Rozsnyón születtél, de az igazi szülőhelyed a várostól pár kilométerre fekvő Rudna. Ez ma majdnem 700 lakosú település, egyre csökkenő népességgel, utánanéztem, szü-letésed idején még 995-en éltek ott, ma már kétszer annyi szlovák lakja, mint magyar, ez az arány húsz éve még 440-320 volt a magyarok hátrányára. A rudnaiak katolikusok, evangélikusok, reformátusok és felekezet nélküliek vagy ateisták. Te magyar családba születtél, szüleid evangé-likusok voltak. Hogyan élte meg a családod Rudnán a magyarságát és a vallását?
Rudna egy nyelvhatáron fekvő falu, ahol a történelem folyamán a lakosság nemzeti-ségi összetétele folyamatosan változott. E változásokat jelentősen befolyásolta az a tény, hogy bányásztelepülésről van szó, ahol már a kora középkorban is nemesfé-meket termeltek ki. A vasérc bányászata a 20. század elején indult meg, s ekkor épü-letek fel a bányászlakások, ami által egy új településrész alakult ki, a kolónia. A bányaüzem kiépülésével párhuzamosan több szlo-vák és német anyanyelvű bányász és bányászcsalád telepedett itt le, akik például Besztercebányáról vagy Aranyidáról érkeztek. A lakosság összetétele folyamatosan nagyon heterogén volt többféle szempontból is. Számomra ez volt a természetes, ebben születtem bele.
Az, hogy magyarok voltunk-vagyunk, természetes állapot volt számomra, evidens dolog volt, hogy magyar iskolába jártam, bár akkor a közös igazgatású alapiskolában a magyar osztályba járók száma nagyon alacsony volt a szlovák iskolába járókhoz viszo-nyítva. Sajnos, az iskola igazgatója – annak ellenére, hogy magyar volt (az apja koráb-ban leventeoktató volt Rozsnyón) – nagyon rövid idő alatt elérte, hogy megszűnjön a magyar oktatás, a beíratáskor igyekezett meggyőzni a szülőket, hogy sokkal jobban érvényesül a gyerek, ha szlovák osztályba kerül. Ami a kérdésed második részét illeti,
Liszka József felvétele
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
annak ellenére, hogy apám volt az evangélikus kurátor, ami azt jelenti, hogy mi gyere-kek is jártunk vele havonta az istentisztelet előtt takarítani a templomot, voltaképpen nem voltunk vallásosak. A bátyám és a nővérem még konfirmált, én már nem, s a többi testvérem sem.
Rudnáról monográfiát is írtál, Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században címmel. Ebben jellemzed a község temetkezési szokásait, ezek változá-sait. Melyek a legfontosabb változások az ezredfordulóig? Mennyiben tér el, mondjuk az ateisták temetkezése a többiekétől a külsőségeket illetően?
A külsőségeket illetően nem volt túl nagy a különbség, elmaradtak az egyházi éne-kek, helyettük a helyi éneklőcsoport énekelt valamilyen szomorú dalokat, ezek eredeti szövegét részben át is írták, hogy alkalomhoz illő legyen. Imádság helyett szavalatok hangzottak el. A búcsúztató a halott méltatásáról szólt, kivéve amikor pártfunkcionári-ust vagy úgynevezett pártembert temettek, ilyenkor az ideológiai elemek is megjelen-tek, mint ahogyan a papok beszédében az általuk képviselt vallási tanítás bizonyos ele-mei. Megesett, hogy egyházi temetése volt olyannak, aki biztosan nem egyezett volna bele, viszont fordított eset is előfordult. Rudnán az arányokat tekintve a polgári temeté-sek száma a rendszerváltást követően sem csökkent. Az utóbbi körülbelül másfél évti-zedben jelentősen megnőtt a polgári temetések száma, ami a lakosság elszegényedé-sével magyarázható. Nem mindenki tudja megfizetni a papot, ezért választják a polgári temetést. Legutóbb a Borzován végzett kutatásom során is erről tájékoztattak az adat-közlők.
Valahol említed, hogy hatan voltatok testvérek. Én csak Éva húgodról tudok, aki Írországban dolgozik, és Zoltán öcsédről, aki tragikus autóbalesetben hunyt el. Apukád bányász volt, anyukád pedig háztartásbeli. Milyen volt ez a nyolctagú családi közeg, visszaemlékezésed szerint?
