MÁSODIK RÉSZ
V. Újrakezdés Szegeden
1994. augusztus 25., Balatonalmádi
Most jutottam hozzá, hogy folytassam. A tisztességnek is tartozom azzal, hogy rögzítsem, mikor íródnak ezek a sorok, hiszen a nézeteket mindig befolyásolja a pont, amelyből nézzük a történetet.
Bár a debreceni fiaskó letört, nem vesztettem el a reményemet. Az állás felett az Akadémia I. Osztálya rendelkezett, s ott Patyi Sándor, aki az Osztály titkára volt, vagyis az apparátus embere, támogatta az én vidékre kerülésemet. Támogatta ezt Ligeti is, aki mindenképpen rendezni akarta az ügyet. S végül is támogatta Gujdi Barna is, mert nem engedhette meg, hogy helyettese keresztülhúzza döntéseit. Az ellenzők között a legjelentősebb Czeglédy Károly volt.
Czeglédy református teológiát végzett, s Pais Dezsőék figyeltek fel keleti nyelvismeretére és képességeire. Az egyetemen hallgattam is Czeglédyt, aki nagy receptív tudású, jó áttekintésű ember volt, a Ligetiék után következő generáció egyik kulcsembere. A magyar őstörténet szakemberének számított, bár két nehézséget nem tudott áthidalni. Az őstörténet a történettudomány része volt, és ott kötelező volt a marxizmus. Ezt mint teológus nem tudta felvállalni.
Másrészt nem volt szintetikus és újító elme. Ezért folyton kompenzált és igyekezett minden feltűnő tehetséget eltávolítani. Senkit nem engedett az arab szak, majd Tanszék közelébe. Sajnos jelleme sem volt mindig szilárd, a mindenkori hatalmasokkal soha sem mert még a legkisebb dolgokban, vagy szakmai kérdésekben sem szembeszállni.
Pozícióféltése időnként a paranoia határát súrolta. Vidékre kerülésemet hevesen ellenezte, azzal a velem is közölt indokkal, hogy a vidéki orientalista centrum elviszi az amúgy is csekély anyagi támogatásokat (1967!). Karával megkíséreltem kiegyezni, elfogadom, hogy ő esélyesebb Ligeti tanszékének átvételére, ennek fejében talán dolgozhatnánk együtt a pesti Tanszéken. Ezt nem akarta, s így
154
támogatta a vidékre kerülésemet. A többiek is jobbnak látták, ha elmegyek az útjukból. Tőkei Ferenc felajánlotta, hogy menjek a kutatócsoportjába. Ezt számos okból nem fogadhattam el, amiért Tőkei igen megharagudott. Egyrészt mindig idegen volt tőlem Tőkei marxizáló elmélete, másrészt mindig szerettem tanítani.
Szegedre mindenekelőtt Hajdú Péter személye vonzott. Még emlékeztem a magyar őstörténeti vitában vállalt szerepére. Világos feje, emberi tulajdonságai messze felette álltak másoknak. Érdekes, Ligeti nem kedvelte, valószínűleg azért, mert nem volt eléggé simulékony, nevezzük így. Az elején itt is nehézségekbe ütköztem.
Előbb Hajdú betegsége miatt húzódott a megbeszélésünk, majd Hajdú arra kért, várjak egy évet, mert Labádi Gizellát akarja tanársegédnek odavenni a Tanszékére. Igaz, hogy én „hozom az állásomat”, de ha ez az állás már ott van, akkor ő nehezebben kap egy tanársegédi helyet.
Ez teljesen korrekt volt, és meg is értettem. Be is tartotta a megállapodást és amint Labádi ki volt nevezve, megírta a hozzájárulását, hogy fogad a Tanszékén. Mindezek a problémák időigényesek voltak, de ugyanakkor lehetőséget nyújtottak arra, hogy átgondoljam a kutatásaim alakulását.
Mindeddig jelentős sikereimet a tudományban a tibetisztika területén értem el, azonban itt is mínuszt jelentett, hogy nem volt lehetőségem beszélt tibetivel foglalkozni, olyan helyre jutni, ahol anyanyelven beszélő tibetiekkel tudtam volna dolgozni. Kétségtelenül jelentős eredmény volt, hogy a disszertációmban ki tudtam következtetni egy archaikus északkeleti nyelvjárást, amelyet azután az eredményeimben eredetileg kételkedő londoni szakember, R. K.
