Fontosabb művek
C) A ruszin irodalomtörténész
Bonkáló azt bizonyítja, hogy a ruténeknek a 17. századig nem volt semmilyen irodalmi élete, s az csak az egyházi unióval, a török hódoltsággal (az Alföld lakosságának egy része ugyanis a török elől a Kárpátokba menekült), a reformációval és a Rákóczi-szabadságharccal veszi kezdetét. Ekkor került a ruténség kapcsolatba a nyugati és a magyar kultúrával.
Bonkálónak A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés című könyvéről írott recenziójában Bajza József így vall:
„A kárpátaljai rutének szellemi életéről eddig jóformán semmi sem jelent meg magyar nyelven. A Heinrich-féle egyetemes irodalomtörténet tudomást sem vett róluk, ami egyik kiáltó bizonyítéka annak, mily helytelen volt Asbóth eljárása, hogy ti. a szláv irodalomnak a történetét csupa idegennel íratta meg. A külföldi ukrán és orosz irodalomtörténetek is csak mellékesen és hiányosan emlékeznek meg ruténjeink irodalmáról. Sokszor nehéz is eldönteni, mi tartozik ezen irodalom körébe, hiszen a kárpátalji ruténeknek mind a mai napig nincsen egységes irodalmi nyelvük, és gyakran nem is saját nyelvükön írnak, hanem ukránul vagy oroszul ...[...]
Bonkáló nagyon jól ismeri tárgyát, és a kárpátaljai rutén irodalmat minden elfogultságtól mentesen mutatja be olvasóinak. Nagyon tisztában van e kis irodalom értékének realitásával, és nem is igyekszik a dolgot szépíteni. Trianon következtében a magyar érdekló'dés egyre fokozódó mértékben fordul elszakított idegen ajkú testvéreink viszonyai felé. [. . .] Nem nagyhangú frázisokat kapunk itt, és nem is
mindenáron való magyarkodást, hanem szolid, komoly tudományt, elszakított testvéreink irodalmának, kultúrájának, törekvéseinek a megértését, megbecsülését, értékeiknek vállveregetés nélkül való elismerését."29
Bonkáló szerint az irodalom önálló: „A kárpátaljai rutének bizonyos fokig külön néptörzset alkotnak. Műveltségük, nyelvük, világfelfogásuk egyben-másban eltér legközelebbi fajrokonuk, az ukránok műveltségétől, nyelvétől és világfelfogásától. Az orosz csaknem olyan messzire esik tőlük, akár a szerb vagy a bolgár. Mégis mind az ukránok, mind a nacionalista oroszok a magukénak vallják a kárpátaljai rutének irodalmát, s azt az ukrán, illetve az orosz irodalom egyik mellékhajtásának mondják."30
A nemzeti irodalom korát (17—18. sz.) Bonkáló azért tartja különösen jelentősnek, mert a rutén népre ekkor hatott a nyugati és a magyar kultúra. Ennek a korszaknak a prózai műveit a következő műfajokra osztja: 1. evangéliumi magyarázatok (postilla), 2. zbornyikok (gyűjteményes kötetek), 3. hitvitázó iratok, 4. szépprózai elbeszélések, 5. egyéb prózai művek. A kárpátaljai ruténeknek a népköltészeten kívül voltaképpen csak orosz szerkesztésű, egyházi szláv nyelven írt vallásos énekeik voltak, amelyek közé egy-két nem szorosan egyházi tárgyú vers is bekerült. Jól látja, hogy a többnyelvűség (rutén, latin, orosz, ukrán, egyházi szláv) akadályozza a fejlődést. Azt azonban nem érzékeli egyértelműen, hogy az első világháború után a csehesítés következményeként jelentősen csökkent az írástudatlanok száma. Igaz, az irodalomban négy irányzat alakult ki: az orosz, az ukrán, a kárpáti ruszin és a cseh.
3. Az önálló Ukrajnáért
Bonkáló Sándor a kilencszázas évek elejéig közvetlen tőszomszédságból figyelte az Ukrajnában folyó oroszosító törekvéseket.
