Természetesen egyetemi tanulmányaim idején sem tudtam elkerülni, hogy későbbi egzisztenciámon gondolkodjam. Apám min-dig ellenezte a muzeológus szakot, szerinte abból nem lehet megélni és családot eltartani. Engem igazából nem ez izgatott. Az ötvenes években olyan problémánk nem volt, hogy ha végzünk, nem fogunk állást kapni (Kékes fenyegetését, hogy terven felüliként nem lesz állásom, nem vettem komolyan). Azonban az világos volt, hogy a jobb helyeket csak azok fogják megkapni, akik politikailag jól állnak.
Ebben az időben jó állásnak a pesti állás számított, s igazából nem is volt kedvem egy vidéki néprajzi múzeumba lemenni. Rövid ideig gyakorlaton voltam a balassagyarmati múzeumban és volt fogalmam arról, hogy ez mit jelent. 1954-ben azonban nem csak az szólt egy vidéki állás ellen, hogy nehezen tudtam elképzelni, hogy hosszabb ideig el fogom tudni viselni egy vidéki múzeum légkörét, hanem az, hogy egyre nagyobb kedvvel tanultam tibetit, majd mongolt, sőt elkezdtem járni a turkológiai órákra is. A néprajz provincializmusa és kicsinyes személyi légköre egyre jobban riasztott, míg Ligeti, Németh és szellemi körük egyre jobban vonzott. Márpedig avval tisztában voltam, hogy az egyetem formális befejezése után orientalisztikából még tovább kell tanulnom.
Már 1954-ben, tehát a negyedik év végeztével mindenfélével próbálkoztam. Márciusban jelentkeztem aspirantúrára, miközben január-februárban a negyedéves egyetemi gyakorlatra a Néprajzi Múzeumba kértem magam. Maga az aspirantúra felvételi két részből állt, egy ideológiai vizsgából és egy szakmaiból. Utóbbi ez alkalommal magyar nyelvészetből volt és a vizsgáztatók között Pais Dezső és Bárczi Géza is szerepelt. Ez a vizsga igen hasznos volt számomra, mert néhány hónapig tanulnom kellett rá a magyar nyelvé-szet alapjait, amit egyébként nem hallgattam az egyetemen. Az
aspi-87
rantúra felvételi vizsgám jól sikerült, Pais és Bárczi meg voltak elégedve tudásommal.
Azonban a káderosztályok láthatatlan hálózata úgy döntött, hogy nem vagyok politikailag alkalmas erre a kitüntetésre. Ez volt az első komoly figyelmeztetés számomra, hogy pályám nem lesz komoly nehézségektől mentes. Ugyanakkor igazából senki nem mondott semmit, azt, hogy politikailag nem voltam alkalmas is csak onnan tudom, hogy Paisék elmondták Ligetinek rögtön a felvételi után, hogy jól vizsgáztam, de azután mégis elutasítottak. Az 1954. augusztus 12-én kiállított értesítés kerethiányra hivatkozott. Júniusban a bajai múzeumba kaptam kinevezést, majd júliusban értesített az illetékes dékánhelyettes, hogy a Minisztérium úgy döntött, hogy az Országos Néprajzi Múzeumba fognak ötödéves szakmai gyakorlatra beosztani, méghozzá a teljes évre:
A fenti módosítást az tette szükségessé, hogy az Elvtárs a korábbi elképzelésekkel szemben nem tudományos kutatói (aspirantura) vonalon nyert elhelyezést…
Ilyen formában közölték, hogy nem lettem aspiráns. Az 1954-es téli gyakorlaton már megtaláltam a Néprajzi Múzeum Lederer-gyűjteményét, és abban figyelmes lettem egy tibeti festményre, amellyel elkezdtem foglalkozni, s sikerült megfejtenem egy ikonográfiai kérdést azoknak az ótibeti szövegeknek a segítségével, amelyeket Ligetivel olvastunk. Ebből született a Lha-mo ikono-gráfiájáról írt cikkem, amelyet azonban Ligeti nem engedett elsőnek kiadni. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy ez egy szakszerű, a buddhizmus egy ikonográfiai kérdésével foglalkozó cikk volt, és Ligeti úgy ítélte meg, hogy pályám alakulása szempontjából nem lenne szerencsés, ha első cikkem buddhista vallásos tárgyú lenne. Így közölte előbb az ótibeti rokonsági szervezet egy terminusáról írott, a megírás időrendje szerint második cikkemet, amelyet már említettem.
