A dévérkeszeg hazánk egyik jellegzetes hala, szinte mindenhol fel-lelhető. Horgászata rendkívül szórakoztató. Keszegezés közben nem lehet unatkozni. Keszegezni Csaba szomszédunktól tanultam meg, aki rendszeresen járt az Ó-Drávára.
Keszegre etetni kell, ezért a kukorica-búza tápkeverék mindig ott ázott a nyúlól mellett egy ötliteres kannában. Munka után ki-ki elvégezte legfontosabb teendőit, de az eszünk már a horgászaton járt. A piros ku-kac megszedése természetesen az én feladatom volt, szerencsére bőven találtam belőle a szemetes mellett. Vasvillával megforgattam a kukac-tenyészetet, és percek alatt tele voltak a befőttesüvegek első osztályú csalival. Horgászbotot szerencsére nem kellett vinni, mivel a bungalóból a partoldalba átfúrtunk egy nagy üreget, ahová eternitcsőben el tudtuk zárni a nádbotokat. Kismotorral mentünk ki. Motorozás közben jólesett a szellő, mert bizony akkoriban is tudtak nagy melegek lenni. Még öt óra felé is tikkasztó volt a hőség. Ma egy kicsit kényesebbek lettünk, a hőséget is nehezebben viseljük.
Sziklai Gábor KERESEM A BOLDOGSÁGOT IV. fejezet
Leérve a vízpartra a legelső rítus mindig az etetés volt. Csaba beetetett, marékszámra szórta be az „illatos” anyagot, jelezvén a halak-nak, hogy megjöttünk. Csak úgy locsogott befelé a sok jó kaja, kenyér-maradék, búza-kukorica keverék. Nyugodtan ráértünk tenni-venni, mert egy jó fél órának el kellett telnie az első kapásokig. Kikészítettük a horgászbotokat: ezeken húszas zsinór, toll-úszó, pici sörétólom és köze-pes keszegező horog volt. Főként az öblös, aranyszínű horgok váltak be.
A tollat szelepgumival erősítettük fel a zsinórra, így könnyen lehetett állítani a mindenkori vízmélységnek megfelelően. Piros kukaccal fel-csaliztunk, előzőleg belőve a vízmélységet. A tollak félferdén álltak a vízben, a csali a mederfenéken volt. Igen jól bejáratott horgászhelyün-kön otthonosan éreztük magunkat, minden kézhez idomult. Manapság úgy mondanák, olyan ember léptékű volt. Kis sámlikon ültünk, magunk mellé készítve még a kéztörlő rongyot is. A sámlikra a nagyobb ké-nyelem miatt szivacsot sem felejtettünk el felragasztani. Még volt kis időnk a kapásokig. A Ferenctelepen vásárolt hideg Balatoni világos sö-rünket halkan csúsztattuk le a torkunkon, mintha ezzel sem akarnánk a halakat elriasztani, kluty-kluty-kluty. Rágyújtottunk még egy-egy Fecs-ke cigarettára, és csendesen vártunk. Volt időnk mindenre, ráértünk hall-gatni a harkály kopogását, a madarak énekét. A csendbe beleilleszkedett a jugó asszonyok rikácsolása is, akik a túloldali tanyáról jöttek a vízre ruhát mosni. Haltartók, szákok a vízben voltak. Öblös szájú, nagy mély hálók ezek Azért vannak így kialakítva, hogy könnyen beléjük lehessen dobni a halat. Elgyönyörködtünk még egy kicsit a vízben, ahogy kanya-rodik az Ó-Dráva patkó alakban, a kecsesen hajladozó nádszálakban, a csillogó víztükörben, a hatalmas ősfákban. Most úgy éreztük, ez a ter-mészet valamilyen ősnyugalmat őriz. Tudtuk, hogy néhány perc múlva a gyönyörködésre, elmélkedésre már nem lesz idő. Még rágyújtottunk egy utolsó Fecskére is, de végigszívni már nem tudtuk.
A víz tetején, a folyással ellentétes irányból megjelentek az első apró buborékok. Mintha elkezdett volna forrni a víz. Megjöttek – mondta halkan Csaba –, és már feküdt is föl a bal szélső finom kis tollúszó a víz tetejére. Csaba még kivárt egy pillanatig, amíg remegni nem kezdett a toll a víz színén, majd bedöccentett. Megvolt az első dévérkeszeg, jó fél-kilós példány. Rücskös dévérnek nevezte őket, mert olyan durva volt a pénzük. – Ezek már idősebb példányok – mondta. Gyorsan levette a ho-rogról a halat, bedobta a szákba, és már fűzte is fel a következő kukacot.
Sutty, röpült be a finom szerelék, pontosan ugyanoda, ahol az előbb volt.
Alig tette le a botot, most a másik nádboton volt kapása. Ez először egy kicsit megbuktatta a tollat előre, majd utána fektette fel a víz színére.
Újra bevágás, újra egy szép dévér. Aztán én következtem. A víz csak úgy pezsgett, ahol a halak megtalálták az élelmet. Az én tollúszóm is hamarosan hanyatt vágta magát. Nem teketóriáztam, bevágtam neki, és már az én szákom sem volt üres. Még fel sem tűztem a kukacot a horogra, amikor a másik tollúszó is felfeküdt a vízre. Bepöccintettem neki, és már meg is volt a második. Most egy kis szünet következett, a locsogástól kissé megriadtak a keszegek, így volt időnk újra rendesen felcsalizni a horgászbotot. Újabb etetésre került sor, majd egy kis várakozás, amíg az etetőanyag illatát szétvitte a víz, és újabb dévérkeszeg rajok jelentkeztek.
