Bölcsészdoktorok és/vagy bölcsésztanárok:

a kiadott diplomák számának alakulása

A bölcsészképzés helyét a magyar felsőoktatásban elsősorban a vKM által ösz-szeállított statisztikák alapján írtam le, de már az előző fejezetben utaltam arra, hogy a bölcsészdiplomások számának meghatározásánál gondot jelent, hogy ugyanazon személy egyszerre kétféle végzettséget is szerezhetett: középiskolai tanárit és bölcsészdoktorit. A statisztikai évkönyvek a végzettek számát okle-véltípusok szerint külön táblákban közlik, tehát ugyanazon személy egyszerre két helyen is felbukkanhat, így arra a kérdésre, hogy hányan szereztek egy bi-zonyos évben bölcsésztudományi oklevelet, még megközelítő adatokat is csak a bölcsészdiplomások személysoros adatbázisából nyerhetünk. Azért „megkö-zelítőek” ezek az adatok, mert az egyetemi anyakönyvek/diplomakönyvek el-pusztulása csak statisztikai értelemben pótolható (elsősorban a meglévő adatok felsúlyozásával). A továbbiakban már csak a „súlyozott” adatbázison kiszámí-tott értékeket ismertetem, de tájékoztató jelleggel a mellékletben elhelyeztem az adatbázisunk „nyers” diplomásszámait is, mellettük az adott évhez tartozó hivatalos diplomásnépességi adatokkal (lásd az v. és vI. táblákat). Ugyanak-kor előre jelzem, hogy a dualizmus Ugyanak-kori adathiányok miatt az 1919 előtti Ugyanak- kor-szakban csak Budapest vonatkozásában lesznek adataink, és ott is csak 1907-től kezdődően. (A hiányokról, illetve azok pótlásáról lásd az 1.3.3. fejezetet, illet-ve az v. tábla alatti megjegyzéseket a mellékletben.) Annak érdekében, hogy a tendenciaszerű jelenségeket is megismerjük, a Horthy-korszak jellemzésére is a budapesti adatokat fogjuk most felhasználni.

az 1883-as középiskolai törvény értelmében rendes tanári állásra csak tanári képesítő oklevél birtokában lehetett pályázni. Akik a törvény életbe lépésekor nem rendelkeztek ilyen oklevéllel, de már legalább három éve rendes tanárként nyilvános középiskolában tanítottak, a képesítő vizsga alól felmentést kaptak, azoknak azonban, akik nem voltak rendes tanári státuszban, vagy kevesebb mint három éve nyerték el állásukat, két éven belül képesítő vizsgát kellett ten-niük (29. §). A tanári oklevél megszerzése, tehát, elvileg minden 1880 után alkalma-zásba vett középiskolai tanárnál elvárás volt.

A tanári képesítő vizsgára bocsátás feltételei, hogy a jelölt: a) nyolc féléven át a választott szakcsoporthoz tartozó kurzusokat teljesítse; b) a tanárképzéshez kapcsolódó általános műveltségi tárgyakat abszolválja; c) valamint valamilyen tanítási gyakorlatot igazoljon (61. §). (1924 előtt még nem előírás, hogy ezt nyil-vános középiskolában kell elvégezni, magánoktatásban szerzett tapasztalatot is esetenként elfogadtak. Mindez azt jelentette, hogy a képesítés

megszerzé-sének jogáért a liberális szabályozásban egyetlen iskolafenntartó jóindulatáért sem kellett erőfeszítéseket tenni.)

A tanárjelöltnek a képesítő vizsga előtt sikeresen át kellett esnie szaktárgyai-ból a negyedik félévi alapvizsgán, a nyolcadik félévi szakvizsgán, majd az ötö-dik évben a pedagógiai záróvizsgán (1888. évi 50.098. sz. rendelet, 9–11. §). Az alapvizsgán ezenfelül minden jelöltnek számot kellett adnia magyar nyelv és irodalmi, illetve modern nyelvi, csak a reáliskolákból érkezetteknek latin nyel-vi ismereteiről is (16–20. §).