Sprigg megtalált, s a tibeti nyelvtörténeti alapvetésem azóta is érvé-nyes kiindulópontja a kutatásoknak. Később is tudtam a budapesti íróasztal mellett olyan fontos megállapításokat tenni, pl. a lhászai nyelvjárásról, amit mindenütt egyértelműen elfogadtak. Mégis a terep hiánya és számos más probléma gátolt abban, hogy teljes értékű tibetistává váljak. Az is az igazsághoz tartozik, hogy eredetileg nem
155
akartam tibetista lenni, s mint fentebb láttuk, csak a véletlenek sorozata miatt lettem az. A témaváltásom alapvető oka azonban az volt, hogy vissza akartam térni a fő témámhoz, a magyar kultúra eredetének kérdéséhez.
Ehhez járult az is, hogy nyilvánvaló volt, hogy a tibetisztika nem fog elegendő támogatást kapni egy vidéki egyetemen. Olyan szakot kell létrehozni, amely szervesen épül be egy ilyen egyetem eddigi tanszékei közé. Ezen kívül az is oka volt annak, hogy ne tibetisztikát csináljak, hogy a szegedi egyetemen egyszer már volt altajisztika. Mindenesetre Hajdú Péterrel is könnyebb volt megállapodni abban, hogy a Tanszékén altajisztikát oktassanak. A megállapodásnak volt még egy témája, aminek nagyon örültem. Hajdú különböző okokból általános nyelvészetet is akart tanítani, s ajánlotta, hogy ebbe kapcsolódjak be. Mivel ekkor a nagydoktorim már előrehaladott állapotban volt, s abban volt egy általános nyelvészeti rész, nagyon örültem a javaslatnak.
Tavasszal már olyan szinten állt a nagydoktori disszertációm, hogy el tudtam menni Leningrádba, ahol fontos források voltak.
Három hónapot kutattam ott. Ekkor készült, s nemsokára meg is jelent Leningrádban a Vera Ivanovna Cincius által szerkesztett mandzsu-tunguz etimológiai szótár. Vera Ivanovna kitűnő tudós volt, akit korábban a Szovjetunióban meglehetősen elnyomtak. Poppe tanítványa, követője volt, s kiváló grammatikája Poppe útmu-tatásainak segítségével készült. De miután Poppe eltávozott a Szovjetunióból és „áruló” lett, teljesen át kellett írnia a disszertációját, törölni belőle szinte minden történeti utalást. Ezt azután, nem ismerve a hátteret, nyugati kollégái recenziójukban bírálták, amiből persze Leningrádban ismét Cinciusnak lett baja. Nagyon jóba lettünk, és nekem megmutatta, hogy hova dugták el Poppe kéziratait. Később meglátogatott egyszer a Ménesi úti lakásunkban is. Igen sokat tanultam a mandzsu-tunguz etimológiai szótárból, de számos más kollégával is jó kapcsolatot alakítottam ki, akik részben a szovjet
156
Akadémia leningrádi filiáléjának Nyelvtudományi Intézetében, részben Kelettudományi Intézetében dolgoztak. Sokat voltam együtt Ščerbakkal, a turkológussal, Kljaštornyjjal, aki a belső-ázsiai történelem és feliratok szakértője volt, Sunikkal, Vasilevič-csel és másokkal. Leningrád más világ volt, mint Moszkva. Sokkal európaibb, nem csak a város, az emberek is. Azonban a két város rivalizálása természetesen tudományos területen sem volt elkerülhető.
Az egyik PIAC Dániában volt, éppen 1968-ban. A moszkvaiak csak moszkvaiakat akartak küldeni, vagy kiengedni.
