Bonkáló Sándor munkásságáról

1. A Bonkáló-szindrómáról

A szlavista nevét és munkásságát a szakirodalomban az 1990-es magyarországi rendszerváltásig ritkán említették, és nem ismerték el műveinek korszakos jelentőségét. Ha mégis hivatkoztak rá, akkor általában negatív értelemben tették, mert, úgymond, munkái nem állták ki az idők próbáját, tanulmányaira az ellenforradalmi kor jelentős hatást gyakorolt. Ez az „ellenforradalmi kor" a szocialista szóhasználatban a Horthy-korszakot jelentette — ilyen sommásan és igazságtalanul.1

Bonkáló egyes munkái iránti ellenszenv a sztalinista és a posztsztalinista időszak következménye, bár ő sohasem tartotta magát politikusnak vagy történésznek. Az viszont biztos, hogy minden vonatkozásban kezdőzetlenül kimondta az igazságot, s így hol közvetve, hol közvetlenül politikai értékítéleteket fogalmazott meg. A sztálini despotizmus ellen már a 30-as években szót emelt, bírálta a szovjet irodalom irányítottságát, a kormány és a párt vallásellenességét, mindenkit megnyomorító nemzetiségi politikáját. Nevét és szlavisztikai munkásságát elsősorban ezért kellett évtizedeken át elhallgatni a nagyközönség előtt; ez a most megjelent könyve 1989-ig indexen volt, csak kutatók férhettek hozzá.

Az 1990 utáni magyar kézikönyvekben is hiába keressük Bonkáló Sándor nevét.

Pedig a két világháború között szinte teljesen egyedül kutatta az orosz és a ruszin irodalmat, s amíg hagyták, orosz és rutén nyelvet oktatott. Abszurd helyzetek, kegyetlen sorsfordulók jutottak neki osztályrészül. A Károlyi-kormánytól kapott katedrát, de csak 1924-ig tarthatta meg, amíg Horthynak sikerült bizonyítania, hogy valamiféle polgári és nem despotikus államrend megteremtése a célja. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1920 és 1924 között nyilván nem nézték jó szemmel, hogy orosz irodalmat adott elő. Véleményem szerint azonban a szlavista sohasem távolodott el a polgári humanista eszméktől.

1945 után sem változott meg. 1946. november 25-én a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság kérésére az egyetem állásából felmentette, majd 1950. április 21-én a közoktatásügyi miniszter végleg nyugdíjazta.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kara dékánjának címzett levelében Bonkáló ezzel kapcsolatban a következőket írta:

„Ismeretlen besúgó azzal vádolt meg a szovjet képviselet előtt, hogy előadásaim alatt ócsároltam a szovjet irodalmat, a szovjet államot és annak vezetőit. A vád teljesen alaptalan volt, amit az elrendelt és lefolytatott fegyelmi vizsgálat is igazolt, mégis nyugdíjaztak. Hallgatóim egy alkalommal arra kértek, hogy ismertessem a szovjet irodalompolitikát. Megkerestem a Lityeraturnaja Gazeta 1946. szept. 21-i számát, s felolvastam Zsdanov vonatkozó fejtegetéseit, s ezt a megjegyzést fűztem hozzá: «Valószínű, hogy nagyon kevés olyan író akad, aki remekműveket fog tudni alkotni, ha nem választhatja meg szabadon műve tárgyát és ábrázolási módját.« Az előttem ismeretlen besúgó feltehetően ebből a megjegyzésből agyalta ki vádját.

Megjegyzem, hogy a moszkvai XX. pártkongresszuson Solohov élesen bírálta és

elítélte a Zsdanov-féle irodalompolitikát, és a kongresszus tagjai egyhangúlag helyeselték szavait."2

Őszinte véleményéért elmarasztalásban és meghurcoltatásban volt része, az alkotás, az oktatás jogát nem biztosították számára. Hivatalosan ma sem rehabilitálták, igaz, el sem ítélték, „csak" — nyugdíjaztatásáig — nem taníthatott.

Pedig nagy tervei voltak:

Alulírott tisztelettel jelentem, hogy a következő tudományos munkákon dolgozom:

1. A magyar nyelv hatása a kárpáti ukrán nyelvjárások szókincsére.

(A nyelvemlékekben, a régi és a mai ukrán irodalomban, valamint a kárpátaljai, halicsi és bukovinai ukrán nyelvjárásokban előforduló magyar eredetű ukrán szavak gyűjteménye. Minden egyes szónál a magyar eredetet bizonyítom. A szavak száma mintegy 2000. A munkán már csak a végső simításokat végzem, és előreláthatólag egy éven belül sajtókész állapotban lesz. A könyvet német nyelven írtam meg, de nincs kizárva, hogy a mai körülmények között kénytelen leszek ukrán nyelvre átírni, mert különben nehézségek lennének a kiadással.)

2. Tervbe vettem az ukrán irodalom történetének a megírását. Az anyag nagy részét már egybegyűjtöttem, most a szovjet—ukrán irodalmat tanulmányozom. Kb.

2-3 évre van szükségem, hogy a munkával teljesen elkészüljek.

(Már régebben megírtam és kiadtam az orosz irodalom történetét és a kárpátaljai rutén (ukrán) irodalom történetét. Természetesen a kárpátaljai rutén irodalom tanulmányozása közben foglalkoznom kellett az ukrán irodalommal is, hogy a hatásokat és a kapcsolatokat meg tudjam állapítani. A régebbi ukrán irodalomra vonatkozó anyagot tehát már áttanulmányoztam, most csak pótlásokra van szükségem, azonkívül a századforduló és a legújabb kor irodalmát kell tanulmányoznom.)

3. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában kb. 20 db Kárpátaljáról származó régi egyházi szláv nyelven írt szertartáskönyv, posztilla és egyéb munka őriztetik.

Ezekben a könyvekben történeti, egyházi, adományozási s egyéb szél jegyzetek vannak kárpátaljai ukrán népnyelven feljegyezve. Ezeket a széljegyzetekét kívánom tanulmány formájában feldolgozni, és valamely külföldi szlavisztikai folyóiratban közölni. A széljegyzetek főleg nyelvi szempontból értékesek.

Budapest, 1946. február hó 6.

Bonkáló Sándor3

Aki a 30-as években kendőzetlenül tárta fel a sztálini személyi kultusz bürokratikus, antihumánus vonásait, védelmébe vette az orosz munkást és muzsikot, a vallásának titokban hódoló milliókat, a lelki és fizikai megsemmisítésre ítélt

nemzetiségeket, nyilván nem lehetett próféta Rákosi rendszerében. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a „kényesnek" számító ruszin témával foglalkozott, akkor korának farkastörvényei szerint, legjobb esetben is elhallgattatás juthatott neki osztályrészül.

Amikor 1973-ban Bonkáló Sándor életével és munkásságával kezdtem foglalkozni, az egyik folyóiratnak leadott tanulmányomban szerepelt egy olyan mondat, amely szerint az irodalomtörténész a Tanácsköztársaság eseményeiben nem vett részt, és teljesen igazságtalanul állítják róla, hogy könyvei a Horthy-korszak szellemét tükrözik. Ennek az írásnak is elhallgatás lett a vége. Két év múlva azonban már

„semleges hangnemben", az orosz irodalom jeles művelőjéről szólt a majdnem ugyanazon tartalmú folyóiratcikk, amely így már megjelenhetett.4 Úgy vélem, hogy Bonkáló és a „kényes" ruszin téma egészen 1989-ig megbé-lyegzően hatott egész tudományos munkásságomra.

Külföldön mindig nagyra értékelték Bonkáló ruszinisztikai tevékenységét. Például a svédországi Upsalában születésének centenáriuma alkalmából (1980) tudományos emlékülést tartottak; a Harvard Egyetem Ukrán Kutatóintézetében Bonkáló Sándor arcképe alatt ezt olvashatjuk: „The only Professor of Rusyn Language and Literature." (A ruszin nyelv és irodalom egyetlen professzora.)5

2. A ruszin téma

A ruszinok élete, történelme, nyelvjárásai a szlavista életművének állandóan visszatérő motívumai; ruténekről, rusznyákokról, kisoroszokról beszél, sőt fontosnak tartja a megkülönböztető jelző használatát: ma-gyar-kisorosz vagy magyar-rutén nyelv meglétét bizonyítja tanulmányaiban és könyveiben. Ez azt jelenti, hogy magyarországi ruszin, vagyis az ukrántól eltérő nyelv létjogosultsága mellett foglal állást.

A köztudatban — bár e fogalmat nehéz lenne egyértelműen meghatározni — a ruszin és a rutén etnikumot, illetve nyelvet olykor ma is külön tartják számon. Ez a helytelen és tudománytalan nézet például a legújabb Akadémiai Kislexikonban is helyet kapott: „RUTÉNEK: a Galíciában, Kárpátalján, Bukovinában élt —

> ukránok középkori eredetű elnevezése; az ukrán népnév Magyarországon a 17.

századtól terjedt el.

Szinonim csoportneveik: ruszin, rusznyák, kisorosz, magyarorosz, kárpátukrán." „RUSZINOK < ukránok >: a Jugoszláviában élő, ukrán nemzetiség elnevezése. A ruszin nyelv az ukrán nyelv egy nyelvjárása."7 Az 1962-ben kiadott Új magyar lexikon rutén nyelv címszavánál pedig ez olvasható: „a kárpátukrajnai

-> ukrán nyelv elnevezése". A ruszinok címszónál: „a kárpátukrán korábbi elnevezése (->Kárpát-Ukrajna)"} A Kárpát-Ukrajna címszónál9 azonban a rutén és a ruszin szó egyáltalán nem szerepel.

Szerencsére a tudományos köztudatban régóta nincsenek ilyen terminológiai problémák. A ruszint és a rutént ugyanabban a jelentésben, önálló nyelvként használják, nem keverik az ukránnal, a ruszinokat pedig nem azonosítják az ukránokkal. Viszont a ma már talán történelmi, régies megnevezésnek számító rutén helyett a róluk szóló szakirodalomban is gyakrabban használják a ruszin szót. A ruszin nyelv alapszókincsének 70—80 százaléka megegyezik az

ukránéval, de a helyi nyelvjárások sajátosságainak megfelelően sok benne a lengyel, ószláv, orosz, jiddis, szlovák, román, magyar, cigány nyelvi elem. A ruszin és az ukrán nyelvtana jórészt azonos.

Amint Bonkáló tanulmányaiból és könyveiből is megtudhatjuk, a ruszinoknak nincs az ukránokkal azonos történelmi múltjuk (soltészek és kenézek telepítették be őket), nincs közös szellemi és tárgyi néprajzuk, különböznek hagyományaik, gyökeresen eltér a mentalitásuk. Ho-dinka Antal találóan jegyzi meg, hogy a ruszinok az egyetlen cirill betűvel író szláv nép, amely Nyugathoz tartozik.