Bekapcsoltuk a zsebrádiót, akkoriban még zene is volt a rádióban, nemcsak politika. Valószínűleg a keszegeket sem zavarta a zene, mert rövidesen jelentkezett a második kapáshullám. Úgy törtek ránk, mint a sáskák a vetésre. Borult az első úszó, Csaba már fárasztotta is. Az egyiket jobb kézzel tartotta, a másiknak ballal bevágott, majd kivette a jobb-kezest, és átadta horogtalanításra, míg ő a balkezessel foglalkozott.
Amíg így csendesen küszködtünk a horgok kivételével, újabb kapás volt a harmadik boton. Csaba belerúgott a botba, így a bevágás meg volt old-va, és ráadásul még rajta is volt a hal. Persze szépen összetekerte a zsinórt a negyedik boton lévő zsinórral. Ez csak azért kellett, hogy ne menjen minden simán. Kibogoztuk a zsinórokat. Újabb felcsalizás és újabb rövid várakozás. A dévérek közé néha keveredett ezüstkárász is. Ez a fajta igazán sportosan védekezik. A nagyobb példányokat meg is kellett szá-kolni.
Ahogy esteledett, a haltartók egyre jobban megteltek hallal. A szú-nyogok csípni kezdtek, a sör megmelegedett, egyszóval minden jel arra mutatott, hogy ideje hazamenni. Még a jugók is elcsendesedtek, pedig ez nagy csoda. A nagy hőség alábbhagyott. Összeszedelőzködtünk, min-dent a helyére raktunk, hogy másnap újra megtaláljuk a holminkat. Még a stéget is lelocsoltuk tiszta vízzel, mert végül is rend a lelke mindennek.
A kis kétszemélyes Simson könnyedén vitt minket a poros úton hazafelé, pedig hat-nyolc kilóval mindig többet kellett visszafelé fu-varoznia. A keszeget itthon meg kellett pucolni, jól megmosni és beir-dalni. Besózni kívül-belül. Paprikás, vegetás lisztben jól megforgatva, majd piros ropogósra kisütve nem is kellett jobb csemege: kovászos uborka, friss kenyér és végre újabb hideg sör.
TV-híradó közben már a másnapi horgászatot tervezgettük.
Barcs,1995
Sziklai Gábor KERESEM A BOLDOGSÁGOT IV. fejezet
Négyen mentünk a decemberi friss hóban az öreg 408-as Moszkó-val a Drávára horgászni. Apósom mindig ügyelt arra, hogy a kocsi tele legyen – akkor még nyíltabbak voltak az emberek. Bütyök, a tréfamester, csendes Miska és jómagam alig vártuk, hogy leérjünk a Téli-álló mögé.
A Téli-álló mindig jó csukás terület hírében állt, szívesen látogatott hely volt. Köves partoldal, belül kikötő, ahol télen pihenhettek a drávai kis-hajók. A kikötő öble télire a halaknak is védelmet biztosított, itt húzódtak meg, vagy vermeltek el a halak. Az öböl felett reggeli köd lebegett.
A sikeresnek tartott horgászhelyek megközelítése nem volt egy-szerű feladat, mert odafelé egy patakon is át kellett kelni, amelyen egy hevenyészett gerenda biztosította az átkelést. Elsőként én lépdeltem át a gerendán, majd sorban a többiek: Misi és Bütyök, végül apósom egyen-súlyozott át nagy nehezen, kezében erős nádból készült csukázó botjai-val és a sok cókmókjábotjai-val. Zöld bélelt gumicsizmájában nehezen érezte a biztos lépéseket.
Mi megmosolyogtuk szegényt, hogy mekkora eseményt jelentett neki az átkelés. Azt mondta:
– Na, csak várjatok, lesztek még ti is topák egyszer!
A Dráva nem volt jeges, gyors sodrással haladt lefelé. Kis halunk volt bőven. Apósom egy jó tenyeres keszeget rakott az egyik nádbotjára, és egy stramm fehérdugós szerelés már benn is volt a kövezés mellett. A többiek inkább a belső, csendes kikötőrész felé vonzódtak. Én szíve-sebben maradtam a nyílt Dráván.
Bütyök azt javasolta, hogy a sodrásszélben horgásszak fenekező felszereléssel. Azt mondta, a piros kukacra télen is bármilyen hal meg-jöhet. Ő csak tudta, hogy mit beszél, barcsi gyerek lévén jó horgász hírében állt.
Apósommal együtt átköltöztünk a Téli-álló belső részéhez. Nyu-godtan magamra hagytak. Volt egy kedvenc felszerelésem: ABU bot orsóval. Nagyon érzékeny szerelés, huszonötös zsinórral. Erről a botról szinte soha sem ment el hal.
Feltűztem a kukaccsokrot a horogra, és behajítottam a sodrás szé-lébe. A zsinórnak utána spannoltam, és engedtem egy kis hasat az utolsó másfél méteren. Aki sodrásban horgászik, jól tudja, hogy a bot vége finoman mindig mozog. De a kapás, az egészen más.