MÁSODIK RÉSZ
VI. Bekapcsolódás a nemzetközi tudományba
1971-ben egy nehéz szervezési feladatot kellett megoldanom.
A Sinor Dénes által szervezett és irányított nemzetközi altajisztikai konferencia-sorozat, a PIAC 1969-ig mindig a vasfüggöny nyugati oldalán tartotta éves üléseit. Sinor lehetővé tette, hogy elsősorban Magyarországról, de más keleti országokból is fiatal, jól képzett altajisták ezeken részt vehessenek. A konferenciákon előadások hangzottak el, és egy teljes délutánt töltöttek be az ún. „gyónások”.
Ezek beszámolók voltak arról, hogy milyen tudományos munkákat készítettünk az elmúlt időben, illetve tervezünk a közeljövőben.
Különösen fontosak voltak a szünetek, az esti beszélgetések, az étkezések társalgásai. A konferenciák anyagi alapjait a részvételi díjakból biztosították, amelyet általában úgy állapítottak meg, hogy magában foglalja a szállás, az étkezés, a terembérlet költségeit, és az összeg úgy alakult, hogy 10 résztvevő egy keleti résztvevő helyi költségeit fedezte. Ezek a konferenciák nagyszerű lehetőséget biztosítottak az idősebb kollégákkal, a szakma jelentős személyi-ségeivel való találkozásra, a velük való kapcsolatteremtésre. Tudomá-nyos nézeteim alakulásában nem kis szerepet játszottak az itt zajló viták, s annak felismerése, hogy a nyugati kollégákkal tudományos szempontból teljesen egyenrangú alapokkal rendelkezem, hála kiváló professzoraimnak. Ez nem volt elmondható minden keleti országról, ahol az elszigeteltség, az ideológiai nyomás és a rossz káder-kiválasztási gyakorlat miatt sok, egyébként tehetséges kolléga tudo-mányos színvonala nem mindig érte el a nyugatiakét.
Sinor sokat tett a Kelet–Nyugat szembenállás enyhítéséért, s régebb óta szorgalmazta, hogy a PIAC éves üléseit kíséreljük meg a vasfüggöny keleti oldalán megrendezni. Ez először 1969-ben Berlinben sikerült. Sinornak mint a PIAC főtitkárának csak annyi engedményt kellett tennie, hogy minden lehető és lehetetlen alkalommal elmondta, hogy „Berlin a Népi Demokratikus
166
Németország fővárosa.” Ez természetesen utalás volt Nyugat-Berlin rendezetlen státuszára, s az NDK vezetésének fontos volt egy nemzetközi konferencia megrendezése, amely Berlin tekintélyét hirdette. Nem volt ezzel semmi baj. Nagyobb nehézséget okozott, hogy a konferencia addig 30-40 fős baráti, vagy azzá váló tudományos ülésszak volt, ezt a jelleget azonban a kelet-német rendezők nem tudták megtartani. Óriási nyomás nehezedett rájuk, hogy a „Nagy Szovjetunió” fővárosából, Moszkvából, azután Leningrádból, továbbá minden érintett köztársaságából delegációk utazhassanak a konferenciára. Mi az orosz kollégák javát ekkor már jól ismertük, beleértve néhány más, nem moszkvai, vagy leningrádi tudóst is.
Ugyanakkor a PIAC jövőjét veszélyeztette, ha egy protokolláris, nagy rendezvény válik belőle.
A berlini PIAC idején többen kifejtették, hogy amennyiben az a tendencia lesz úrrá, amely szakmai szempontból nem szűri meg a résztvevőket, a PIAC elveszti korábbi jellegét, s személy szerint ők nem fognak benne részt vállalni a jövőben. A következő PIAC Franciaországban volt, Strassbourgban, 1970-ben. Ezért hamar el kellett határozni, hogy 1971-ben Magyarország meghívja-e a konfe-renciát. Sinor és Ligeti négyszemközti megbeszélései oda jutottak, hogy erre megvan a lehetőség. Ezért Ligeti 1970-ben elutazott Strass-bourgba, hogy ott hivatalosan is meghívja a következő, vagyis 1971-es évre a PIAC-ot. Én is vele utaztam, mert Ligeti döntése az volt, hogy a PIAC-ot Szegeden rendezzük meg, s annak szervezési felada-tait én lássam el.
