Rágyújtottam és a cigaretta füstjében gyönyörködtem a varázslatos téli tájban. A túloldal akkor Jugoszlávia, ma Horvátország. A Dráva part-ján kopáran álltak a zúzmarás, téli álmukat alvó nagy fák. A friss hóban minden olyan tiszta volt. A vízparton elmúlik minden fáradtság, fájda-lom, csak a természet csodálata marad, a csönd és a nyugalom. A Dráva gyors folyó, de neki is megvan a maga méltósága. Annyira nem siet, hogy ne lehetne eléggé gyönyörködni benne. Hömpölyög, kanyarog, bukdácsol, megy a maga egyenletes ritmusában.
De hirtelen mi történt? Egy villámgyors rávágás, odanyúltam a botomhoz, de a hal mintha ott is hagyta volna, majd ismét egy gyors rávágás, és már be is döccentettem neki. Jó ritmusban sikerült elcsípnem a kapást. Csodálatos érzés, amikor az ellenállás jelentkezik a bot végén, és csak találgatni lehet, hogy mi akadt a horogra, vajon mekkora lehet. Ez a hal elég sportosan védekezett, én márnára gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre – ekkor még kezdő horgász voltam –, valami tengeri-szörnyszerűt pillantottam meg a zsinór végén. Hegyes fejű, hosszúkás hal, a hátán és az úszóján fehér csíkok, a szája alul volt, teljesen kifor-dulva. Kicsit idegenkedtem tőle, néztem, hogy mit is fogtam. Végül is kioperáltam a horgot a szájából. Méretesnek bőven méretes volt, 49 centis. Nagyon szép formájú hal. Időközben rájöttem, hogy ez csak kecsege lehet. A kecsege – köztudomásúan – tengeri eredetű hal, és csak igen tiszta vízben él meg. Akkor még magas vízállású volt a folyó, és kevésbé volt szennyezett, mint manapság (ámbár kecsege, ha ritkán is, de most is előfordul benne).
Büszkén őrködtem zsákmányom felett, és vártam a hatást. Most még szebbnek találtam a téli tájat. A természet bizonyította, hogy nemcsak a madarak nem alszanak téli álmot, hanem egynémely hal sem.
Túloldalt fürödtek a vadkacsák, a part szélében hangoskodtak, néha fel-felröppentek.
Közeledett az ebédidő és megjelentek a horgásztársaim is.
– Apósom megkérdezte:
– Na gyerek, mit fogtál?
– Kecsegét fogtam, papa!
Majd büszkén kiemeltem a szákomat a vízből, benne a szép hallal.
– Ti mit fogtatok? – kérdeztem Bütyöktől és Miskától.
– Mi is fogtunk egy-egy csukát – mondta Bütyök.
– Ma halvacsora lesz! – tette hozzá Miska.
Sziklai Gábor KERESEM A BOLDOGSÁGOT IV. fejezet
Indulás előtt apósom még odaszólt hozzám:
– Gáborkám, vedd ki légy szíves a nádnyelemet a kövezés mellől!
Én gyanútlanul odamentem az erős bothoz, és egy mozdulattal akartam kirántani. A dugó mozdulatlanul állt. Ez volt a szerencsém, mert ez egyúttal a berántás is volt. A csuka ugyanis már ott lapult, szájában a kishallal. Szép, másfél kiló körüli csuka volt. Nem tudta elharapni a zsinórt, mert selyemzsinórelőkén volt a horog és a kishal. Rövid forga-tás után ez a hal is a kőpadra került.
Hazafelé jövet vidám volt a hangulat. Mindenki az élményeit me-sélte, hogy miként kerültek horogra a csukák. Észrevétlenül értünk a patakhoz. Először Apósom ment át a maga bizonytalan módján, majd Miska, utána Bütyök egyensúlyozott havas csizmájában a farönkön, kezében haltartó szákja, botjai. Végül én következtem. A gerenda már jó síkos volt, én meg vigyázatlan. A sok szerelékkel a kezemben addig ka-pálóztam, míg sikerült a vízbe csúsznom. A jéghideg decemberi patakvíz befolyt a csizmámba. Egy pillanatra megmerevedtem, majd kitört a ne-vetés. Kikászálódtam a vízből, kiöntöttem csizmámból a vizet és futás a Moszkvicsig. A kocsiban dideregtem, de a hangulat az továbbra is meleg maradt.
A Dráva Barcsnál (Gurdán Vilmos fotója)
Még egészen kezdő horgász voltam Barcson, amikor egy alkalom-mal apósomalkalom-mal a Fekete-árokra mentünk horgászni. A hetvenes évek elején lehetett, vasárnap délután volt. A finom ebéd után még fokozni akartuk a kikapcsolódás örömeit, nekivágtunk a Fekete-árok toroknak. A Fekete-árok az Ó-Drávát köti össze az élő Drávával, s a torkolat mindig sokat ígérő horgászhelynek számított.
Kifelé menet nem nagyon siettünk, jó néhány horgászhelyet meg-tekintettünk. Ez a meredek partoldal miatt elég strapás dolog volt. Az árok mellett kukoricás húzódott, amelynek szélében még sampinyon gombát is találtunk. A gomba fehér kalapja alatt a szép rózsaszín leme-zek mutatták, hogy éppen most szaporodhattak el eleme-zek a puha, húsos testű növények. Szedtünk is belőlük egy jó nejlonszatyorra valót. Az ember vérében, ösztöneiben a gyűjtögetés is programozva van. Ismer-tem olyan horgászokat is, akik a hátizsákot is megtömték kukoricával, de ez ránk nem volt jellemző, hiszen mi horgászni mentünk.
– Na, Gábor, most már üres kézzel nem megyünk haza! – mondta az após.
Én valahogy mégis inkább már a Fekete-árok torokhoz szerettem volna kiérni. Ahogy bandukoltunk kifelé, megelőztek bennünket egy zöld színű terepjáróval. A fene egye meg, gondoltam, most már vége a horgászatunknak, mert hogy ezek is a torokhoz igyekszenek, az biztos.
Szerencsére a sors másként rendelkezett. Hamarosan vihar kere-kedett, óriási szél támadt, fekete felhők tornyosultak, dörgött, villámlott.
Talán egy negyedórát tartott a nyári zápor. Addig a fák alá bújtunk. A vihar amilyen gyorsan jött, el is távozott, s mi nem ijedtünk meg tőle. Az eső elállt. Úgy döntöttünk, maradunk.
A Fekete-árok olyan keskeny volt, hogy egy nagyobb bedőlt fán át lehetett menni a túloldalra. A toroknál forgott, örvénylett a víz, sötét színe nagy mélységeket sejtetett. A Fekete-ároknál elég széles a Dráva.
Igazi vadregényes táj, bedőlt fákkal tarkítva mindkét parton. A vizet végig hatalmas ősfák szegélyezik. Hány és hány horgászélményt láttak már ezek a fák! Némelyik több mint száz éves volt.