„Az orosz diplomácia csakhamar elhitette a világgal, hogy az ukrán az orosz-szal egy nemzetet alkot, s így nincs ukrán nemzet, s nincs ukrán kérdés sem. Az ukrán értelmiség egy része, az orosz cár igáját kívánva lerázni, ébren tartotta a nemzeti érzéseket, só't — az anyaországtól való elszakadást hangoztatta. Mivel az ukrán mozgalom az első világháború előtti évtizedekben bizonyos fejlődést ért el az önállóság elismerése és gyakorlása terén, az 1917-es politikai eseményeket kihasználva, kikiáltotta az önálló Ukrán Népköztársaságot. [. . .]
A Petyura és Gyenyikin közötti viszály a bolsevikok malmára hajtotta a vizet, ők kerültek ki győztesen, s az entente politikája csúfos vereséget szenvedett."31
A berni „Suisse — Orient" c. hetilap, amely behatóan foglalkozott az ukrán kérdéssel, egyik vezércikkében a következőket írta: „Rettenetes volt Gyenyikin rövid uralma, borzalmasabb volt, mint Attiláé vagy Dzsingisz káné. Hírhedtté vált zsidó pogromai által. Kijevben és Jeka-tyerinoszlavban a zsidók nagy részét lemészárolták.
Szisztematikusan a zsidó lakosság kiirtására törekedtek. Az ukránokat és a kozákokat kegyetlenül üldözték s tömegesen gyilkolták. A cárizmus híveinek az a védekezése, hogy erről nem tehetnek, mert ez a nép dühének elemi kitörése volt, közönséges hazugság, mint azt okmányokkal tudjuk bizonyítani."32 A szlavista közli ezt a forrást. Itt is, mint az orosz emigráns irodalom tárgyalása során, az ártatlanul
meghurcolt zsidók ezreit védi, amikor kommentár nélkül idéz a berni Suisse — Orient cikkéből.
Az ukrán mozgalom története 1917—1922 számos helyen azt sugallja, hogy önálló, független Ukrajna létrejöttét kell szorgalmazni. A könyv címében az 1922-es évszám olvasható, Bonkáló azonban még nem zárhatja le az események tárgyalását, mert művében csak az 1917-től 1921-ig terjedő harcok, diplomáciai sakkhúzások leírása és magyarázata kaphatott helyet. Az utolsó bekezdés összefoglalja a szabad Ukrajna létrejötte iránti optimizmusát: „Ugyancsak 1921 végén több különböző pártállású, ismert politikus és katona megalakította a Nemzeti Ukránia Politikai Bizottságát, amely állítólag összeköttetésben állt a fölkelőkkel, és általános felkelést készít elő. A bizottságnak a kommunista utópiákból kigyógyult Vinnyicsenko is tagja.
A bizottság franciabarát (s kimondottan németellenes) politikát folytat, és entente-segítség fejében lemondott Kelet-Galíciáról. Proklamációiban nagy és fontos események bekövetkezését hirdeti az 1922-dik esztendőre."33
4. Az orosz irodalomról
Az orosz irodalom története c. munkája34 1926-ban jelent meg. A két kötet hézagpótló mű.
A Pázmány Péter Tudományegyetem rutén irodalom és nyelvészeti tanszékén eltöltött közel hat esztendő Bonkáló irodalmi munkásságának fénykorával esik egybe. Az 1918 szeptemberétől 1924 júniusáig előadott tananyagból — az előszó tanúsága szerint — az irodalomtörténész csak annyit rendezett sajtó alá, amennyi a művelt közönség érdeklődésére számot tarthat, s amennyi az orosz irodalom megértéséhez szükséges. Úgy vélem azonban, hogy Az orosz irodalom története mindenképpen túllép ezen a kereten, mert szerzője mind szemléletében, mind stílusában inkább a tudományosságot, mint az ismeretterjesztést tartja szem előtt: „Az író kezdettől fogva elsősorban nemzete tanítójának, s nemcsak művésznek tartotta magát, így az orosz irodalom a vallási, erkölcsi, politikai és társadalmi eszmék fejlődésének, váltakozásának történetét is elénk tárja. Mindez megmagyarázza, hogy miért tárgyalom kissé behatóbban az általános művelődéstörténeti kérdéseket, s miért foglalkozom a népköltészettel és a régi irodalommal is."35
Moravcsik Gyula recenziójában kiemeli: figyelemre méltó és feltétlenül pozitívan értékelendő, ahogyan Bonkáló kibontja az új irodalom múltba fogódzó kapcsolatait:
„Az orosz írók s az orosz irodalom megértéséhez nem elég egyes művek ismerete.