A bölcsészképzés doktori szigorlat nélküli kimenete, tehát, egyértelműen a középis-kolai tanári pályára való alkalmasság igazolására szolgált. A tanárképző intézetek – az EötvösCollegiummal kiegészülve – a korban elvárt módszertani ismereteket, normákat közvetítették, de – amint erre már korábban utaltunk – a tanárképző intézeti tagság 1924 előtt csak az ösztöndíjasok számára volt kötelező.

A tanári képesítés követelményei az 1924-es középiskolai törvénnyel szigorod-tak. Ekkortól válik kötelezővé a szakcsoportok szerint meghatározott kiegészí-tő egyetemi és tanárképző intézeti előadások és gyakorlatok elvégzése, illetve az ötödik évben az iskolai tanítási gyakorlat teljesítése (lehetőleg a tanárkép-ző intézethez kapcsolt gyakorlóiskolában vagy a nyilvános középiskolák va-lamelyikében). (1924:XXvII. tc. 4., 6. §, a törvény szövegét lásd a 2.1. fejezet 21. lábjegyzetében.) A szaktudományi tanulmányokon felül bővül azoknak a tantárgyaknak a köre is, amelyeket a tanárképzésben résztvevőknek, mint álta-lános művelődési tárgyakat, abszolválniuk kellett: magyar irodalom- és műve-lődéstörténetet, lélektant, logikát, etikát, filozófiatörténetet, valamint nevelés-tant, gyakorlati módszernevelés-tant, iskolai szervezettant és ezeknek történetét kellett hallgatniuk (13. §). Képesítő vizsgára a tanárjelölt csak sikeres alap- és szak-vizsga letétele, valamint a tanítási gyakorlat eredményes elvégzése után jelent-kezhetett, ahol úgy szaktárgyi, mint tanítás-módszertani ismereteiről számot kellett adnia. Ezenfelül a képesítés előtt azt is felmérték, hogy a tanárjelölt egy élő idegen nyelven (németül, franciául, angolul vagy olaszul) képes-e szakmai kommunikációra (ez egyébként a vizsgakövetelmények között már a század-fordulón is szerepelt).

A bölcsészdoktorjelöltek a szaktárgyaik megválasztásában kezdetektől fogva nagyobb szabadságot élveztek (vö. majd a következő alfejezet adataival): még a szigorlati főtárggyal kapcsolatban sem volt előírás, hogy annak azonosnak kell lennie a bölcsésztanulmányok fő szakirányával, s az végképp nem, hogy a főtárgy olyan szaktudomány legyen, amely a középiskolák tantárgyi palettáján is szerepel. Két megkötés volt: a) a doktori értekezés a szigorlat főtárgyának köréből készüljön, illetve b) a szóbeli egyik melléktárgya a főtárgy tudomá-nyos művelését elősegítő szakterületek közül kerüljön ki (1892. évi 55.129. sz.

rendelet, 8. pont). A szigorlatra bocsátás feltétele volt még, hogy a folyamodó valamely belföldi vagy külföldi egyetem bölcsészkarán nyolc féléven át – mint rendes hallgató – heti 20 órában előadásokat hallgasson (2–3. pont). Azt azon-ban semmilyen szabályzat nem írta elő, hogy az előadások tárgya pontosan

mi legyen, illetve milyen sorrendben kell ezeket teljesíteni. (Kötött tanrenddel egyébként a tanárjelöltek sem rendelkeztek, de náluk az alap- és szakvizsgák követelményei, illetve a szakcsoportrendszer nagyjából megszabták az egyes félévekre eső feladatokat.) A doktorjelöltek a disszertáció elfogadása után me-hettek szóbeli vizsgára, ahol az általuk választott főtárgyhoz kapcsolódó elmé-leti és kutatás-módszertani ismeretekről kellett beszámolniuk (25. pont).

A tudományegyetemeken hagyományosan doktori címmel járó tanulmá-nyokhoz képest (beleértve ebbe a bölcsészdoktori végzettséget is) a bölcsészta-nári diploma megszerzése sem a tanulmányi idő, sem a választott szaktudomá-nyok száma, sem a képesítéshez kapcsolt egyéb követelmények tekintetében nem járt kevesebb idő- és munkaráfordítással. Mindezek fényében izgalmas lesz megvizsgálni, hogy a két alternatív út közül – doktori és/vagy tanári képe-sítés – melyikre léptek többen a bölcsészkarok hallgatói közül.