Az első kérdés, amivel kapcsolatban dönteni kellett, hogy meg tudjuk-e tartani az optimálisnak tartott 40-50-es létszámot, vagy ismét kitesszük a PIAC-ot a Keletről jövő szélesebb tömegeknek. Termé-szetesen a meghívó nem szabhatott semmilyen feltételt, nem iktat-hatott be semmilyen szűrőt a résztvevők számára. Az Akadémia illetékeseivel való többszöri tárgyalás után arra az elhatározásra jutottunk, hogy csak a létszám kontingensre hivatkozunk, amelyet
167
elhelyezési nehézségekkel indokolunk. Ez meg is felelt a valóságnak, Szegeden nem volt akkor lehetőség egy ilyen konferencia alkalmával több száz fő olcsó elszállásolására. Ezt természetesen nem kellett a meghívólevélbe beleírni. Elegendő volt, hogy az Akadémia Külügyi Osztálya értesítette a szovjet Akadémia illetékes osztályát, hogy mintegy 20 fő fogadását tudjuk megoldani. Ezt Moszkvában meg is értették, s a delegációt ennek megfelelően állították össze.
Akadt azonban egy magyar turkológus, aki nem jó szemmel nézte az eljövendő szegedi eseményt. Miután a szovjet Akadémia összeállította a küldendő szovjet altajisták névsorát, ebből néhányan kimaradtak. Ezektől kollégánk megtudta, hogy nem tudnak jönni, s mivel az érintett szovjet kollégáknak természetesen nem mondták meg a szovjet Akadémia tisztviselői, hogy a létszám egy szovjet-magyar megállapodáson nyugszik, azok elkezdtek tiltakozni. Magyar kollé-gánk ekkor az itthoni pártszerveknél feljelentette Ligetit és engem, hogy a szegedi PIAC-ot „szovjetellenes éllel” rendezzük meg. Az ügy átkerült az Akadémiára, ott azt kivizsgálták és megállapították, hogy mi történt és az egészet ad acta tették.
Kollégánk, Hazai György, azonban nem nyugodott meg, mindenáron meg akarta akadályozni a szegedi PIAC nemzetközi sikerét. Ezért a nyugat-német kollégáknak azt híresztelte el, hogy Szegeden a „nyugat-német altajisták megalázására készülünk” azzal, hogy csak a kelet-német delegációt fogjuk hivatalosnak elismerni.
Felszólította őket, hogy tiltakozásul maradjanak távol a szegedi PIAC-tól. Sajnos néhány nyugat-német kolléga elhitte ezt a rágalmat, mások viszont eljöttek, és azt tapasztalták, hogy ilyen nem volt, ugyanis Szegeden egyszerűen nem szerepelt semmilyen „delegáció”, minden tudós csak maga nevében volt ott.
A szegedi PIAC-nak volt még egy igen nehéz megoldandó kérdése: meghívjuk-e N. Poppét, a kiváló mongolistát, a modern altajisztika egyik alapítóját. Az 1944-ben Nyugatra távozott Poppét, mint már említettem, a Szovjetunió ellenségének nyilvánították, ahol a
168
megítélése változó volt, s nem lehetett tudni, mi a helyzet 1971-ben.
Ha őt nem hívjuk meg, az nem csak sértés, hanem számos kolléga visszatetszését is kiválthatja. Ugyanakkor nem tehettük ki Magyarországot annak, hogy az itteni konferencián részt vevő tudóst a szovjet elhárítás letartóztatja és elhurcolja. Ezt a kényes kérdést nem lehetett másként kitapogatni, mint hogy én elutaztam Moszkvába, és az ottani barátaimat kérdeztem meg, hogy mit tanácsolnak. Persze tudtam, hogy kitől kell érdeklődni, kitől várható megbízható válasz.
Három nap után ezt meg is kaptam. Azt tanácsolták (persze névtelenséget kérve), hogy ne hívjuk meg Poppét, Magyarországon veszélyben volna a szabadsága. Így azután közvetítőkön keresztül üzentem neki, hogy ne jöjjön. A magyarázatot csak néhány év múlva, személyes találkozásunkkor, egy utcai sétán mondtam el neki.
A szegedi PIAC 1971 augusztusában nagy siker volt.