Cincius felutazott a moszkvai főnökségre és bemutatta meghívó-levelét, azzal, hogy őt a dán király hívta meg. Valóban Dániában minden „királyi”, s a Dán Orientalista Társaság is „királyi”, így a meghívó is az volt. Moszkvában megijedtek, és azonnal elintézték Cinciusnak az útlevelet és a kiutazást. Leningrádi tartózkodásom után én is Dániába utaztam, de egy kis körúttal. Hajón mentem Helsinkin át Stockholmba. Ezt még Pesten találtam ki, és kiderült, hogy olcsóbb, mint ha hazarepülök, és innen megyek Dániába. A hajóút gyönyörű volt. Összejöttem ausztráliai turistákkal, s kiderült, hogy, noha Ausztráliában is angolul beszélnek, azért kell egy idő, míg az ember füle hozzászokik.
Helsinkiben volt egy pár óránk, így kiszálltam. Jól megjegyeztem, hogy a zöldséges piac mellett hol kötött ki a hajónk és bementem egy kis városnézésre. Visszafelé azonban nem találtam meg a zöldségpiacot. Már-már úgy nézett ki, hogy lekésem a hajó indulását, amikor az egyik csatornarácson megpillantottam néhány szál zöldséglevelet. Erről rájöttem, hogy nem csak bezárták a piacot, hanem olyan tisztára takarították, hogy nyoma sem maradt. Már csöngettek a hajón, amikor odaértem. Az orosz kapitány rosszallóan nézett rám, bár nem tudom, miért. Stockholmból Malévvel repültem Koppenhágába. Mivel nagyon éhes voltam, a Maléves stuardessektől dupla adag finom magyar ételt kaptam, amit hátul a kiszolgálóban ettem meg, hogy nekik ne legyen ebből bajuk. A PIAC konferencia
157
Helsingörben volt, a Hamlet állítólagos színhelyén. Egy helyi idegenvezető nagyon tisztességesen elmondta, hogy a történet ugyan soha nem esett meg, de ennek ellenére turisták százezrei látogatják meg a helsingöri palotát. A PIAC-on örömmel találkoztam Cincius-szal, aki ekkor mesélte el kijutása történetét.
1968 szeptemberében mentem le először Szegedre mint akadémiai álláson odahelyezett kutató. A mai napig jól emlékszem arra, hogy halványan sütő nap világította meg az egyetem Ady téri épületét, s kíváncsian néztem az ablakokat, vajon melyik mögött fogom eltölteni életem következő szakaszát. Hajdú nagyon kedvesen fogadott, Mikola Tibor társaságában. Mikor megkérdeztem, hogy hol ülhetek majd le, melyik asztalhoz, azt mondta, hogy addig is, amíg nem rendeződnek a helyiségügyek, átadja nekem a saját íróasztala egyik sarkát. Az éjszakákat is Hajdú tanári szobájában töltöttem, az egyik ülőalkalmatosság kihúzható volt. Mosdani a folyosói WC-ben lehetett, korán kellett kelni, hogy mire a takarítónő megérkezik, kész legyek. Mindezek azonban nem érdekeltek, hiszen elértem életem nagy vágyát, taníthattam az egyetemen.
Még a végső megállapodásunk előtt leküldtem Hajdú számára egy vázlatot, hogy mit fogok tanítani: Bevezetés az altajisztikába finnugor és egyéb szakosok számára. Hajdú elcsodálkozott ezen, de talán örült is, hogy milyen alaposan kezdek neki. Hogy milyenek voltak az óráim, azt csak abból lehet ma már megítélni, hogy nagyon sokan a mai napig egész pályájukra meghatározónak tartják ezeket.
Nemrég említette valaki, hogy egy harvardi tanítványa, aki kiemelkedő tehetségű, arra a kérdésre, hogy mi fordította a nyelvészet mint tudomány felé, azt válaszolta, hogy a Szegeden nálam hallgatott órák. Későbbi szakos hallgatóim egyike-másika is ekkor került velem kapcsolatba.
1968 ősze más szempontból is nagy átalakulást hozott az életünkbe. Mikor az eredetileg két szerény egyszobás házból az Ozorai utcában sziszifuszi munkával egy háromlakásos házat
158
alakítottunk ki, megváltoztatták a kelenföldi lakótelep beépítési tervét.
