BIMBA BRIGITTA,

az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara

történelem szakos magiszter hallgatója

„A MÁRTÍROK VÉRE MEGVETÉS! ” – EMLÉKEZÉS ID. POCSAI VINCÉRE

Egy interjú vázlatai alapján

37. sz. felvétel. Készítette: Bimba Brigitta (Beregszászvégardó, 2016.05.20.)

Id. Pocsai Vince 1920. március 4-én született a Beregszászi járásban talál-ható Guton, népes földművelő családban. Tizenketten voltak testvérek, így már az iskola megkezdése előtt is sokat kellett segédkeznie szüleinek a

mezei munkálatokban, hogy a mindennapi betevőt előteremtsék. „Hatéves koromban a mezőre jártam a szüleimmel kapálni krumplit, tengerit, ilyesmit.

Amikor aztán felnőtt lettem sáncolni jártam a határba, meg erdei munkára, mert a területünkön körül erdőség van, aztán annak idején télidőben mindig mentünk munkára, gyűjteni a veszendő fákat, azt kellett bányafának, meg tű-zifának előkészíteni. Hát jól lehetett vele keresni, megélhetőség volt belőle.” A munka mellett Guton elvégezte az általános iskolát. A világháború kitörését, Magyarország hadba lépését követően a területet nem érintették a harci ese-mények. A katonaság csak átvonult a falun. De így is hatalmas károkat okoz-tak, leginkább a lelkekben. Rabolokoz-tak, gyilkolokoz-tak, nőket erőszakoltak meg. „A feleségem is a testvérével a kéménybe volt elzárva, hogy el tudjanak a muszkák-tól rejtőzni, hogy ne pocsékolják meg üköt, hát kéménybe voltak bezárva, osztán ott tartózkodtak.”

A magyar hadsereg bejövetelekor bevonult katonának, a Kárpátok hátőr-ségében szolgált 2 évig, ezt a két évet újabb két, de ennél sokkal borzalmasabb év követte „málenkij robot” címszó alatt.

Guton is, mint több más településen háború utáni újjáépítésre hivatkozva gyűjtötték az embereket. 18-tól 50 éves korig Beregszászban kellett jelent-kezni a postával szembeni épületbe (ma a 4. számú iskola) 3 napi élelemmel.

Itt megmotozták őket, akinél írószert vagy borotvát találtak, azt jól elverték.

Vince bácsi ódzkodva indult el, felesége elmondása szerint a szénaboglyába rejtőzött, ugyanis még a katonaságnál fi gyelmeztette őket törzsőrmesterük, hogy ne bízzanak a szovjetekben. De édesanyja öccsével együtt útnak indí-totta, hogy 3 napot kibírnak. Gutról közel 100 ember jelentkezett november 18-án vállalva egy sorsközösséget, vállalva magyarságukat. Vince bácsi em-lékei alapján egy ember volt a faluban, aki ruszinnak vallotta magát, holott nem volt az, de ezáltal, mint ismeretes kibúvó, megmenekült. Szamborig az utat gyalog tették meg étlen – szomjan 3 nap alatt. Az első éjszakát Szolyván töltötték. A szökés nagy ritkaságnak számított, de Szolyván az egyik falube-lijének sikerült megszökni, leereszkedett a lóistállóból a szennyvízcsatornán át a láger területén lévő kútba, mely a Latorcába vezetett, sikerült kiúsznia és hazatérnie, sokáig a helyi bíró által üldöztetésben volt, azonban a nyomára nem akadtak. Akiket a reménytelenség töltött el már Szolyván felakasztotta magát, s volt, akit innen útnak indulva ütöttek agyon, mivel kilépett a sor-ból, hogy szomjúságát oltva merítsen egy kis hólét. Turkát elérve megaludtak egy éjszakát, az éjszaka során megette az otthonról vitt kis maradék enniva-lóját, és olyan szomjúság jött rá, hogy megkérte az egyik guti embert, aki az

ajtónál feküdt, hogy merítsen neki egy üveg vizet. A kút egy szinten volt az udvarral, így a sok szennylé belefolyt, de mivel éjszaka értek oda nem tudták.