Zajos. Három fiú és három lány, a legfiatalabb és legidősebb közötti nagy körkülönb-séggel, s akik természetükben eléggé eltérőek voltak és ma is azok. Megtanultuk érté-kelni azt, ami van és dolgozni is megtanultunk, aminek a mai napig is hasznát veszem, nem hívok segítséget, ha egy széket odébb kell tenni. Egyébként volt még két testvé-rem, az első szülöttet, Jánoskát nem ismertem, ő tragikus körülmények között fejezte be rövid másfél éves életét 1952-ben. Sanyikát, aki gyermekbetegségben hunyt el hir-telen, az első születésnapja előtt két nappal temettük. Kilencéves voltam akkor. nagyon megviselt a halála.
Anyummal kapcsolatban még elmondanám, hogy annak idején elkezdte a polgári iskolát Rozsnyón, mert nagyon jófejű gyerek volt. Egyedül, gyalog tette meg naponta a valamivel több kilométeres távolságot szülőfaluja, Kőrös és Rozsnyó között. Sajnos, tanulmányait bizonyos okok miatt nem fejezhette be, ennek részletezésétől hadd tekintsek el. Nagyon sajnálom, hogy másképp alakult az élete, mint amit megérdemelt volna. Nagyon örült annak, hogy iskolában jó tanulók voltunk, s mindent megtett azért, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Ereje felett. Ő is meg apu is.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
Anyukádat említed egy helyütt, hogy sokat olvasott. Emlékszel a családi könyvtáratok-ra, vagyis hát volt egyáltalán ilyen? Neked személyesen voltak saját könyveid, vagy könyvespolcod? Konkrét könyvcímek vagy szerzők is élnek az emlékezetedben?
Anyum nagyon szeretett olvasni, de sajnos alig volt rá ideje. A család anyagi helyze-téhez viszonyítva szerintem aránylag gazdag könyvtárunk alakult ki. Természetesen, nekem is voltak saját könyveim, diákkoromban például minden évben kaptam jutalom-könyvet az iskolaév végén, de a különböző versenyeken elért eredményekért is és per-sze különféle alkalmakból ajándékként is. Nagyon becses számomra és ma is megvan Fehér Klára Bezzeg az én időmben című lányregénye, ami a pöttyös sorozatban jelent meg, s a pár éve elhunyt keresztanyutól kaptam mikulási ajándékként. Itt-ott vásárol-tam is könyveket. A könyvek száma gimnazistakoromban már jelentősen megnöveke-dett, a nyári szünidőben ugyanis egy vagy másfél hónapot mindig dolgoztam valahol, s a keresetem egy részéből könyveket vettem. Miskolc főutcáján volt egy antikvárium, ott nagyon sok korábban megjelent könyvet sikerült beszereztem jóval olcsóbban. Egyszer lesántultam a könyvesboltban, mert amikor az ajtón belépve megláttam Irving Stone Michelangelóról szóló kötetét, nagy mohóságomban olyan rosszul léptem, hogy meghú-zódott a lábam és sántikálva tértem haza zsákmányszerzésemről. De megszereztem és birtokoltam végre a kötetet, az a lényeg! Ezt a kötetet még harmadikos gimnazista koromban olvastam, s az jelentette számomra elsősorban az élményt, hogy elolvasása után időben helyükre tudtam rakni az olasz reneszánsz kortárs művészeit, nagyon sokat tanultam ebből a kötetből. (Sajnos, a gimnáziumban nem tanultunk művészettör-ténetet, ami nagyon hiányzott!) A legnagyobb könyvzsákmányom Moszkvához kötődik.
1980-ban még diákként a fél osztályunk részt vett egy tíznapos kiránduláson a Szovjetunióban. Deáki osztálytársam, Szabó Ernesztína tudott róla, hogy Moszkvában létezik egy Druzsba nevű könyvesbolt, ahol jóval alacsonyabb áron lehetett kapni a szo-cialista országokban megjelent könyveket. Sikerült megtalálnunk, s akkor vettem meg például a kétkötetes világirodalmi lexikont, és elsősorban művészettörténeti könyveket.