Ez, ha nem is volt benne semmi ideológia, mégis társadalomtörténeti tárgyú volt. Nem voltam hajlandó semmilyen „vörös farkot” írni a
88
cikkemhez és az ekkor még elvárt Marx-, Engels- és Sztálin-idézeteket sem írtam bele. Igaz, Ligeti sem kívánta ezt meg, amiben nem kis szerepet játszott igényessége és az, hogy elvárta, a teljes nemzetközi tudománynak írjunk. Ugyanakkor egyes kollégáim már ekkor rám akasztották a „polgári/burzsoá objektivitás” címkéjét, ami akkor legalábbis másodosztályú állampolgári besorolást jelentett, ha nem még rosszabbat.
Két jelentős esemény formálta még életemet. Az egyik, bármilyen furcsa is első hallásra, Sztálin nyelvtudományi cikkeinek a megjelenése volt. Igaz, ezeket még 1950-ben publikálták, de hatásuk valamivel később jelentkezett a környezetemben. A magyar nyelv-tudomány ugyanis, lényegében Ligetinek és Zsirainak köszönhetően és Németh Gyula közreműködésével 1949–50-ben még megúszta a jelentősebb tisztogatást. Ez azonban csak rövid haladéknak tűnt. Egy militáns fiatal csoport el kívánta távolítani ezeket a „polgári tudósokat” a tudományos életből. Erre 1950-ben már minden elő-készület megtörtént. Az volt ellenük a vád, hogy nem fogadják el az ekkor egyedül üdvözítőnek tartott marrizmust. Ekkor, 1950 nyarán, jelentek meg Sztálin nevezetes „nyelvtudományi” cikkei. Az egyikben (egyébként váratlan módon) kinyilatkoztatta, hogy az összehasonlító nyelvtudomány még mindig toronymagasan a marrizmus felett áll, a felett az áltudományos irányzat felett, amely a marxizmus köntösében jelent meg, s amelyet az említett fiatal nyelvészekből álló csoport is a zászlajára (vagy inkább dárdájára) tűzött. Ez a cikk az utolsó percben mentette meg tanáraim és körük egzisztenciáját, sőt a dolgok logikája szerint jelentősen megerősítette pozíciójukat.
Baljósan indult egy másik tudományos vita is. Molnár Erik már a háború előtt foglalkozott a korai magyar történelem kérdéseivel, s az 1950-es években visszatért e témához. 1953-ban jelent meg a magyar őstörténetről írott munkájának első kiadása. Ez szakmailag gyenge mű volt, szovjet összefoglaló művekből, enciklopédiákból merített ismeretek alapján vette revízió alá a hagyományos magyar
89
őstörténeti koncepciót, az őshazát a Szaján hegységbe helyezte, s elítélően szólt a „polgári tudósok őstörténeti munkásságáról”. Molnár Erik a mindenható pártvezetés tagja volt és ezért nézetei szinte kötelezőek voltak. Ez ellen azonban, bízva a sztálini cikkek nyomán megerősödött pozícióikban, a magyar tudósok fellázadtak. Az akna-mező kipuhatolását Zsirai Miklós végezte el, aki párttag volt, és aki a Szabad Nép 1953. december 3-i számában nem is túlzottan óvatos fogalmazású kritikát tett közzé Molnár Erik könyvéről. A cikket természetesen már hetekkel előbb elfogadták, és így a híres őstörténeti vita december elsején abban a tudatban kezdődhetett meg, hogy a tudósoknak nem kell retorziótól félniük.
Mint egyetemi hallgató a karzaton ülve hallgattam végig a nevezetes vitát. Ott láttam először a szakma számos kiemelkedő képviselőjét. A legnagyobb benyomást a fiatal Hajdú Péter felszó-lalása tette rám, akinek későbbi pályafutásomban nem kis szerepe volt. Az igazsághoz tartozik, hogy Molnár Eriknek, ma már tudjuk, nem állt szándékában tudományon kívüli eszközöket használni a vita eldöntéséhez. Ugyanakkor mélységesen megrendített, hogy, bár tudtam, hogy Ligeti és Németh nem csak egyetértenek a Molnár Erik-féle elmélet ellenzőivel, hanem az egész vitát a háttérből még szervezték is, maguk nem szólaltak fel, és nem foglaltak nyíltan állást.