Az adathiányok ellenére a dualista Magyarország mindkét egyetemén az egész korszakon át el tudjuk különíteni egymástól a doktorival és a tanári diplo-mával végzetteket (lásd a melléklet v. táblájában), s a köztes halmaz – doktorival és tanári oklevéllel rendelkezők – ismerete nélkül is annyit meg tudunk állapíta-ni, hogy 1895 és 1918 között a kiadott diplomák háromnegyede – mind Pesten, mind Ko-lozsváron – tanári oklevél volt. Ha visszatekintünk egy évtizednyit az időben (lásd a 7. ábrán), világosan megmutatkozik, hogy nagyjából a századfordulóra áll be ez az állapot, vagyis: a kiadott diplomák mennyisége alapján a 19. század végétől a közép-iskolai tanári pályára való felkészítés a bölcsészkarok kiemelt feladatává válik.

7. ábra. A tanári diplomák aránya a bölcsészkarokon kiadott oklevelek között a két tudományegyetemen (1884–1918)

Az 1907–1918 közötti időszakban – csak Budapesten – megvizsgálhatjuk azt is, hogy a tanári végzettség önmagában kielégítette-e a bölcsészdiplomások am-bícióit. A 8. ábra diagramján a három lehetséges kategória szerint (’csak taná-ri oklevéllel’ / ’csak doktotaná-rival’ / ’mindkettővel rendelkezett’) osztottuk három csoportra a pesti bölcsészkar diplomásait, mégpedig aszerint, hogy mely évben szerezték meg az első diplomájukat.

8. ábra. A budapesti bölcsészkar végzettjei 1907 és 1918 között a megszerzett diplomák típusa szerint (N=2840)

A 8. ábra arányszámai viszonylag stabil megoszlást tükröznek: a diplomázók mintegy egyötöde döntött úgy, hogy a tanári képesítésen kívül (vagy az adott évben, vagy előtte, vagy később) a doktorátust is megszerzi; kétharmaduk megelégedett a tanári képesítéssel, s a maradék (14%) döntött kizárólag a doktori szigorlat mellett. Tehát: ha a személyi átfedéseket nem számítjuk, akkor a pesti bölcsészkaron a sikeresen diplomázók több mint négyötöde (86%) a tanári végzettséget tartotta biztosabb

„befektetésnek”.

9. ábra. A budapesti bölcsészkar végzettjei 1920 és 1943 között a megszerzett diplomák típusa szerint (N = 6138)

Ez az állapot 1919 után megváltozik. Amint ez a 9. ábráról leolvasható, Buda-pesten – és ez a megoszlás nagyjából megfelel az országos átlagnak is – a tanári diplomát szerzettek aránya összességében 10 százalékponttal esik, míg azoké, akik egyáltalán nem törekszenek tanári állások betöltésére, 10 százalékponttal nő. A 30-as években átmenetileg megint erősebb a tanári diploma iránti igény, de a valószínűsége annak, hogy ez kiegészül egy doktorival (ami a 20-as években még „kifizetődőnek” tű-nik), a 30-as évek közepén jelentősen gyengül. E jelenséget a középiskolai tanárok felől is szemügyre vettük (vö. a 4.5. fejezet elemzéseivel). A középiskolai tanári adatbázisban is jól nyomon követhető, hogy az elhelyezkedett friss diplomá-sok között a 20. század első évtizedeiben erősen növekszik a doktori címet bir-toklók aránya, minek következtében a korszak végére az iskolák tanárai közül minden harmadiknak van már doktorátusa. Ez az arány azonban nem emel-kedik tovább. Itt egy átmeneti jelenségről van szó, ami nem a tanárok tudomá-nyos ambícióit, mint sokkal inkább a tudomátudomá-nyos ambíciókkal rendelkezők szűkös elhelyezkedési esélyeit bizonyítja.