Kononov, a szovjet turkológia kiemelkedő egyénisége, külön beszélt négyszemközt Ligetivel. Elmondta, hogy tudomásukra jutott, hogy egy magyar kollégánk, Hazai György feljelentett minket, de ők kiállnak Ligeti és énmellettem, és köszönik a konferencia kiváló rendezését és színvonalát.
Szegeden olyan világhírű tudósok voltak jelen, mint J. A.
Boyle, Sir Gerard Clauson, R. A. Miller, E. Hamp, Laude-Cirtautas, B.
Scherner, T. Tekin, P. Zieme. Különösen sokan jöttek Franciaországból (Lot-Falck, Tretiakoff, Beffa, Hamayon), Japánból és természetesen a Szovjetunióból (Baskakov, Bertagaev, Fazylov, Gadžieva, Kenesbaev, Šarybaev, Muratov, Musaev, Novgorodova, Sanžeev, Šastina, Cincius, Tveritinova és mások).
Szakmai szempontból is izgalmas volt, hogy az altaji nyelvrokonság ellenzője, Clauson és védelmezője, Talat Tekin érdekes, jó hangulatú vitában vettek részt. Előadást tartott Roy Andrew Miller, aki itt fejtette ki először nézeteit a japán nyelv altaji rokonságáról. Neki tettem fel a vita során azt a kérdést, hogy ha a japán és az altaji nyelvek rokonok, akkor mikorra teszi a közös
169
alapnyelv idejét? A válasz az volt, hogy erről még nem gondolkodott.
Egyébként Miller régi jó barátom volt, még a Tibeto-Mongolica megjelenéséről írt igen pozitív kritikája idejéből.
Nagy érdeklődés kísérte Ligetinek az altaji elméletről tartott francia nyelvű előadását. Tartozom az igazságnak azzal, hogy megemlítsem, ez nem tette egyértelművé a nézeteit, a konferencia több résztvevője kérdezte utána tőlem, hogy most tulajdonképpen Ligeti mit gondol az altaji hipotézisről, az altaji nyelvek rokonságáról.
Az előadások megjelentek 1975-ben (Ligeti L. ed.: Researches in Altaic languages).
1971 kora őszén már megkaptam a Bonni Egyetem Belső-Ázsiai Intézetének végleges meghívását, hogy mint vendégprofesszor tanítsak ott két szemesztert. Az Institut für Zentralasienkunde a Bonni Egyetem viszonylag fiatal intézete volt, amelyet a kiváló mongolista, W. Heissig alapított, a Schulemann testvérek segítségével. Az egyik testvér tibetista volt és a Dalai lámák történetéről szóló könyvével lett közismert, a másik a német hadsereg orvos tábornoka, Németország egyik legbefolyásosabb embere. Heissig Bécsben néprajztudományt végzett, a háború alatt Kínában, a német követségen szolgált. Az idejének egy részét a belső-mongolok között töltötte és, talán részben hobbiként, régi mongol térképeket gyűjtött. Itt lett mongolista. Ma őt tekintik az európai mongol irodalomtudomány megalapítójának.
Kiváló tanár és szervező volt. A tőle kapott meghívólevélben többek között az állt, hogy „kollokviumot” kell tartanom. Nálunk, Magyarországon ez vizsgát jelentett, ezért megkérdeztem a nyár végén Budapestre látogató Zender professzort, a bonni Néprajzi Tanszék vezetőjét, mit is jelent ez náluk. Azt mondta, hogy a
„kollokviumon” a már végzetteknek, a Tanszék oktatóinak kell
„továbbképző” előadásokat tartanom. Hát én nem erre számítottam, azt hittem, egyetemi hallgatóknak kell alapismereteket tanítani, vagyis olyasmire hívtak, amire nem voltam felkészülve.
170
Ezért azután éjt nappallá téve kezdtem elkészíteni bonni előadásaimat. Eközben a minden figyelmet igénylő munka közepette ért a hír: nincs rendben a nagydoktori disszertációm ügye. Az akkor még ellenőrizhetetlen hírek szerint a védés után a TMB-hez az
„illetékes szervektől” érdeklődés érkezett. Azt akarták megtudni, a TMB eléggé éber volt-e, mikor átengedte a személyi ügyemet, ugyanis a politikai megbízhatóságommal kapcsolatban súlyos vádak merültek fel.