Persze ezt azzal ideologizálták meg, hogy „semleges” pozícióikból így jobban tudják védeni az igazi tudományt. Ebben lehetett valami gyakorlati igazság, de ennek ellenére elgondolkoztatott az ügy.
Mindezen dolgoktól függetlenül egyre jobban kezdett érdekelni a magyarság őstörténete, úgy gondoltam, hogy a magyar népi kultúra sajátosságát mindenekelőtt eredetéből lehet megmagyarázni.
1954 júniusában kaptam meg kínevezésemet a bajai múzeumba. Egy hónapos rohangálás után azután sikerült egy év haladékot szereznem azzal, hogy gyakorlatra a budapesti Néprajzi Múzeumba osztottak be („felrendeltek”). Az előző év rövid gyakor-lata, meg hát sok egyéb személyes tapasztalat alapján azt láttam, hogy
90
a múzeumban klikkek viaskodnak egymás ellen. A feljelentgetés és az egymás magánéletének a kiteregetése épp oly riasztó volt, mint az, hogy ha az ember csak éppen az időjárásról állt le valakivel beszélni, a másik csoport már kiközösítette. Ezért, hogy biztosítsam a munkámhoz szükséges nyugalmat és semleges helyet, megkértem Sándor Istvánt, a könyvtár akkori vezetőjét, hogy a könyvtárban helyezzen el. Ezt sikerült is keresztülvinni, és a könyvraktárba kerültem. Itt viszonylag nyugalomban tudtam tanulni és készülni a tíbetisztika mellett most már a mongolisztikai és turkológiai vizsgáimra. Ezért Sándor Istvánnak a mai napig hálás vagyok, fiaival máig tartom a barátságot.
Ekkor már egyre inkább világossá vált, hogy az orientalisztika jobban érdekel, mint a néprajz. Bár diplomamunkámat még néprajzból írtam, az őrhalmí nagycsalád kialakulásáról. A nagycsaládról azt tanították, Győrffy István nyomán, hogy az a kettős beltelkes településsel együtt ősi és nomád eredetre mutat. A kettős beltelek a lakó és a legelőnek fenntartott telek együttes. Szakdolgozatomban kimutattam, hogy az őrhalmi, tágabb értelemben a palóc nagycsalád másodlagosan kialakult képződmény, a hódoltság utáni adózási politika és a gazdálkodási struktúra közös eredője. A telekszerkezet nem függ össze közvetlenül a nagycsaláddal. Ezt a dolgozatomat mai napig jónak tartom, sajnálom, hogy nem jelent meg. Tálasi István sokszor buzdított arra, hogy adjam ki németül, de akkor már elvett volna az időmből a kiadásra alkalmas változat megírása és erre az időre az orientalisztikai tanulmányaimhoz nagyon nagy szükségem volt. A tibeti, mongol és török mellett kínait is tanulnom kellett.
A Néprajzi Múzeumban eltöltött idő ismét élessé tett egy etikai kérdést is. Újra és újra szembe kellett néznem a tisztesség és az érvényesülés ellentmondásával. Itt is azt láttam, hogy az életben való előrejutáshoz sok mindennel meg kell alkudni, a célszerűség szerint formálni az ember mondanivalóját és tetteit. Az, aki tisztességes akart maradni, annak viszont nem nyílt lehetősége a továbbjutásra.
91
Számomra létkérdés volt, hogy olyan feltételeket harcoljak ki magamnak, amelyek között viszonylag nyugodtan tudok dolgozni.