A liter vizet egy húzásra megitta, elkapta a vérhast, másnap reggel a hasme-néstől nem tudott a menettel együtt haladni, egy adag hippermangás víztől jött magához. Szamborba érve egy a háború során megrongálódott istállóba szállásolták el őket. Az itt talált magyar csajkákba kaptak némi löttyöt enni, amit a magyar és német katonaság hagyhatott hátra. Szamborban osztályoz-ták őket és beosztotosztályoz-ták munkára. Vince bácsit Mezőlaborcra vezényelték a vasútoldalra egy berobbant tunel (alagút) javítására. Reggel 4-től este 10- ig dolgoztatták hóban-, fagyban. Itt lefagyott 3 ujja, a későbbiekben egyiket meg is kellett csonkítani. A halál szele ismét megérintette. „Még itt legelő-ször a határnál, ahol a tunelt csináltuk, amikor letelt a három heti munkánk, oszt vittek vissza a lágerbe, felkerültem egy vagonba, és én nem tudtam...én úgy képzeltem, hogy valami romos épület mellett, a fal mellett feküdtem a vagon-ban úgy ériztem magam. Majd mellettünk beállt a vonat ilyen darált sóval, kősóval és egy falumbeli fi atalembernek sikerült markolni rúla ilyen szemes sódarabokot. Adott egy darabka sót, és abbul tértem vissza az életbe. Ha azt nem kapom, akkor én sose nem ébredtem vóna többet fel.” Szamborban marha-vagonokba zsúfolták össze őket és 3 hétig szállították több mint 1000 km-en át Poltaváig. Egy vagonba 80 embert zsúfoltak össze étlen -szomjan. Szomjú-ságukban a vagon oldaláról nyaldosták a deret. A szerelvény csak akkor állt meg, ha vagononként összegyűlt 5–6 halott. Szuronyos katonák bezörgettek a vagon ajtaján, hogy „kaput jeszty?”. Ha volt halott, azt mezítelenre vetkőz-tették, és kidobálták a vasúti töltések mentén, s máig jeltelen sírokban nyug-szanak. Senki sem gyászolta a másikat, a halottakat egyenlőnek tekintették az élőkkel. Nagy szerencse volt, hogy a vagonban még a katonaság számára be volt szerelve egy kis kályha, amivel fűtöttek. Mikor az orosz katonák em-berségesebbek voltak, belöktek egy öl fát, azzal tüzeltek. Az utolsó napokban már a vagon alján lévő fenyődeszkát tördelték és azzal fűtöttek. Így a vagon alján keletkezett nyílást kezdték wc-nek használni, de ez hamar befagyott, így sokan a saját ürülékükbe fulladtak bele. A szerencsésebbek, mint Vin-ce bácsi is, a felső priccseken vészelték át az utat. Február 4-én érkezett meg négy falubelijével: Tompa Ferivel, Tóth Lajossal és Nagy Pistával Poltavára.

Megérkezve répát szedő asszonyok szekereire dobálták fel őket, mert jártányi erejük nem volt, s szállították egy kórháznak nevezett helyiségbe, ahol tetőtől talpig leborotválták a testüket, mivel hemzsegtek a tetvektől. Itt már 10 na-ponta volt lehetőség a tisztálkodásra, az addig eltelt majd 3 hónap alatt nem.

Leöltöztették az embereket, minden rongyukat, ruhájukat, ágyneműjüket összeszedték és elvitték a fertőtlenítőbe. Az embereket tízével vitték a „bá-nyába” fürdeni, addig a többiek meztelenül állva és várva a sorban fagyoskod-tak a fűtetlen épületekben. A kórházi ellátás kissé jobbnak számított, napi 2-3 deci forró lét kaptak egy kockacukorral, darát (puliszkát), kását. Vince bácsi a kórházban összebarátkozott egy Zselenák Mihály nevezetű szlovák emberrel, akit szanitárnak (ápolónak) osztottak be az ápolónők közé, mivel tudott oroszul. Ő több fejadagot kapott a munkája után, valamint az uno-katestvére a konyhán dolgozott, így mindig több élelmet juttatott neki. „A kórházból, amikor ott mán letelt a kezelésünk, kitavaszodtunk, akkor jött egy komisszió, ki kellett menni a kórházudvarra tiszta meztelenül felsorakoztunk.

Akinél mán a bűrt meg tudták csípni, az mán mehetett dógozni kifele.” Vince bácsit kitavaszodva a földeken dolgoztatták, ahol a kolhoz számára takarítot-ták befele a terményt, valamint építkezéseken maltert kevertettek velük. Az utóbbi helyen vizet sem kaptak. A kijáratnál állt egy kád, tejcsarnok lehetett a közelében, mert tele volt savóval, a tetején hemzsegtek a legyek, de abból merítettek, ha épp a katona nem ütött oda a kezüknek, hogy szomjukon né-miképp enyhítsenek. Katonák kísértében és őrizetében dolgoztak. A katonák ellenségnek tekintették őket, némelyek dohányért cserébe kegyesebben bán-tak velük. De az elhurcolbán-tak között is volt, aki embertelenné vált köztük. Egy tiszabogdányi ember szolgált köztük besúgóként, aki egy 2 méteres karóval járt- kelt az udvaron, és aki nem az őrök kedve szerint viselkedett jól ellátta a baját. Volt egy vesztőhely is, ahová becsukták az embereket büntetésképpen, ha nem elvárás szerint tett. Szökést senki nem kísérelt meg, mivel minden két méteren volt egy katona, de leginkább azért, mert több mint ezer km-re a szülőföldtől esélytelen volt az életben maradás az út során, mivel a terültet sem ismerték és Ukrajna – szerte éhínség dúlt, az érintett településeken sem sok élelemhez jutottak volna.