Ekkor az emeleten már egy háromszobás lakásunk volt, földszinten az apósomnak egy egyszobás és a sógoroméknak egy kétszobás. A házat lebontásra ítélték, mert a helyébe egy magasházat kívántak építeni, a miénket pedig kisajátították. A kisajátítási összeg persze igen alacsony volt. Ezt is perelni kellett, amit meg is nyertünk. Kiutaltak egy-egy lakást, de nekünk nem volt kedvünk egy panelházba beköltözni.
Elkezdtem bejárni a XI. kerületi Tanács Lakásosztályára, azzal a kéréssel, hogy találjanak nekünk egy hasonló, kertes, háromszobás lakást. Ennek a valószínűsége igen kicsiny volt, miért találtak volna?
De úgy látszik, elég meggyőző lehettem, mert végül találtak egy ilyet, és kiutalták nekünk a Ménesi út 66. alatti, akkor magántulajdonban lévő, de tanácsi rendelkezésű házat. A tulajdonosa, egyébként egy volt ciszter diák, akinek ősei telepítették be a Gellérthegy déli oldalát gyümölccsel, külföldre távozott, de a ház a tulajdonában maradt, így vált tanácsi rendelkezésűvé. Az állapota igen leromlott volt, így a kisajátításért járó pénzből kellett helyrehozni, aminek egy kis részét azután elvben le lehetett lakni. 1968 novemberében kezdtük el a ház átalakítását, s ’69 májusában költöztünk be. A szegedi új élet kezdése tehát egybeesett az új lakással. Ebben az évben még megtartottam félállásban a Széchényi Könyvtári munkahelyemet is, és teljes erőbedobással dolgoztam a nagydoktorin.
A nagydoktori elkészültéhez jelentős segítség volt, hogy még 1967-ben több helyen jártam külföldön. Londoni utazásom egybeesett az izraeli-arab háború kitörésével. Emiatt nem akartak elengedni, s csak úgy tudtam megkapni az útlevelemet, hogy azt kértem, adják írásba, hogy nem engednek, mert vendéglátóimnak igazolniuk kell, miért nem jöttem. Erre senki nem volt hajlandó, s végül elengedtek.
Londonban, az egyetem könyvtárában hihetetlen intenzív kutatást tudtam folytatni, hat hét alatt gyakorlatilag együtt volt a dolgozat elméleti részének majdnem a teljes szövege. Módom volt beülni a folyóiratraktárba, s utalásról utalásra elegendő volt a polcok között
159
járva kikeresni a megfelelő köteteket. Itt ismerkedtem meg a xerox-szal, és egy angol egyetem mindennapi működésével. Előadásokat is tartottam.
Londonban ismerkedtem meg Sir Gerard Clausonnal, akinek munkássága nagyon érdekes módon befolyásolta tudományos pályámat. Sir Gerard 1956-ban publikált egy cikket, amelyben szembeszállt az akkorra már mindenütt elfogadott altaji hipotézissel, amely azt állította, hogy az altaji nyelvek, a török, a mongol és a mandzsu-tunguz között genetikus rokonság áll fent. Eredetileg azt terveztem, hogy e cikk cáfolatának szentelek egy tanulmányt. Míg azonban az anyagot és az érveket gyűjtöttem, egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy eredeti célomhoz elegendő a tudományos anyag, illetve egyre több érvet találtam, amely Clauson nézete mellett szólt.
Így váltam az altaji hipotézis ellenzőjévé. Disszertációm is lényegében erről a kérdésről szólt, középpontjában a csuvas anyag állt, amellyel sokan foglalkoztak, de alaposan senki sem dolgozta fel. Még 1965-ben módom volt eredeti csuvas anyagot gyűjteni, és a szótári, meg egyéb nyomtatott anyag így élővé vált.