Ugyanakkor nem voltam hajlandó olyat tenni, amivel felbolydult volna az amúgy sem nagyon stabil lelki nyugalmam. Az a régen kiala-kított meggyőződésem, hogy a gyakorlati okosság összeegyeztethető az erkölcsös magatartással, nem változott meg. Ma már tudom, hogy egy időben küzdöttem belső autonómiámért és hogy elérjem kitűzött céljaimat. Képtelen voltam beilleszkedni a múzeum intrikus légkörébe, s miután egyik klikkhez sem csatlakoztam, a múzeum vezetői, vezetője, igazából Balassa Iván, végül is úgy döntött, hogy nem kíván ott tartani. Lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy nem éreztek bennem elég érdeklődést a múzeum tárgyi anyaga iránt, de a döntésnek mégis elsősorban személyi okai voltak. A mai napig magamban hordozott lelki sérülést okozott, hogy Vargyas Lajos, akivel megkíséreltem őszintén megbeszélni problémáimat, szabá-lyosan feljelentett, vagy mondjuk enyhébben, kiadott Balassa Ivánnak, így azután Apám halála és az állástalanság szinte egyszerre szakadt rám.
Ebben a helyzetben Ortutaytól és Ligetitől kértem segítséget.
Ortutay megkísérelt a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban, illetve a Néprajzi Múzeum Nemzetközi Osztályán elhelyezni. A láthatatlan káderosztály azonban ellenállt, és csak annyira voltak hajlandóak, hogy a bajai múzeum helyett Debrecenbe helyezzenek, ahol a Déri Múzeumban volt valami keleti anyag. Igaz egyiptomi, amihez én nem értettem, de hát ez számukra mellékesnek tűnt.
Ligeti segítsége hatékonyabbnak bizonyult. 1955-ig Ligeti legalábbis ambivalens volt megítélésemben. 1954-ben egy gyakornoki pályázat alkalmából még évfolyamtársamat, jóbarátomat, a később Indiában fiatalon öngyilkos Tóth Editet támogatta, s nekem azt java-solta, forduljak Ortutayhoz, hogy a Néprajzi Tanszéken kapjam meg a demonstrátori ösztöndíjat. Ortutay azonban ekkor már látta, hogy egyre erősebben váltok az orientalisztikára és ezért nem nagy
meg-92
győződéssel támogatott ebben, így a demonstrátori ösztöndíjat nem is kaptam meg. Mindez nem tántorított el az orientalisztikától és rend-kívüli erőfeszítésekre serkentett. A két cikk elkészülte meggyőzhette Ligetit, ezért azután 1955 elején még egyszer megkísérelte, hogy aspirantúrára hozzanak be, majd ennek újbóli sikertelensége után az Akadémián kísérelt meg elhelyezni. Ligeti 1955 júniusában magához Rusznyák Istvánhoz fordult ez ügyben, aki valószínűleg a Minisztériummal tárgyalhatott. Mindenestre a Minisztérium káderesei 1955. július 15-én közölték Rusznyákkal, hogy nem tudnak (igazából nem akarnak) számomra állást biztosítani. A feljegyzést Rusznyák továbbította Ligetinek. Ezután Ligeti 1955 nyarán elintézte, hogy felvegyenek az Akadémiai Kiadó keretében működő Magyar Enciklopédia szerkesztőségébe.
Első munkahelyemen már jelentkezésemkor történt egy-két incidens. Az egyik szerkesztőnél, Molnár Albertnél kellett bemutatkoznom. Mikor bejelentettek neki, elfelejtették az ajtót becsukni, s így kihallatszott a hangja: „Már megint a nyakamra küldtek egy használhatatlan embert.” Molnár Albertnek jogosan voltak rossz tapasztalatai a protekciósokkal. Mindezek ellenére később nagyon jó barátságba kerültünk. Molnár továbbá első nap közölte velem, hogy főnököm Boga István lesz. Ez sem esett valami jól, mert Istit nem vették fel nagypolgári származása miatt az egyetemre, és mint vendéghallgató az alattam lévő valamelyik évfolyamra járt be arabot tanulni. Friss, egyébként kitűnő és vörös diplomával a zsebemben ezt eléggé méltánytalannak tartottam, de azután hamarosan túltettük magunkat ezeken a dolgokon. Isti beavatott a cédularendezés rejtelmeibe és máris a világ legunalmasabb munkájának éreztem azt a rutint, amellyel kenyeret kellett keresnem.
A cédularendezőknél vagy három hónapot töltöttem el, amikor felfigyelt rám Gortvay György, az orvosi anyag szerkesztője, akinek szüksége volt egy használható és nyelveket tudó segédszerkesztőre az orvosi anyaghoz. Az egykori hajóorvos és polihisztor Gortvay
93
hamarosan beavatott a szerkesztés és saját múltjának számos rejtel-mébe. Kitűnő alkalmam nyílt arra, hogy rendszerező képességemet alkalmazzam, és Gortvay hamarosan nem kisebb feladatokat bízott rám, mint hogy neves orvosprofesszorokkal címszójegyzékeket tárgyaljak meg.