Előfordult, hogy kiadták őket családokhoz dolgozni, ahol a férfi ak a fronton voltak. A munkájukért a nők 1-2 főtt krumplit adtak cserébe. De sűrűn előfordult, hogy éhségükben a földekből kikapált kukorica közül et-ték a csorbókafüvet, valamint a répalevelet. Emiatt újra elkapta a hastífuszt, melyen több alkalommal is átesett lágerélete során. Egy alkalommal evégett mondhatni a halálból tért vissza, annyira rossz állapotban volt a hasmenés miatt, hogy nem győzték cserélni alatta az ágyneműt, így kivitték abba a bába, ahol a halottakat és a halál közeli állapotban lévőket tartották. A szo-bában egy ablaktőcre le voltak rakva szappan nagyságú fekete kenyerek, azok

számára, akik még „éltek”, de a szobában már senki sem vett arról tudomást.

Vince bácsi éjjel vett annyi erőt magán, hogy feltápászkodjon, elkússzon az ablaktőcig, és megegyen két darab kenyeret, ez a falat kenyér hozta vissza az életbe. Ha ettől nem tér magához és nem kúszik vissza az éjszaka során a szo-bájába, akkor reggel élve vagy holtan elföldelték volna. A halottakat jeltelen gödrökbe hányták csomóra, leszórták klórmésszel, majd földdel hányták be:

ez volt a temetkezés.

A túlélésért cserébe élelmesnek kellett lenni. A láger területén kisebb ke-reskedést is folytattak. Az ottani nőknek eladták azt a pár kis összegyűjtött szappandarabot, amit fürdésnél kaptak 10 naponta. „Vót, aki kinn az udva-ron egy darab kis téglát letett, két darab szappant rátett, átmelegítette, oszt be-tapasztotta szappannal, a szerencsétlen orosz asszony adott érte egy fél kenyeret.

Mikor mosott, megnézte, hogy egy tégladarabot vett a kenyérért.” Ilyen üzlete-ket lehetett csinálni.

Aki nem a kórházba került, az továbbra is embertelen körülmények kö-zött létezett. Egy romos épületbe kerültek, ahol tégladarab volt a vánkosuk.

Két év alatt többet töltött betegeskedéssel, mint munkával. De az Úr min-dig vele volt az alatt a két borzalmas év alatt. A hite és a remény tartotta élet-ben, hogy egyszer még hazatérhet.

Az ismert parancs értelmében az 50 év felettieket kezdték hazaengedni.

Mikor egy gáti embert hazaengedtek megkérte, hogy a guti kanális hídjánál kiáltson le, hogy még életben van. Ilyesfajta életadó jeleket tudtak csak kül-deni, mivel hazaírni nem volt lehetőség. 1946 őszén erejében nem kételkedve indult haza az első szerelvényekkel. Nem hitt a „szkoro domoj”-nak, mert két évig azt hazudták, hogy hamarosan hazamehetnek. De bekövetkezett. „Kife-le a vonathoz. De nem hittük el, hiszen hazudtak, örökké hazudtak nekünk.

Nem hittük el mi akkor se, hogy hazamegyünk. De annyiról meggyőződtünk, hogy egy nagy salom, három mozdony hozta a szerelvényt, annyi fogoly vót a ko-csikon. Abban nők vótak, férfi ak, mindenféle, magyarbul mán nőszemélyeket is elhurcoltak, hát azok jöttek a vonaton, kiültek, jó napos idő vót, a vagon szélire.

Akkor győződtünk meg, hogy mán csak hazamegyünk, mert mindenféle néppel vagyunk. De minket még ott a vagonban is őriztek, a szuronyos katona ott volt mellettünk, mikor hazafele jöttünk.” A három guti embert, akivel a lágerbe érkezett csak később indították haza, mert jobban bírták a munkát.

Egy teljes hónapig utaztak hazáig. Máramarosszigetig vitte volna őket a szerelvény, de egy vári emberrel Feketeardóban leszálltak, a férfi rokonainál töltötték az éjszakát, majd másnap reggel a kisvonat tetején lejött Ardóig.