Sajnos, nem hozhattunk el mindent, amit szerettünk volna, mert, ahogy apám mondta a költözésemkor 1990-ben: a könyv nehéz portéka… Taxival mentünk a szállodához a zsákmánnyal, ahol már vártak ránk, mert utaztunk tovább Leningrádba, azaz Szentpétervárra. Ami az olvasást illeti, mindenevő voltam. Alapiskolás koromban még szlovák nyelvű ifjúsági krimiket is olvastam, mint például az Alfred Hitchcock a Traja pátrači sorozat darabjait, amit a szlovák iskolába járó utcabeli barátnőm ajánlott.
Amikor apu olvasáson kapott, mindjárt adott valamilyen munkát, merthogy látja, nincs semmi dolgom… Rájöttem, hogy el kell bújnom valahová, hogy ne legyek szem előtt.
Alapiskolás koromban imádtam a helyi könyvtárba járni! Ha jól emlékszem, kedden és pénteken volt nyitva 2-től 6-ig, sokszor az egész nyitvatartási időt végigültem ott, s a könyvtárosokkal mindig jó barátságban voltam.
Egy helyütt azt nyilatkoztad, hogy nálatok a vallás nem játszott nagy szerepet, de nagyon sok újságot járattatok. Mondhatni, ezek alapján, hogy inkább a konkrét világra voltatok nyitottak, semmint a lelki életre? Ez mi mindenben nyilvánult meg?
A Hét című kulturális hetilap a kezdettől járt nekünk, sok időt töltöttem gyerekko-romban a padláson a régebbi évfolyamok lapozgatásával, olvasásával. Ezenkívül járt az Új Ifjúság, a Kis Építő, a Tábortűz, a Priateľ, a Tűzoltó (apu aktív önkéntes tűzoltó volt),
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
az Irodalmi Szemle, nagyapának pedig a Szabad Földműves. Az újságárusnál pult alól itt-ott sikerült beszerezni magyarországi lapokat, például az ÉS-t, s amikor Magyarországon jártam, mindig vettem valamilyen folyóiratot. Megjegyzem, hogy nem voltunk értelmiségi család.
Ehhez képest az egyik szakterületed a temetkezési szokások és a temetőkultúra vizsgálata, ami óhatatlanul azzal jár együtt, hogy rendszeres temetőlátogató vagy, gyűj-töd az elhalálozásokkal és temetésekkel kapcsolatos újságcikkeket… Segít ebben, hogy nem tartozol konkrét felekezethez? Jobb így a rálátásod a tényekre?
Elméletben az evangélikus felekezethez tartozom, annak idején evangélikusnak kereszteltek kisgyerekkoromban, de tőlem a vallás mint olyan, a hit intézményesített formája mindig is idegen volt. Szerintem nem szabad, hogy egy kutató munkáját a fele-kezeti hovatartozás a legcsekélyebb formában is befolyásolja, mint ahogyan más szub-jektív tényező sem, mint például a nemzetiségi hovatartozás. Obszub-jektíven, kívülállóként kell szemlélni a dolgokat, véleményem szerint ez a kutatómunka egyik legfőbb szabá-lya.
Én ma már csak fényképezőgéppel meg jegyzetfüzettel tudlak elképzelni, de, gondo-lom, egykor laikusként is jártál a rudnai temetőben, meg nyilván más temetőkben is.
Gyerekként vagy fiatalként hogyan hatott rád, hogy, feltételezem, ezek kétnyelvűek vagy adott esetben kevert nyelvűek? A sírköveken nyilván elolvastad a feliratokat.
Gyerekként más szemmel néztem a sírfeliratokra, akkor is elolvastam a feliratokat, ha úgy adódott, mert az ember kíváncsi rá, hogy ki nyugszik az adott helyen. Akkor első-sorban a fényképes síremlékek voltak számomra érdekesek. A mi falunk temetőjében egyébként gyerekkoromban még nem voltak kétnyelvű feliratok, azok csak nagyjából két évtizede jelentek meg, addig vagy kizárólag magyar, vagy pedig szlovák volt. Ma már természetesen más szemmel nézek a síremlékekre, sokkal többet ki tudok olvasni belőlük, mint annak idején laikusként. Ennek köszönhetően nagyon sok példát sikerült összegyűjtenem a kétnyelvűségre vagy a nyelvváltásra, ezeket az adatokat a közelmúlt-ban megjelent A dél-szlovákiai síremlékek nyelvhasználatának néhány sajátossága címen megjelent tanulmányomban összegeztem. Az elhunytak temetői képi ábrázolá-sa, a fényképes síremlékek később is foglalkoztattak, de nem találtam erre vonatkozó szakirodalmat, így folyamatosan figyeltem ezt a jelenséget, s a témáról írtam is egy ter-jedelmesebb tanulmányt.
