AZ EPIGRAMMA THEORIAJA ÜGYÉBEN
74 BAJZA SZÉPTANI ÍRÁSAI
czia ízlésű epigrammák? vannak-e ily lények a poesis széles körében, s ha volnának, egyet teszen-e a fran-czia ízlés az általam szóba vett franfran-czia epigramma, technikájával? Nem épen az-e a franczia epigrammák, charaktere, mely a martiáliaké? s a martiáü epigram
mák ki vannak-e zárva a poeais köréből? Fervescis,.
sanguine et ira scintillant oculi, diciaque facisque quod ipse non sani esse hominis, non sanns iuret Orestes.
E helyt arra is tanít bennünket egyszersmind a Czáfoló és Igazító, hogy ha epigrammákat a francziák módja szerint rímekben írunk, nyelvünk k ü n n y ű s é g -é s t ö b b s z í n ű s -é g h e z fog s z o k n i . Valóban becses-tanúság! Költőink Tinódi óta mai napiglan a költés-csaknem minden nemeire használták a rímeket, de azok mind nem elégségesek még nyelvünket könnyűség-hez és töbszínűségkönnyűség-hez szoktatni (mely beszéd!). A Czá-foló poetaMtama nemde eesk síkor fog betöltetni, ha epigrammákat is rímelt sorokban írunk ? Mely kipótol-hatatlan veszteség tehát, hogy Szentmiklóssynak egjr epigrammája sem képes nyelvünket k ö n n y ű i g és több-színüséghez s z o k t a t n i !
Térjünk a gnómákra. Kivel magyar&ztatta ma
gának Szentmiklóssy értekezésem 6. 7. 8. 9, 10.11. 12.
13. 14.15. számmal jegyzett czikkelyeit, melyek a g n ó -mákról szólnak, melyeket minden értett, egyedül ő nem?
e a tizenöt évű írót olvasni? Megtanítsam-e a világos dolgoknak fonák magyarázatot adni, mit teszen? í g y szokott-e Szentmiklóssy mindent olvasni mint ezen kérdésbe hozott értekezést, melyről—bár mód és út van mutatva benne, hogyan kell gnónjákat forma segéde által poetai művekké alkotni — azt költi hogy a gnómákat általán fogva, száműzte a poe&is köréből ? Valóban nem csodálhatni az igen is szembe szökő tu
domány-szűkét, mely a Czáfoló és Igazító minden még^
oly parányi kifejezéseiben is mutatkozik. Mert félszeg tanulásnak mi lehet természetesb következése félszeg tudománynál? Ha Szentmiklóssy jól megolvassa, vagy egy a dologhoz értő által megmagyaráztatja magának
AZ EPIGRAMMA THEORIÁJA ÜGYÉBEN. 75 emiitett czikkelyeimet, reménylem érteni fogja, amit én mondottam, hogy a gnómák epigrammákká, következő
leg költői müvekké válhatnak a forma segéde által, vagy a Czáfoló ée Igazítói piperés nyelv szerint a k ö 11 ő i s z í n b e ö l t ö z t e t é s és a k ö l t ő i szellemnek ra
j o k f u v a l l á s a á l t a l . Iuvat immemorata ferentem ingenuis oculisque légi manibusque teneri!
Hogy Szentmiklóssy a Schiller gnómáit nagyobb, gyönyörrel olvassa Lessing és Martiái némely epigram-máinál, az semmit sem bizonyít egyebet, mint hogy Szentmiklóssy a Schiller gnómáit nagyobb gyönyörrel olvassa Lessing és Martiái némely epigrammáinál.
(Mely módja a czáfolásnak,mely igazítás!) Mert egyes emberek tetszése nem aesthetikai törvény, a Szentmik-lóssyé pedig Annál inkább nem, minthogy az aesthetikai tudománynak oly kevés jeleit árulgatja el. Legyen el
hitetve a haragra gerjedt úr, hogy az ő gnómáit is so
kan olvassák nagyobb gyönyörrel epigrammáinál, ho
lott az aesthetikusnak eszébe sem j u t , hogy azokról emlékezzék, amidőn emezeknek némelyikét, mélytá
lán egy szerencsésebb óra szüleménye volt, méltó dicsé
rettel fogja érdekleni.