Maga a világ, melynek nyilatkozásai, a talaj, melyből sarjadnak, a lélek, melyet lehelnek, a történeti keretek, melyek foglalatát adják — maga az egész orosz élet annyira sajátos és tőlünk távol álló, hogy egyes művek olvasása és tanulmányozása a fentiek ismerete nélkül meg nem értésre, vagy helytelen értelmezésre vezet.
Természetesen minden irodalmi termék teljes megértéséhez szükség van erre, de sehol sem oly mértékben, mint éppen az orosznál, mert hiszen nemcsak az egész orosz irodalom jellege különbözik lényeges vonásokban a nyugat-európai népekétől, hanem az orosz világ is élesen elkülönödik a román—germán művelődési közösségétől."36
Bonkáló tehát részletes képet nyújt az egyes korok hátteréről, az orosz életről, a vallási, társadalmi és politikai viszonyokról, az orosz népszokásokról is. így irodalomtörténete művelődéstörténetté szélesedik. Laziczius Gyula utal arra, hogy a régi és az új orosz irodalom közötti szerves kapcsolat tagadóinak abszurd állítását rég megcáfolták az orosz tudósok, de a nagyközönség még nem igen szerzett tudomást az újabb kutatások eredményéről. Bonkáló tehát helyesen teszi, hogy szembefordul Belinszkijnek azzal az állításával, amely szerint a világirodalomban az orosz irodalom a legfiatalabb, alig másfélszáz esztendős. A filológus tételesen bizonyítja, hogy a 19. század orosz irodalma hosszú és természetes fejlődés eredménye. Mind a két köteten végighúzódik ez a szemlélet. „A régi és az új irodalom összefüggési kérdéseiről — írja Laziczius —, sokat lehetne vitatkozni, mert végeredményképpen mindkét álláspont igazolására bőven akad érv, s egyik sem tudja végérvényesen meggyőzni a másikat. . . Bonkáló a modernebbik oldalon áll, a gyengébb, de harcosabb oldalon, és ez meglepő, de egyúttal szimpatikus is."37
Ugyancsak 1926-ban jelent meg Szémán Istvánnak Az újabb orosz irodalom a régibb irodalom történetének vázlatával című könyve.38 Ha összevetjük e két művet, egyértelműen megállapítható, hogy mindkét irodalomtörténet hozzáértő, a témát jól ismerő szakember munkája. A korabeli recenzensek véleménye szerint azonban Bonkáló könyve reálisabb, igényesebb, világirodalmi kitekintést és párhuzamokat adó. Szémán kötetének szemléletén érezhető a szerző vallásos beállítottsága, bizonyos értelmű elfogultsága is, hiszen az irodalmi alkotásokat gyakran valláserkölcsi alapon vizsgálja és elemzi. Bonkáló szinte kizárólagosan orosz nyelvű forrásokat használt fel, és irodalmi élményeivel egészítette ki azokat. Szémán viszont német és magyar kiadványok alapján dolgozott, de ezek legnagyobb része nem összefoglaló és rendszerező munka, hanem egyes írókról, költőkről készült monográfia.
Bonkáló egész irodalom- és történelem-szemléletén végighúzódik demokrata beállítottsága. Következetesen elítéli az erőszakot. Azért bírálja I. Péter — egyébként szükséges — reformjait, mert azokat túlságosan gyorsan, emberéleteket nem kímélve hajtotta végre. Elítéli a despotikus államformát és uralkodóit, akiknek felvilágosító ígéreteiben sem szabad hinni. A demokráciával nem egyeztethető össze a zsarnokság, az erőszak, a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés. A költő és az író legyen népének, valamint saját érzés- és gondolatvilágának szabad ábrázolója, kifejezője.
Az orosz irodalom története és egyéb irodalmi tanulmányainak áttekintése után arra a következtetésre jutottam, hogy Bonkáló az olyan műveket értékeli, amelyekben a tartalom és a forma szoros egységét az esztétikum megjelenése reprezentálja. Ezért is értékeli nagyra például a regényeiben önmagát adó, realisztikus Dosztojevszkijt, a Lev Tolsztoj-i életművet, az európai szemléletű és műveltségű Turgenyevet vagy Gogolt, a valósághű ábrázolás atyját.39