön döntő segítség Zápolya, Erdélyország vajdájától31, S Frangepán Horváthon hősi bánjától32 Tomori szól s előz:
„A lelkesülés győz.
Szabad vér, rabhadat vér!”
S űző győzedelem, Lőn végveszedelem.
Drágán lakolt ennyi vér!
Ha dicsvágyuk mészárolnak, öldösnek Isten! Ha te parancsolsz a dölfösnek, Ég, tenger hajóit öszve tiporja.
Mi gránitvár, tüzed előtt? Pozdorja.
Mi ágyuk dörgése?
Mi kénkő égése?
Ha dörög, villám, szélvész!
Mi itt vitorla, üst?
31 Zápolya (Szapolyai) János (1487–1540) erdélyi vajda, 1526-tól haláláig I.
János néven Magyarország választott királya. Szerepe a mohácsi csata el-vesztésében („lekéste” a csatát) nem kellőképpen tisztázott.
32 Frangepán Kristóf (1470–1527) hadvezér. A mohácsi csatához ötezer fős horvát hadsereget toborzott. A végzetes kimenetelű csata után katonáival a visszavonuló törökökre mért csapásokat.
Csak gőz, csak kőszénfüst, Itt büszke emberi ész.
——
Isten! Kend fel bölcsességgel a királyt, Hogy bölcsen vezessen békét, harcviszályt.
Mint iránytűs kormányzó ül tengeren, Úgy lásson, fejül sok száz ezeren.
Népe szeretete, Legdrágább kenete.
Ha békés, nem hódító:
Ha jó cél, mit akar, Eszköz, fegyveres kar.
Király, népboldogító.
Őrizz királyt, dicsvágyú merényektől.
Őrizz népet, ábrándos reményektől.
De Atyánk! Örömben, gyászban Istenünk!
Hagyj balsorsban szebb jövőt reméllenünk.
Az Isten tanácsi, S útai, Mohácsi S Várnai vész33 után is, Győzelmet, Zentait, Belgrádit, Budait34 Adnak a hon romján is.
33 Várnai csata (1444. november 10.): I. Ulászló lengyel (1437–1444) és ma-gyar (1440–1444) király, valamint Hunyadi János vezette vesztes csata II.
Murád szultán vezette török seregek ellen.
34 Zentai győzelem (1697): a törökök magyarországi uralmát megtörő, az 1699-es karlócai békéhez vezető csata. Belgrádi győzelem (1717): Belgrád újból a keresztények kezére kerül. Budai győzelem: Buda vár visszafogla-lásáért indított 1686-os sikeres hadjárat.
IX. Egyházi ének
Zrinyi Miklós elestének emlékéül. Szigetvárt évenként tartani szokott isteni tisztelet alkalmára. (A 119. soltár hang és versmértéke szerént.)
Jövőnek nagy tényeket nem adó Népélet lapjai, nem érdekelnek.
Felséges, meleg, kebelragadó Dicsdalok csak nagyokat énekelnek.
Minden kor szép, honi erényivel.
Mely nép lehet büszkébb, mint mi Zrinyivel?
Égre zeng szent solosmahangozat Áldozatfüstöt hint vallás oltára.
Ez ünnepeljünk hálaáldozat, Emlékezvén Zrinyi áldozatjára.
De hang, dal, illat oda fel nem ér, Hová lelket emel a Szigeti vér.
Méltó babért ily erény honnan széd?
Ha fagypontjára száll a szűkkeblűség;
Ó! Zrinyi, legnemesebb hon trónvéd, Oly hő nemzethez, kiben nagylelkűség Vele született édes honához,
S Árpád trónjára emelt királyához?
A mi atyáink a hét vezérek, Álmos, Huba, Tuhutum és társai Esküvén, karjaikból folyt vérek, Hogy megálljanak a kötés pontjai, Ezüst serlegből megivák e vért, A szövetség s hű eskü szentségéért.
S mi eltűrjük, ha hozzánk lopódzik Az esküszegés, legnagyobb fajultság?
S honszeretet helyett, harapódzik Hideg hontalanság, elkorcsultság?
Ha Zrinyi honért térden is harcolt?
S esküjéhez hű őrsergével meghólt?
Dicső hős! Vércseppjeid, ha mossák megnyitott várkapudnál a kőhidat:
Emlékezetünkben azok, rósák Úgy tetszik halljuk esküszavaidat.–
Hagyjad, áldjunk emlékezetedben,
Hagyd, kövessünk, mint honfik, erényedben!
Látom lelkemmel, a belvár is ég. – Ott ő könnyű selyem öltönyét ölti – Kardjait próbálja: jelen a vég, Áldozatharcot vívni, sebét tölti Várkulccsal s fosztónak, aranyokkal, Tölti ágyúját is vasdarabokkal.
Látni képzelem a vár kapuját Nyitni, kísérve hatszáz vitézivel, Elsütni már éltéért ágyúját, Egyenszámút sodorva övéivel. – Ott, ő füstben kivont karddal rohan. – Három golyó alatt, térdére rokkan!
——
Ébredj fel lelkem! Ily nagy példára!
Én Istenem! melegítsed szívemet, S ily áldozathalál hallására,
Hogy szeressem hazámat, nemzetemet
Ó! Kicsinek, nagyok, ifjak, vének!
Szenteljünk ünnepet Zrinyi nevének!