Egyébként a szülőfaludban és az iskolában megtapasztaltad-e magyarok fokozatos elszlovákosodását? Mennyire volt érezhető ez a tendencia a környezetedben?
A népszámlálási, a statisztikai adatok szerint a szlovákok száma mindig magas volt a faluban, s jó ideje meghaladja már a magyarokét, a valóság azonban kissé máskép-pen fest. Sok magyar is szlováknak vallja magát, mert azt gondolja, mivel Szlovákiában lakunk, akkor automatikusan szlovákok vagyunk. Persze mindenki annak vallja, ami-nek érzi magát, de ebben a döntésben nem hagyhatók figyelmen kívül az éppen aktu-ális országhatárok és elvárások, vagy akár népszámlálási kérdezőbiztosok személye sem. Ismertem és ismerek olyan falubelieket, akik szlovákoknak vallották magukat, de közben nyugodtan tótoztak, és szlovákul sem tudtak. Pár éve nagyon megdöbbentem,
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
amikor az egyik olyan kortársamat hallottam tótozni, akinek szlovák anyanyelvű volt az édesanyja, és ő is szlovák iskolába járt. Sokszor eszembe jut az az eset is, amikor a szlovák osztályba járókkal a nagyszünetben összevesztünk valamin (sajnos, már nem emlékszem, min), s ők magyarul kiabálták nekünk, hogy hülye magyar, mi meg ugyan-csak magyarul, hogy hülye tót! Ezeknek az úgynevezett hülye tótoknak a szülei egyéb-ként nagyrészt nem is tudtak szlovákul, „igazi” szlovák családból aránylag kevesen származtak, s ők is egész jól megtanultak magyarul. Nagyon sok gyerekkori barátnőm is szlovák iskolába járt, s ők mesélték, hogy nem volt szabad az órán magyarul megszó-lalniuk, mert akkor körmöst kaptak az igazgató bácsitól. Nagyon furcsa helyzeteket pro-dukál az élet. Az 1938-as visszacsatolást követően a Rozsnyóról származó igazgató bácsi édesapja szigorú leventeoktató volt (ez egyébként csak kb. két évtizede jutott tudomásomra, amikor a Rozsnyón megjelent korabeli regionális újságokat lapoztam), ő, a fia meg már körmösöket osztogatott a magyarul megszólaló nebulóknak, s nem mellékesen: oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar szülők szlovák iskolába íratták a gyereküket.
Te még megélted a kisiskola légkörét is: az alsó tagozatot szülőfaludban jártad ki, utána kerültél csak a rozsnyói alapiskolába. Nagy volt a törésvonal a kettő között?
Voltak Rozsnyón gondjaid, vagy inkább előnyeid származtak abból, hogy az alsó tago-zat minden évfolyama egy osztályba járt?
Az első osztályos tanító nénimet nagyon szerettem, de egyszer megharagudtam rá.
Anyum sokszor nevetve idézte fel az esetet, amikor az 1 mínusz osztályzatot 4 mínuszra írtam át az ellenőrző könyvecskémben. Szerettem tanulni, s már olvasni is tudtam, ami-kor iskolába mentem. Nagyon rosszulesett, hogy nem egyest, hanem 1 mínuszt kaptam valamiért, de már nem emlékszem, miért. Egy világ omlott össze bennem! Fogtam hát a tollat, s átjavítottam az osztályzatot 4 mínuszra. Ha nem egyes, akkor úgyis mindegy, úgymond, ha lúd, legyen kövér! A tanító néninek is megmondtam, amikor e tettem miatt felelősségre vont, hogy nem 1 mínuszt, hanem egyest érdemeltem volna. Amikor évek múlva összetalálkoztunk, mindig nevetve idézte fel az esetet. Mi tagadás, eléggé keményfejű gyerek voltam, s máig sem tudom elviselni az igazságtalanságot. A rudnai iskolában az első osztály kivételével nem éreztem túl jól magamat. Összevont osztály-ban tanult az 1–5. évfolyam, így sokat unatkoztam, mert előre megtanultam a felsőbb osztályos tananyagot is. Nagyon zavart a megkülönböztetés, a kivételezés, s a falumbe-li tanító néni olyan lelki sebet ejtett rajtam, amit a mai napig se tudtam kiheverni. Nem volt könnyű egy hatgyerekes család tagjának lenni, akinek ráadásul a szülei párttagok se voltak. Egyébként sok más gyerekkel egyetemben óvodába se szerettem járni, mert az óvó néni sem állt a pedagógia csúcsán, de ez már egy másik történet.