Clausonnal készülő szótáráról és az én készülő disszer-tációmról beszélgettünk. Amúgy is nagy élmény volt egy, a legjobb angliai iskolákban végzett, majd diplomáciai pályára lépett emberrel együtt lenni, aki kívül állt a tudományos közélet bizonyos körein, de teljesen ismeretében volt a tudományos problematikának. Baráti kapcsolatunk később is, haláláig, megmaradt, találkozásaink, levelezésünk fontos elemeket épített be tudományos világomba. Az első lépések nem voltak könnyűek. Meghívott lakására, s én már fél órával a megbeszélt déli időpont előtt fel-alá jártam a háza előtt, nehogy elkéssek. A csengőt pontosan 12 órakor nyomtam le, s ez nagyon jó belépő volt. Lady Clauson magunkra hagyott minket az ebéddel, így utána együtt mosogattunk el Sir Gerarddal. Másnap kaptam egy levelet, amelyben megköszönte az értékes beszélgetést, és hogy ott voltam, amit megválaszoltam, bőven merítve Sprigg
160
professzor hasonló leveléből. Sprigg előző évben járt Pesten, s meglátogatott minket, meg Urayt, s az akkor írt levelei nagy hasznomra voltak a megfelelő angol fordulatok kiválasztásánál. Az is emlékezetes maradt, hogy a Londoni Egyetemen tartott nagy előadásomra, amelyre egyébként az egész egyetem, vagyis a teljes School of Oriental and African Studies hivatalos volt, Sir Gerard Clausont a kérésem ellenére sem hívták meg, holott tagja volt az egyetem anyagi ügyeit felügyelő Trusteesnek. Mivel nem volt akadémiai rangja, pénze helyet biztosított neki, de tekintélyt nem.
1967 volt a vietnami háború elleni tiltakozás és az amerikai-szovjet konfliktusok sűrűsödésének az éve. Ekkor rendezték meg az amerikai Ann Arborban a Nemzetközi Orientalista Kongresszust, és bekerültem az Akadémia delegációjába. Kiutazásunk majdnem zátonyra futott, ugyanis a Szovjetunió elhatározta, hogy a kongresszust bojkottálni fogja, s erről tájékoztatta a népi demokráciák Akadémiáit. A rítus szerint ezeknek azonnal csatlakozniuk kellett.
Nálunk a szovjet ügyeket egy szovjet feleség intézte, aki nem nagyon szerethette a rendszert, mert szabályosan elfektette az iratot, addig, amíg mi el nem utaztunk. Az ügyről kevesen tudtunk, mélyen hallgattunk. Münchenben kellett átszállnunk egy különgépre, s ott az újságokból tudta meg a delegáció, hogy hivatalosan mi történt.
Egyesek azonnal haza akartak utazni, de azt javasoltam, hogy szűnjünk meg hivatalos delegáció lenni, és innen magánemberként utazzunk tovább. Ezt többségi szavazattal elfogadtuk. Amerikában azután a fő szervező Sinor Dénest meg lehetett győzni, hogy tartsa távol a sajtót tőlünk. A tudományos és személyes kapcsolatokon túl első amerikai utam azért is fontos volt, mert valójában először ekkor találkoztam keresztapámmal, Katona Györggyel, s ekkor beszéltünk elsőként arról, hogy tudna-e segíteni abban, hogy Ákos kijusson.
Igen nagy hatással volt rám az a sit-in, amelyet az Orientalista Kongresszussal egy időben, a Michigani Egyetemen amerikai értelmiségiek tartottak Vietnam ügyében. A háborút ellenzők egy
161
óriási előadóteremben jöttek össze. Nem is az tette rám a nagy hatást, amit mondtak, bár ez sem volt érdektelen, hanem az, hogy mindenki öt percet kapott, és ez alatt az öt perc alatt rengeteg értelmes érvet tudott a véleménye mellett előadni. Senki nem fecsegett, és mindenki nagyjából betartotta az öt percet. A későbbi híres szegedi ötpercesek részben ebből az élményből jöttek létre. Otthon olyan mértékben irritált a hosszú és tartalmatlan fecsegés mindenütt, hogy frissítően hatott a világos tömörség.
A kongresszuson két találkozás volt számomra a továbbiakra nézve nagyon meghatározó. Itt találkoztam először N. Poppéval.