Bárhol kezdtem is el érdeklődni, falba ütköztem. Végül 1971.
szeptember végén elutaztam Bonnba, Évát kérve, hogy folytassa a tudakozódást. A bonni Belső-Ázsiai Intézet ideális körülményekkel fogadott. Minden héten egy alkalommal az Intézet szemináriumot tartott. Ezen az intézetet vezető professzor, Heissig beszámolt az aktuális kérdésekről, új könyvekről, vitákról, azután valaki előadott valamely témát, amit megvitattunk, s én tartottam egy előadást.
Testközelből figyelhettem meg, hogyan működik egy jól vezetett intézet, amelynek egyaránt feladata az oktatás, a továbbképzés és a kutatás. A könyvtár elsőrendű volt, a kollégák kedvesek, segítőkészek.
A kutatási feltételek technikailag is kiválóak voltak. Akkor még a mikrofilm volt az az eszköz, amellyel másutt meglévő könyveket, cikkeket meg lehetett szerezni. De már létezett másológép is.
Magammal hoztam a híres mongol festő Mardzan Sherab néprajzi tárgyú festményeiről Ulánbátorban készített felvételeimet, amelyekről sikerült másolatokat készíteni és technikailag is rendbe tenni. Az Intézetben mongol lektor is dolgozott, így anyanyelvi szinten tudtam ellenőriztetni mongóliai feljegyzéseimet.
Kijutva Nyugatra, és hosszabb ideig tartózkodva a Szövetségi Köztársaságban egy számomra igen fontos kérdésre is választ kerestem. Mi az esélye annak, hogy Németország újra a nácizmus fészkévé válik? Természetesen nem végeztem ilyen tárgyú kutatásokat, de igen sok emberrel beszélgettem, és rendszeresen olvastam a helyi sajtót, a nagy német hetilapokat, a Spiegelt, a Sternt,
171
a Die Welt-et, a Die Zeit-et, a Frankfurter Allgemeine és a Süddeutsche Zeitung hétvégi számait. Persze rendszeresen néztem a helyi tv-t, figyeltem az ott zajló politikai vitákat.
Kevéske szabadidőmet, a hétvégéket újonnan szerzett barátaimmal töltöttem. Nagy megnyugvás volt számomra, hogy minden további nélkül befogadtak, s hosszú, sok esetben máig tartó barátságok alakultak ki közöttünk. Az esték azonban többnyire izgatott telefonálással teltek, Éva azonnal beszámolt, amint megtudott valamit. Annyi bizonyosnak látszott, hogy az akadémiai doktori ügyem elakadt.
Bonnban ért az American Association of Asian Studies meghívása: tartsak New Yorkban az éves ülésükön egy előadást mongol témában. Ekkor úgy láttuk, hogy ez jó alkalom arra, hogy Évát is magammal vigyem. Ő Pesten kapta meg az amerikai vízumot is, és kiutazott Bonnba. Nekem ez a második utam volt az Egyesült Államokba, először 1967-ben jártam kint. Elmentem a bonni amerikai konzulátusra, és kértem egy beutazási vízumot. Harmadnap kellett érte mennem, s legnagyobb meglepetésemre közölték velem, hogy nem áll módjukban megadni. Kértem, hogy a konzullal személyesen is beszélhessek, aki közölte, hogy ezt a vízumot Budapesten kell kérnem, utazzam vissza Magyarországra, és ott adjam be a kérelmet.
Ugyanis – oktatott ki – csak ott ismerik a személyi anyagomat.
Elmondtam neki, hogy az lehetetlen. Ugyanis ha visszautazom, előbb a magyar szervektől kell újabb kiutazási engedélyt kérnem, amit aligha adnak meg azért, mert én egy amerikai vízum miatt jöttem vissza. A magát megmakacsoló konzult végül is arra kértem, hogy ha nem áll módjában kiadni a beutazási vízumot, akkor adja ezt nekem írásba. Ezt elküldöm a meghívóimnak és részemről az ügy le van zárva. Erre kért egy nap gondolkodási időt, majd másnap megkaptam a pecsétet.
A repülőjegy megvásárlásában bonni barátaim segítettek, akiktől megtanultam, hogy vannak normál árú és olcsóbb jegyek, és
172
ez utóbbiak megszerzésének vannak fortélyai. Az amerikaiak által küldött repülőjegy áráért így vettünk kettőt, és 1972 tavaszán Évával New Yorkba repültünk.