Így egy alkalommal Soós professzorhoz, a táplálkozás-tudomány kiváló kutatójához küldött el, aki fel volt háborodva, hogy egy laikus jelentkezett nála. Ezért rám förmedt: „Kérem, maga még azt sem tudja, hogy mi a különbség az étel és a táplálék között!”, mire én megjegyeztem, hogy szerintem a különbség ugyanaz, mint a lakás és az otthon között. Soós elképedt a válaszon, elgondolkozott, majd szelídebben így szólt: „De még egy ilyen párt nem tud mondani!”
Mire én hozzátettem, hogy ilyen a ruha és a viselet is. Soós arca barátságosra derült, hellyel kínált és nagyon kellemesen elbeszél-gettünk. Az Enciklopédia szerkesztése valamelyest segítette áttekin-tésemet a különféle, elsősorban biológiai tudományok felett, s ha más hasznom nem is volt belőle, gyarapította az általános műveltségemet.
Míg napközben az Enciklopédiában dolgoztam, este tovább látogat-tam Ligeti óráit.
1956 nyarán érkezett első ízben Budapestre Rincsen professzor, a mongol tudomány (és irodalom, művelődés) egyik kiváló képviselője. Többek között azért jött, hogy megbeszélje, Magyarországon és nem a Szovjetunióban, mint előtte minden mongol, szeretné megvédeni akadémiai doktori disszertációját. Ligeti engem és Karát rendelt ki kísérőnek. Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy egy eleven mongollal tudtam életemben először beszélgetni, s bár a beszélgetés oroszul folyt, tőle hallottam az első mongol szavakat, s nagyon jól összebarátkoztunk. Az egyetemen az írott mongol nyelvet tanultuk, ami nagyon különbözött a beszélt mongoltól, lektor akkor még nem volt. Jártunk a Hortobágyon, amelyet Rincsen nem kis megelégedéssel hasonlított össze hazájának sztyeppéivel. Októberben volt a disszertáció védése, ezen én voltam a
94
titkár. Sorsom későbbi fordulását nem kis mértékben Rincsennek köszönhettem.
Apám halála után, amit már említettem, nekem kellett átvennem a második tárgyaláson a felmentő ítéletet. Volt egy másik kellemetlen tárgyalás is. Ugyanis Péter szülei nem hitték el, hogy Péterre nem várt semmilyen örökség, úgy gondolták, hogy Apám egy igen gazdag ember, és hogy én a Péterre jutó örökséget elsik-kasztottam. A közjegyző előtt nem csak Péter anyja emelt ilyen vádat, hanem férje is, aki jogász volt. Igen megalázó volt ez, s minden tárgyaló képességemet és energiámat igénybe kellett vennem ahhoz, hogy végül is kiegyezzünk. Másfelől családom egyes tagjai kétségbe vonták, hogy Péter az Apám gyereke, és ezért azt tanácsolták, hogy én pereljem őket és kérjek apasági bizonyítást (apám vércsoportja ismert volt). Ezt azonban nem tudtam elfogadni, mert számomra közömbös volt, hogy mi a biológiai igazság. Apám vállalta a gyereket, és ez engem kötelezett. Ezen kívül így Péter árva ellátáshoz is jutott, amiről le kellett volna mondani, ha kiderül, hogy a nevelőapja a természetes apja is. Nagybátyám, Sándor nagy nehezen elvállalta, hogy ő lesz Péter gyámja, egyebekben azonban csak nehezítette a helyzetemet.
Egy darabig úgy gondoltam, hogy Péter emberi formálódásáért is felelősséggel tartozom, s megkíséreltem látogatni, de hamar be kellett látnom, hogy a környezetével szemben tehetetlen vagyok.
Alig telt el egy év, amikor Péter anyja öngyilkos lett.