Mely szép dolog a tudomány, mely szép az érte
lem, soha sem érzettem inkább, mint midőn a Czáfoló és Igazító észrevételeit olvastam. íme, ha ez a jó ú r megtanulta volna, mi legyen a gnóma, mi az epigram
ma, egyebet fogott volna ellenem például felhozni, mint a Nyomozók s L e g s z e b b t ü n e m é n y , melyeknek egyike a szónak legsajátabb értelmében gnóma, a má
siknak pedig igen kevés hía, hogy nem az. S ha a dol
gokat értenie oly sok erejébe nem kerülne, könnyű szer
rel értésére esett volna az is, hogy midőn Schiller gnó-méi száraz reflexióknak neveztetnek, az elnevezés nem általányosan, hanem relatíve van véve. Az epigrammá-nak a tárgy eleven jelenléte életet és lelket ád; a gnó
ma pedig csaknem mindenkor valami holt gondolatot, valami abstractumot foglal magában személy és kép nélkül. Innen a gáncsolt trópus, melynek
magyarázat-j á r a úgy hiszem egyedül Szentmiklóssynak lészen szük
sége.
H a a derék Czáfolónak eddigleni észrevételeit k e resztyéni szánakozással tekintette az olvasó, lehetetlen
hogy el ne mosolyodott legyen azon kapkodásra, mely-lyel Ó h a j t á s czímű darabját vízbe-halóként mégmen
teni igyekszik. Mire azt oly nagy recensensi fontosság
gal, mire oly sanyariilag rostálgatni — mond ő — ho
lott az nem epigramma ? Remény lem, nem kell sokra tesi bölcseség hozzá, hogy aOzafoló tendentiája kitaláltas-sék. Ki akar csusszanni a jámbor a recensensi vas pál--cza alól, de már késő. Ha Óhajtását úgy Ítélnéd meg mint elegiát, azonnal kész volna azt epigrammának visszanevezni, s ha recensensi üldözéseddel fel nem h a g y n á l , végtére a négy distichon eposz nevet is viselne. Miattam lehet az Ó h a j t á s elégia, epigram
ma, vagy aminek azt neveznie tetszik, mert ott, hol általam felhozva van, nem elégia vagy epigramma, ha
nem oly költemény gyanánt á l l , melyben nincs fokon
ként emelkedő vagy eső következése a gondolatoknak,
« e szerint úgy vélem példáként állhatna, ha óda vagy dithyramb volna is. Bizonyossá teszem Szentmiklóssyt, hogy ha epigrammában actiói haladásnak helye volna, Hunyadi Lászlóját, mely dráma akart lenni, hoztam volna fel például, hol a drámaköltőnek az actio-hala-dással való ismeretsége nem nagy mértékben mutatko
zik — s a tett logikátlan nem volt volna.
Amiket ezentúl az igen sok érdemű Czáfoló és Igazító mond, s lelkének elkeseredéséből mond, azok ellen nincs fegyverem.
Auf das empfiudsame Volk hab ich nie was gehalten; es werden, Kommt die Gelegenheit, nur schlechte Geaellen daraus.
G o e t h e .
LESSING.
n
in.
L E S S I N G .
j \ . német irodalom talán egyedül maga az , mely
nek kritika tette le alapjait. Egyéb nemzeteknél a mes
terművek előbb születtek, 8 a kritika úgy jőve később-ntánok prophétai alakbán mint művészi szentségek h i r detője és magyarázója. Azon fény, mely külső nemzetek nagyságából szemtévesztőleg világolt Németországra %
elkábítá ezen nemzetet. írói utánzásra ragadtattak; mi örökre meggátolja vala tudományos s művészi emelke
désüket, ha egy jobb sors a kritikát közöttök fel nem támasztja vala. Kritikának kellé előlépnie, s a pályatért az utánzás kórságaitól megtisztogatnia, hogy ott erede
tiség és sajátság foghassanak helyet. Lessing az, kinek Németország e tekintetben annyit köszönhet, mennyit senki másnak nem. 0 gyújtá meg a való kritika szövét
nekét; ő rezzente el s űzte ki a majmolás lelkét; ő ada.
intéseket, melyek szerint, s mutogata ösvényt, melyen,, nemzetének járnia kell; ő teremte oly nyelvet hazája, fiainak, melyhez hasonló előtte senki ajkairól még nem
zengett; az ő férfias tűzzel s elmével teljes lelke, mely-még magán Voltairen is, á gúny ezen nagymesterén, csipdelő tréfáit űzni merte, eszközlé, hogy a német írd magát németnek nevezni többé, mint előbb, nem szé—
gyenlette. Mi vala a Goethék és Schillerek nemzetének ízlése a múlt század első tizedeiben? Mi vala Gottsched kezei közt ? Bodmer megtisztogatá ugyan és testet köl
csönzött neki, delelek és szellem nélkül, s görög, római, olasz és angol sajátságokkal hímezve nyelvét. Mind ez külföldi növény volt; lehervadt és kiszárada előbb hogy
sem gyökerei foganhattak volna. Megjelent Lessing..