Előbb egy kisebb, olcsó szállodában laktunk, majd a kongresszus napján átköltözködtünk New York akkor legelőkelőbb szállodájába, a Waldorf Astoriába. Előadásom a mongol festő, Mardzan Sherab festményeinek néprajzi értékéről szólt. Egyik nap az ENSZ-hez delegált mongol nagykövettel ebédeltem, és elámultam azon, hogy ez a sztyeppékről jött ember jobban kiismerte magát a New York-i étterem elegáns étlapján, mint én. Viszont bajba kerültem a konferencia végén, ugyanis senki nem előlegezte meg a borsos szállodaszámlát, nekem persze egy fillérem sem volt. Vendéglátóim azt hitték, hogy én majd kifizetem, s ők átutalják a számlámra – valamikor. Csak a véletlenen múlott, hogy Sinort a kijáratnál még utolértem, és persze kifizette a szállodaszámlát, pontosabban megelőlegezte az AAAS számára. Ez az állandó függő érzés, minden pozitív élmény mellett is, igen megkeserítette amerikai tartóz-kodásomat.
Egyébként Amerikában két orientalista társaság van, a fentebb említett AAAS és az American Oriental Society. Az első a Keleten érdekelt gazdag amerikai üzletemberek által alapított tudós társaság, a második a filoszok és egyetemi tanárok szövetsége, érthetően az első gazdag, de nincs tudományos tekintélye, a második a tudományos tekintély, de alig van pénze. Az egyik a legdrágább szállodában tartja ülését, a másik egyetemi kampuszokon.
Egy különös élethelyzet az, amikor az ember a társadalom leggazdagabb rétegével találkozik. Míg minden erőmmel azon voltam, hogy a szakmám legkiválóbb és legfontosabb képviselőivel találkozzam, és velük jó kapcsolatot alakítsak ki, a kíváncsiságon kívül semmi nem vitt Amerika leggazdagabbjai közé. A Waldorf Astoria és az AAAS konferencia vendégeire szinte egyáltalában nem
173
emlékszem. A folyosón és a lakosztályban állandóan jelen lévő statikus elektromosság elviselése jobban lekötött.
New Yorkból Bloomingtonba repültünk, ahol a Húsvétot töltöttük. Itt találkoztam a történetem elején említett Dégh Lindával, aki közben Bloomingtonban a folklorisztika professzora lett. Sohasem volt vele különösebben jó személyes kapcsolatom. Teljesen azonban nem tudtam elkerülni, hogy pesti környezetem hol azért, mert ő volt Ortutay kedvence, hol azért, mert Nyugatra disszidált, ne számítson be nekem rossz pontokat miatta. Igyekeztem megmagyarázni, hogy én nem tehetek róla, ahogy ő sem rólam, nem köt össze minket semmi, Anyámnak ő valamilyen harmadfokú unokatestvére. A magyarok közötti rossz viszonyt sajnos átvitte Bloomingtonba is, ahol Sinor és Dégh mellett még Thomas Sebeok, Sebők Tamás is dolgozott. Sebeok volt tulajdonképpen a bloomingtoni intézet alapítója, ő hívta meg Bloomingtonba Sinort. Később útjaik elváltak, Sebeok a nyelvek keletkezésével, az állatok nyelvével kezdett el foglalkozni.
Vagy harminc évvel később a fiam egyik tanítványa a Ford Alapítvány levéltárában dolgozott. Talált egy feljegyzést, amely felhívta az Alapítvány figyelmét rám. A feljegyzés Sebeoktől származott. A Ford Alapítvány többek között azzal is foglalkozott, hogy ígéretes tudományos tehetségeket hozzon az Egyesült Államokba. Minderről én természetesen nem tudtam. Ez a feljegyzés, bár nagyjából egyidős lehet a következő eseményekkel, attól teljesen független volt.
Bloomingtonban meghívott néhány, az Ural-Altaji Intézetben oktató barátom egy ebédre. Hosszas bevezető után előadták, hogy Sinor hamarosan visszavonul vezető szerepéből (65 éves volt), és ők mint search committee azzal vannak megbízva, hogy utódot keressenek. Úgy látják, én volnék a legalkalmasabb az Intézet vezetésének átvételére. Végzettségem és eddigi publikációim, otthonosságom a tibetisztika, mongolisztika és a turkológia területén lefedi az Intézet egyik fő irányát. A másikat, az uralisztikát pedig
174
megfelelő ember fogja vezetni, de ennek irányításához mint magyarnak megvannak a szakmai ismereteim. Érthető módon erre nem voltam felkészülve, alig jutottam szóhoz. Végül azt mondtam, hogy arra kérem őket, arról győzzenek meg, hogy ez nekem miért jó.