Poppe az altajisztika legjelentősebb tudósa volt, sorsa egy külön regény. Balti származású német, a Szovjet Akadémia tagja, aki 1944-ben a visszavonuló németekkel elhagyta a Szovjetuniót, ezért kiátkozták, Németországba ment, majd a háború után onnan is menekülnie kellett. Amerikában is hányatott volt az élete, hamar és méltatlan körülmények között nyugdíjazták. Mint már írtam, állását nekem is felajánlották. A későbbiek során Poppéval folyamatos és igen jó tudományos kapcsolatot alakítottam ki, amely azután barátsággá melegedett. Az életéről is sok mindent mesélt nekem.
Tudományos alapkérdések tekintetében szemben álltunk, ő az altaji hipotézis atyja, igen nagy tudású képviselője volt, én disszertációmat a hipotézis cáfolatáról írtam. De ez sohasem jelentett problémát közöttünk, rengeteget vitatkoztunk, érveltünk, levelezésünk is igen gazdag. Nagyon sokat tanultam tőle, anélkül, hogy az alapkérdéseket illetően valaha is meggyőzött volna. A másik fontos találkozásom Norbuval, az egyetemen tanító tibeti professzorral, a Dalai láma bátyjával történt. Erről később, a Dalai lámához fűződő barátságom kapcsán számolok be.
Még disszertációm kéziratának befejezése előtt jelent meg Gerhard Doerfer német tudós, később göttingai professzor nagy monográfiájának első kötete. Doerfer az altaji hipotézis ellenzője volt, s ezért némi aggodalommal vettem kézbe munkáját, félve attól, hogy
162
elírta előlem a fontosabb dolgokat. Könyvének végigolvasása azonban meggyőzött arról, hogy érdemes megírnom a saját munkámat, s ha egy sor részletben segítségemre volt is, a disszertáció egészét és legfontosabb részeit nem érintette. Doerferrel is szoros kapcsolatba kerültem és sokszor találkoztunk a későbbiek folyamán, végül a szegedi egyetem díszdoktora is lett.
1968-ban volt egy fontos utam Lengyelországba. Mind Varsóban, mind Krakkóban felkerestem az ott élő lengyel kollégáimat, és felmértem, hogy a szakmám kutatása és oktatása hogyan áll, milyen együttműködés lehetséges.
Mindezek és más személyes kapcsolatok kiemeltek elszigeteltségemből. E nélkül a nemzetközi tudományos háttér nélkül aligha mertem volna az altajisztika alapkérdéseivel foglalkozó disszertációmat megírni. A disszertáció több mint ezer sűrűn gépelt oldal lett, s fizikai elkészítése is rendkívüli, éjt nappallá tevő erőfeszítést igényelt. Mindeközben Szegedre jártam tanítani, berendeztük Ménesi úti lakásunkat, és mindig maradt időm a gyerekeim számára is. A túlfeszített munka persze nem tett jót lelkiállapotomnak, többször voltam kissé depressziós. Mindent összevéve azonban elkészült a munka, aminek már a leadása sem volt probléma nélküli.
Ligeti ambivalens volt vele kapcsolatban. Volt idő, amikor maga is biztatott a csuvas anyag feldolgozására, más alkalommal meg lebeszélt róla. Időnként megmutattam neki kidolgozott részeket, vázlatokat. Egy alkalommal meglátta, hogy az egyik fejezetben a magyar nyelv török jövevényszavaira vonatkozó tanulságokat is le akarom vonni. Erre közölte velem, hogy amennyiben a magyarban előforduló török jövevényszavak kérdése benn marad a disszertációban, akkor azt nem fogom megvédeni. Ez nyílt fenyegetés volt egy olyan szakmai ügyben, amelyet szinte lehetetlen volt megoldani. Ha ugyanis a magyar vonatkozásokat kihagyom, az joggal kifogásolható, s én természetesen nyilvánosan nem hivatkozhatom
163
Ligeti fenyegetésére, ha viszont bennehagyom, akkor Ligeti megakadályozza, hogy a vitáig eljusson. Ebben a helyzetben azt a megoldást választottam, hogy a vonatkozó fejezetet töröltem, viszont az anyagot szétszórtam különböző fejezetekbe, mivel biztos voltam benne, hogy a sűrű anyag nagy részét Ligeti már nem olvassa el.
A disszertáció beadása után került sor az ún. habitus kérdés
A disszertáció beadása után került sor az ún. habitus kérdés