Rozsnyón egyáltalán nem voltak gondjaim, az új iskola egy új, igazságosabb és bol-dogabb világot jelentett számomra. Ami a legfontosabb, végre egyenrangúnak érezhet-tem magam az osztálytársaimmal! Hatodikban csodálatos osztályfőnököm volt Gordon Béla bácsi személyében, aki matematikát tanított. Szigorú pedagógus volt, de igazsá-gos. Nagyon hálás vagyok neki mind a mai napig! Ma már a szülőfaluja, Szilice temető-jében nyugszik, a most folyó kutatásaim során éppen az idén dokumentáltam az ő sír-emlékét is. Furcsa érzés volt, ismét megkönnyeztem őt. Visszatérve a rozsnyói alapis-kolához: nagyon szerettem azt az iskolát, egy nagyon színvonalas, jó iskola volt! Mi még
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
a Bányász téri épületbe jártunk, ami korábban zárda volt, s nagyon sok osztályban még olajos padló volt.
Ebben az iskolában kibontakozhattam. Sok versenyen, vetélkedőn is részt vettem, biológiai és történelmi versenyeken egyaránt. Herbáriumot is készítettem, amellyel az iskolám engem nevezett be a járási versenyre. Olyan boldog voltam, hogy megismertem a környezetemben található vadvirágok, vadnövények tudományos és latin elnevezé-sét. Még ma is emlékszem több mezei növény latin nevére. A Rozsnyó alapításának 700. évfordulója alkalmából rendezett történelmi vetélkedőn mi, a magyar iskola csa-pata nyertük. A csapat tagja volt egyébként Fabó Tibor is, aki most a Komáromi Jókai Színház egyik vezető színésze, akit Tibikének hívtunk, mert egyrészt fiatalabb volt nálunk, másrészt pedig nagyon szeretetre méltó, ügyes gyerek volt, az iskola kedvence!
Ezen a vetélkedőn éltem meg először a magyarellenességet. Egyértelmű volt, hogy mi teljesítettünk a legjobban, de a zsűri egyik szlovák tagja sehogy sem akart belenyugod-ni, hogy a magyar iskola csapata legyen a győztes. Szerencsére, nem az ő szava dön-tött. Máig őrzöm a rozsnyói Őrtornyot, a 700-as számot, valamint a város címerét ábrá-zoló plakettet, amit a csoportunk valamennyi tagja megkapott! Megjegyzem, a város nem akkor volt 700 éves, hanem később, de a vezetői egy másik dátumot tartottak hitelesnek, nem hallgattak a szakemberekre, a történészekre.
Az alapiskolám pedagógusai közül mindenképpen meg kell említenem Strausz Gizi nénit, ő volt az iskola pionírvezetője, a nagy szervező! Nem egy vonalas pionírvezető-ként kell őt elképzelni, számára az volt az elsődleges, hogy mi, a magyar iskola tanulói is hallassunk magunkról, s mutassuk meg, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint a szlovák alapiskolák nebulói. Azt szokta mondani, hogy gyerekek, nekünk duplán jól kell teljesí-tenünk! Mindene volt az iskola! Elszégyellem magam, ha eszembe jut, hogy párszor meglógtam előle, hogy ne adjon újabb feladatot, mert tudta, hogy én mindig megcsinál-tam, amire kér.
Az általános iskola után magától értetődő volt, hogy gimnáziumba mégy? Fontos volt a szüleidnek, hogy továbbtanulj, vagy ez már közös szükséglet és igény volt?