Hogy ez nekik jó-e, azt ők döntik el, de engem arról kell meggyőzniük, hogy énnekem milyen előnyöm származik ebből. Az anyagiakat ne említsék, mert ahogy életemben eddig, ezután sem fog ez a döntéseimben szerepet játszani. Bár Szegeden ekkor még bizonytalan volt a jövőm, még egy szerény kutatói álláson voltam, de láttam a perspektívát. Magyarországról könnyebben juthattam el kutatási területemre. S nem utolsó sorban ekkor már mint két gyermek apja gyermekeim jövőjéről, iskoláztatásáról is gondolkodnom kellett.
Azt nem említettem, hogy a kérdést politikailag is nehéz lesz megoldani. Erre a válaszra nem voltak felkészülve, a beszélgetés véget ért. Arra kértek, hogy mindez maradjon titok. Az maradt a mai napig. Persze ez a meghívás-kísérlet komoly hatással volt nézeteimre.
Megerősödött az önbizalmam, és arra gondoltam, hogy bármi történik is, meg tudom állni a helyemet.
Bloomingtonból Ann Arborba mentünk. Ennek a látogatásnak döntő szerepe volt családi történetünkben. Keresztapámmal, Katona Györggyel már találkoztam első Ann Arbor-i látogatásom idején. Most azonban Éva is jelen volt, és még élt Katona György felesége, Mici néni. Katona 1956-ban az amerikai kormány stábjában közreműködött a Nyugatra került magyarok ügyeinek intézésében, és kihozatta testvére két gyermekét, Katona Pétert és Katona Mariannát Bécsből Amerikába. Marianna Ann Arborban tanult. Sokat beszélgettünk arról, mi lett volna, ha én 1945–1946-ban ki tudok menni hozzá, s van-e esélye annak, hogy most kimenjünk, vagyis disszidáljunk. Én ennek nem láttam esélyét. Ugyanakkor felhoztam, hogy ami annak idején nem sikerült velem, esetleg sikerülhet Ákos fiammal, aki ekkor 13 éves volt. Katona György megígérte, hogy ezen komolyan gondolkodik, annál is inkább, miután nekik nem volt gyermekük.
175
Budapestre hazaérkezve barátaim arról tájékoztattak, hogy az akadémiai nagydoktori ügyem közben lassan elrendeződött. A feljelentő ugyanaz volt, mint aki a szegedi PIAC konferenciát kísérelte meg „szovjetellenesnek” beállítani. Talán ha korábban jelent fel, akkor nagyobb sikerrel jár. Ekkor már arról kellett meggyőzni a Belügyet, az Akadémiát és az Akadémia szerveit, hogy akadémikusok, tisztviselők mind-mind gondatlanul jártak el, és nem vették észre egy
„ellenséges elem” befurakodását. Ez nem sikerülhetett. Akadémiai doktori diplomám dátuma 1971. június 4. Az akadémiai doktorok hivatalos listájában hosszú ideig 1972 állt, s én természetesen ezt akkor nem kértem kijavítani, örültem, hogy rendben van és béke van.
1972 augusztusában részt vettem Ulánbátorban a Nemzetközi Mongolista Kongresszuson. Itt többek között elgondolkoztam azon, hogy történelmileg milyen messze van a mongol mindennapi valóság mondjuk az amerikai mindennapi valóságtól, pedig a két világ egyidejű, s repülővel is bejárható, szinte egynapi távra vannak egymástól. Ulánbátorban szóba került Mongóliáról írott könyvem is, amely orosz fordításban 1964 óta volt hozzáférhető. Barátaim jelezték,
1972 augusztusában részt vettem Ulánbátorban a Nemzetközi Mongolista Kongresszuson. Itt többek között elgondolkoztam azon, hogy történelmileg milyen messze van a mongol mindennapi valóság mondjuk az amerikai mindennapi valóságtól, pedig a két világ egyidejű, s repülővel is bejárható, szinte egynapi távra vannak egymástól. Ulánbátorban szóba került Mongóliáról írott könyvem is, amely orosz fordításban 1964 óta volt hozzáférhető. Barátaim jelezték,