Tudomány és ízlés, ítélet és nyelvcsín benne
hasonlat-78
lanúl több, mint Bodtnerban, s épen ellenkező a vizenyős Gottschedéival. Azon új és váratlanul meglepő fordula
tok, kifejezéseiben, az az élénk dialogizált beszéd oly könnyeden s dévajkodva oda vetve, az a keresztűlható philosoph éles elme, melyek írásaiban mutatkoztak, meghaladának mindent, ami előttök e nemben volt. A
•speculátiók mélysége más Íróknál többnyire elburkolt 8 homályos beszedet szül; ő a legszövevényesebb mély
séget is tisztán s érthetőleg tudta fejtegetni. Csalhatlan bizonysága az alapos ismeretnek és világos értelemnek.
Jellemében bizonyos fanyarság volt, s ellenséges érzelem azon vélemény iránt, melynek ostromára kelt, ami min
dig a legcsipőbb és élesebb kifejezéseket szerette válo
g a t n i : innen amaz elevenség és tűz, erő és energia, mely prózáját minden másokéitól megválasztja; mert a harag szárnyakat fűz s emelkedést ad a gondolatnak. „Mióta német nyelven Írnak, senki oly sok magától lelt saját
ságokkal s mégis oly jól németül nem írt, mint Lessing":
ez mondatott a múlt század végén, s kevés módosítással talán még ma is lehetne mondani. Luthertől, a német próza első mesterétől fogva az ő koráig egy író sem volt, ki előtt a német nyelv kincsei egész gazdagságokban úgy kitárva álltak volna, mint előtte. Azt a huzakodó, széles és mégis- nehézkes beszédet, melyet a
Gottsche-•dek épen úgy erőszakkal nemzeti sajátsággá akartak keresztelni, mint nálunk a szegény lucifugák, Lessing írásaiban nem találni, s „ki ír mégis inkább eredetileg németül mint Lessing?" ezt kérdi Herder, az a Herder, kiről az avatott tudja: mennyire ismerte légyen Lessing neologismusait.
Philosophia, theologia s a régiségek fejtegetése egy
a r á n t kedvencz tudományai voltak, s mind három nem
ben kitűnő vala a oly dolgozatokkal ajándékozta meg nemzetét, melyek nemcsak a német népnek, de az egész
•emberiségnek szellemi mívelődésében haladó pontok voltak. Fő tanulmánya azonban, melyet legnagyobb szeretettel űzött, általánosan a költészet, leginkább
pe«íig a drámai költészet volt. Víg és szomorújátékai, n é
-LE8SING. 79 hány félben hagyott töredékeken kivül, tudtomra ezek:
1. Der Misogyn, 2. Die Juden, 3. Der junge Gelehrte, 4. Der Freygeist, 5. Der Schatz, 6. Dámon, 7. Die alté Jungfer, 8. Minna von Barnhelm, 9. Philotas, 10. Misa Sara Sampson, 11. Emília Galotti, 12. Nathan der Weise. Közöttök Barnhelmi Minna, Galotti Emília s Náthán oly művek, melyek Leasinget a német nemzet első rendű drámaköltői közé helyezik, s még mindig classicai becsben állanak. Oly szerencsés számolással készült művek ezek, alkotásuk oly szabályszerű, hogy azon kritika, mely józan szempontból bírál, bennök alig fog figyelemre méltó hibát kimutathatni. Hibát mon
dom, mert apróbb botlásoktól Sophokles és Shakespeare legjobb műveik sem mentek.
Lessing örökké például fog említtetni azok ellen, ü k — többnyire idétlen szüleményeik mentségére — oktalanul hirdetik, hogy a kritika a geniust eltörpíti.
Az én hitem az, miképen a kritika oly szellemet, mely
ben költői elme, vagy philosophiai ész csirái rejteznek, kifejt, megerősít és bátrabbá teszen; azt pedig, kit a természet mostoha kezekkel alkota, nem eltörpíti hanem elrezzenti azon pályától, hol különben is csak kontár fogott volna maradni, s kontárt elrezzenteni, kiűzni, hogy szentetlen kezei által a müvészség ne profanáltas-sék, valljon nem nyereség-e?
Lessing költői phantasiával nem bírt, s ezt leginkább drámái mutatják; hány írót lehet még is nevezni, ki phantasia nélkül egy Galotti Emiliát és Náthánt — ha a. vígjáték Minnát nem említjük is — készíte? Honnan
«z a szembeötlő tünemény? Bizonyára nem egyéb ez, mint a kritikának, mint a szorgalmas és alapos tanul
mánynak következése. Halljuk Lessing őszinte vallomását -önmagáról: „Sem költő sem színész én nem vagyok.
Történik néha, hogy költői czímmel tiszteltetem meg, de ez csak onnan j ő , mivel félre ismernek. Néhány kí
sérleteimből, melyeket a drámai pályán mertem, nem kellene ily pazar következményt vonni. Ki ecsetet ve-.azen kezébe és színeket vegyít, nem mindjárt festő még.