Valahogy bemászott egy kihúzható fiókú ruhásszekrénybe, s nagy adag altatót vett be. Másnap valamelyik lánya a ruháját keresve bukkant rá a holttestre. Nehéz napok, és a temetés következett. Majd újabb hagyatéki tárgyalás, most már a teljes árvaellátás érdekében. Az otthoni körülményei olyan rosszak voltak, hogy megkíséreltem az ekkor nyolc éves Pétert nevelőotthonba adni. Ez nem sikerült, mert a család érdekelve volt abban, hogy a teljes árvaellátást ők kapják.
Mikor Sándor nagybátyám 1965-ben meghalt, a gyámságot nekem kellett átvállalnom.
95
Húgommal, akinek az Apám halála után fel kellett adnia álmát, hogy egyetemre menjen, a lakás rezsijét sem tudtuk kifizetni.
Azt találtuk ki, hogy kiadjuk Apám rendelőjét. Ezzel valamelyest lélegzetvételhez jutottunk. 1956 nyarán életem első külföldi útja Vekerdi József és Kara György társaságában Prágába vitt, ahonnan Szlovákián keresztül, Kassán át jöttünk haza. Prága, az első európai város, amelyet láttam, nagy hatással volt rám. Az első szállodában, ahol magyarul kértünk szállást, nem kaptunk. Ebből okulva a második szállodában már németül kértük a szállást, és magyar voltunk csak a bejelentkezéskor derült ki. Akkor már nem mondhatták, hogy nincs szobájuk.
1955 életem egyik legnehezebb éve volt, s valahogy nagyon megrendült a lelki világom. A halál, a magány, az egzisztencia és a külvilág szorításai komoly krízist okoztak. A lelki gödörből való kikapaszkodáshoz szinte sehol nem láttam fogódzót. Ekkorra vált világossá, persze egy nagyon hosszú folyamat eredményeképpen, hogy a kereszténység értéket igen, de belső élményt nem jelent számomra. Időnként úgy éreztem, hogy fel kell adnom a magamra szabott erkölcsi mértéket, és valahol valami olyan feloldódást, örömet kell találnom, ami elviselhetővé teszi az életet. Az ivás és a nők mint ilyen kiút ekkor jelentek meg először valódi problémaként.
Ugyanakkor az a szellemi erőfeszítés, amit tanulmányaim jelentettek, alternatíva elé állítottak. Úgy láttam, hogy ha elmerülök a „köznapi örömök” világába, akkor elveszítem az időt és a szellemi frissességet, amire a tanulmányaimhoz, kutatómunkámhoz szükségem van. Ez a munka viszont éppen azért volt veszélyben, mert hiányzott a biztonságos, nyugodt magánélet mögüle. Mindezek inkább belső gyötrődéseimet, mint cselekedeteimet alakították. A választás a napi szellemi feladatok elvégzése és a kikapcsolódás között nagyon feszültté és feszessé tette a lelki világomat.
Nagy valószínűséggel a körülöttem lévő emberek is megérezhették ezt, és félrehúzódtak. Igazából nem tudtam kialakítani
96
valódi baráti kapcsolatokat. Állandóan azt a dilemmát éreztem, hogy az emberi kapcsolatok kiépítése időt és koncentrációt jelent, s ezt abból az időből és korlátozott energiából kell elvennem, amire a tanulmányaimhoz szükségem van. Ez napi konkrét kis kon-fliktusokban jelent meg. Bárkivel kezdtem el beszélgetni, hamarosan eszembe jutott, hogy mit kell még aznap elvégeznem az íróasztalom mögött, s hamarosan nem tudtam úgy figyelni a másikra, és a beszélgetések kurtán-furcsán megszakadtak. Ha valakivel össze-futottam az egyetemen, vagy az utcán, ritkán voltam képes megállni,
valódi baráti kapcsolatokat. Állandóan azt a dilemmát éreztem, hogy az emberi kapcsolatok kiépítése időt és koncentrációt jelent, s ezt abból az időből és korlátozott energiából kell elvennem, amire a tanulmányaimhoz szükségem van. Ez napi konkrét kis kon-fliktusokban jelent meg. Bárkivel kezdtem el beszélgetni, hamarosan eszembe jutott, hogy mit kell még aznap elvégeznem az íróasztalom mögött, s hamarosan nem tudtam úgy figyelni a másikra, és a beszélgetések kurtán-furcsán megszakadtak. Ha valakivel össze-futottam az egyetemen, vagy az utcán, ritkán voltam képes megállni,