Mivel valamennyien jó tanulók voltunk, magától értetődő volt, hogy továbbtanul-junk. Visszagondolva még inkább tudatosítom, milyen erőfeszítésbe kerülhetett a szü-leimnek, hogy előteremtsék az ehhez szükséges anyagi hátteret. Anyu úgy gondolta, hogy ha neki nem adatott meg a polgári iskola befejezése, a gyerekei tanulhassanak tovább, mindig nagyon örült az eredményeinknek, sikereinknek.
Örökké aktív, minden téren nagy szervezőnek ismerlek: ez a nyughatatlanság, vagy mondjam így: ez a szellemi-fizikai, szociális-közösségi pezsgés már az iskolában is jel-lemző volt rád? Feltételezem, szerveztél-szervezkedtél már akkor is.
Bár minden lében kanál voltam, viszont nem mondhatom, hogy alapiskolás éveim alatt szervezkedtem volna, de ahogy már említettem, sok versenyen részt vettem, mert szerettem volna mindig többet megtudni a dolgokról az iskolai tananyagon kívül. A szer-vezkedés mint olyan, ha jól emlékszem, csak a gimnázium harmadik évében kezdődött, de nem az iskolában, hanem a szülőfalumban. Színjátszó csoportot alakítottunk, én gépeltem a szövegeket kölcsön írógépen, de csak egy ujjal, mert nem tudtam gépelni.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/2, Somorja
Amikor már megfájdult az ujjam, kesztyűt húztam. Az igazi szervezés-szervezkedés a felépítményi iskola elvégzése után kezdődött.
Ismerőseim döntő többsége az általános iskolai kihívásokra, az ott szerzett inspirációk-ra emlékszik szívesebben vissza, nem pedig a gimnáziumiakinspirációk-ra, s magam is így vagyok ezzel. Amit az alapiskola adott, az maradandóbb annál, amit a gimnázium adhatott.
Milyen voltál mint gimnazista? Mit adott neked a rozsnyói középiskola?
Ahogy már említettem, számomra is az alapiskolás évek, a rozsnyói alapiskolában eltöltött négy év adott a legtöbbet. Nagyon színvonalas iskola volt. A biológia–termé-szetrajz egyik kedvenc tantárgyam volt, a hetedik osztálytól a nagyon szigorú pedagó-gus hírében álló Zabari Béla tanító bácsi tanított bennünket. Amikor első alkalommal kihívott felelni, a csont szerkezetéről kellett volna beszélnem, de leblokkoltam, egysze-rűen semmi se jutott eszembe, pedig még aznap reggel is átismételtem az anyagot. Az eredmény egy nagy ötös osztályzat lett, de az év végi bizonyítványomban már egyes osz-tályzat szerepelt. Nem volt szerencsém a csontokkal, hatodikban is egy 4 mínuszos osztályzattal indítottam a másik tanító bácsimnál, ezúttal a macska csontváza volt a téma. Az osztály nagy része ötöst kapott, ráadásul térdelnünk is kellett. Aztán úgy ala-kult, hogy engem küldött még akkor is természetrajzi versenyekre, amikor már nem ő
Ahogy már említettem, számomra is az alapiskolás évek, a rozsnyói alapiskolában eltöltött négy év adott a legtöbbet. Nagyon színvonalas iskola volt. A biológia–termé-szetrajz egyik kedvenc tantárgyam volt, a hetedik osztálytól a nagyon szigorú pedagó-gus hírében álló Zabari Béla tanító bácsi tanított bennünket. Amikor első alkalommal kihívott felelni, a csont szerkezetéről kellett volna beszélnem, de leblokkoltam, egysze-rűen semmi se jutott eszembe, pedig még aznap reggel is átismételtem az anyagot. Az eredmény egy nagy ötös osztályzat lett, de az év végi bizonyítványomban már egyes osz-tályzat szerepelt. Nem volt szerencsém a csontokkal, hatodikban is egy 4 mínuszos osztályzattal indítottam a másik tanító bácsimnál, ezúttal a macska csontváza volt a téma. Az osztály nagy része ötöst kapott, ráadásul térdelnünk is kellett. Aztán úgy ala-kult, hogy engem küldött még akkor is természetrajzi versenyekre, amikor már nem ő