Mivel az elbocsájtó levele a vonaton maradt, ezért rejtőzködnie kellett, de épp arra jött egy Szernyére tartó ember, akinek felkéredzkedett a szekerére, aki egész a guti letérőig vitte. Szülei alig ismertek rá az alig 20 kg-os ember-roncsra. Elmondása szerint fél évig úgy táplálta édesanyja, mint egy újszülött csecsemőt.

Másod- vagy harmadnap Guton bejelentkezett a milícián, azt mondta, hogy azért nincs elbocsájtó levele, mert a ruhája hemzsegett a tetvektől, így a kemencébe dobta, s vele együtt égett a levél is. Egy Markovics nevű mili-cista kérdezte, merre jártak, hogy bántak velük. A válasz persze az volt „Jó vót minden. Vótunk sokan. Hát aki meghalt, az meghalt vón itthon is”, így aztán bekönyvelték és így maradhatott otthon. Öccse sohasem tért haza, még a szambori lágerben elpusztult. Őt magát besúgónak akarták kiképezni. Egy nap – nem sokkal a hazatérte után – megjelent egy ember a házuknál, nyo-mozó lehetett. „Mondja nekem, hogy vállaljam el itt a községben, hogy zsa-rolni járok. Mondom, dehogy járok én, halálos beteg vagyok, fekvő beteg, nem megyek én még az ágyból se ki, nemhogy még olyat csináljak.” Felajánlotta neki, hogy pisztolyengedélyt kap, csak jelenjen meg a megyeházán hetente kétszer egy bizonyos szobában.

Miután javult az állapota, ismételten főként mezőgazdasággal foglal-kozott. A kolhozrendszer megalakulása után annak a földjeit szántotta, va-lamint a guti erdőben döntögette és vagdosta össze a fákat. Majd később a munkácsi Arti Dub nevezetű cégnek tarolta lefele az erdőket. Jövendőbelijé-vel, későbbi feleségével aznap szerettek egymásba, mikor hazatért a lágerből.

Híre ment a faluban, hogy hazajött, sokan tértek fel náluk, egy épp arra siető asszonyhoz csapódott hozzá a felesége, akinek érdekes mód a lágerbeli élet előtt épp a nővéréhez udvarolt. Valójában már ismerték egymást. 1950. janu-ár 21- én vette el feleségül, 66 boldog évet töltöttek együtt jóban, rosszban, 2 fi úgyermekük született, akiket szigorúan fogtak és tiszteletre neveltek. Ifj . Pocsai Vince lelkész lett, és máig imában hordozza minden egyes „málenkij robotos” megemlékezésen az ártatlanul elhunytak lelkét.

Id. Pocsai Vince anyagi kárpótlásban részesült a magyar állam részéről, azonban azt a bizonyos erkölcsi bocsánatkérést nem tette meg egyik hatalom sem. De nem is kárpótolhatták volna semmivel az elrabolt évekért. Sokáig gyötörték a lelkében felgyülemlett kínzó emlékek. „ Nem vót nekem olyan hét, hogy kétszer, legalább kétszer ne álmodtam volna vele...hurcoltak elfele, az a bánásmód, ami ott vót, mind az agyamba maradt... meg kell zavarodni, egy éccakát se tudok elaludni, átaludva, hogy ne ott járnék, abba a nyomorult...”

Kétszer is visszatért fi ával arra a terültre, ahol a szambori láger volt annó, de csak a sírás és zokogás tört fel benne az elé táruló fájó emlékek miatt.

Mégis sokaknak mostohább sors jutott, s máig jeltelen sírokban nyugszanak.

Mert vajon maradt-e könny nélküli magyar ház Kárpátalján?

Ahol a férjet, apát, testvért, fi út, avagy a rokont ne siratnák?

Jeltelen hantjaikról hiányzik az utolsó kegyelet,

Fejfájukra, keresztjükre se koszorút, se virágot nem vihetnek.

(Vadnay András: Verses levél kislányaimnak)

Mindig azt kérte a Jó Istentől, hogy hazakerüljön, s egy hét múlva pusz-tuljon el itthon, de a saját földjében. Egy hét helyett 70 szeretetteljes évvel áldotta meg az Úr, családja: gyermekei, unokái, dédunokái körében. 2016.

szeptember 12- én hunyt el családja körében, s vele egy élő forrás, a sztálini lágerek egyik utolsó túlélője távozott el.

MÁDI BIANKA,

az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara

történelem szakos hallgatója (II. évf.)

UGOCSA-VIDÉKI NÉPCSOPORTOK