Szent királyaink írva hagyták nékünk, hogy bíráink őkegyelmök minétig eszes, vi
gyázó és jámbor emberek voltak. S ki merné tagadásba venni, am it régi királyaink pöcsétes leveleikben mondanak ? Igenis, bíráink taná
csos elméjű, eszes emberek voltak, akik szeret
ték a tisztességet s nem akartak kívüle járni.
Ki is csordult a hírük hetedhatár ellen i s ! S nem egy emberünk sóhajtva kiáltotta (főleg, mikor a farát verték) : mily kívánatos állapot a bírói szék !
S vajjon miben nyilvánult a régi jó bírák eszessége és okossága ? Elsősorban védték váro
saik kiváltságát. Nem kicsiny dolog ez, m ert ugyancsak sokszor kellett Bécsbe menniök „írá
sokkal, némely friss halakkal és óborral /“ H át nem okosság ez ? Eszes bíráink tapasztalásból tudták, hogy az instancia Bécsben bal, bor és egyéb ajándék nélkül annyit sem ér, m int pribék ellen a pöcsétes levél. Tehát jól megbélelve vit
ték instanciájukat Bécsbe.
Eszes és okos bíráink tudták, hogy nyolc
van magyar ember húsz hiján száz port jelent.
33
A folytonos pörlekedést pediglen egykoron bíróbúsításnak hittak. S melyik bíró szerette azt, ha búsítják I Be is hozták az úgynevezett' törvénypénzt s aki ezt előre le nem olvasta a bíró asztalára, nem pörölhetett, ha száz pöröse lett légyen is. A „búbos rendhez" tartozó vén
asszonyokat azonban még a törvénypénz sem tarto tta vissza a pörlekedéstől. Az ilyeneket a bölcs bírák aztán a pellengér mellett lévő kalickába záratták, hogy egyszersmindenkorra elmenjen a kedvölt a bíróbúsítástól. Jám bor eleink az ördögnek pirított fokhagymás ke
nyeret tettek a küszöbre, hogy hamarább ,el- kotródjék. A bírák a pellengéren mérették ki a különféle büntetést, hogy a szemlélőknek is elmenjen a kedvük a vétkezéstől.
Magyar embernek sohasem volt erős ol
dala az adófizetés. A pénz nem is igen duz
zasztotta az erszényét s így nehezen adta azt a kevéskét, amije volt. Eszes és okos bíráink jól tudván ezt, majd minden pörös félt pénz
bírsággal sújtottak. S jobbára csak a nagyobb bűnösök farát kínálgatták somfabottal.
Ennek a bölcs szokásnak kettős baszna volt. A bírság java része a bírák uraimék zse
bébe vándorolt, a maradék meg jobbára a közös kasszát gyarapította. így állván a dolog, jámbor bíráink százával hozták az ilyes ítéle
tet : „csoki neki 100 fo rin t. . . csoki neki 200 forint“ stb. Ehhez az ítélethez természetesen mindig hozzátették, hogy két rész a bíráké, harmadik rész a megnyert félé. Ezenkívül >
még a tanuszedés díja is a bölcs bírák zsebébe vándorolt. A szokástörvény szerint ugyanis minden beszedett tanútól 12 krajcárt, minden vallástételtől 50 pénzt kellett fizetni. Ha
va-T a k á ts S . : A régi M agyarország jó k e d v e . 3
34
lami főbenjáró per folyt, akkor alkú szerint egyeztek meg.
Régi bíróink nemcsak törvényt ültek, ha
nem törvényt csináltak is. Ha ugyanis homály
ban voltának s ha a város fenyítékje nem volt alkalmazható a szóbanforgó esetre, akkor a bírák maguk kalkuláltak szentenciát. Innét van, hogy a városi ítéletek között olyanokra is akadunk, amelyek még Mózest és Salamon királyt is zavarba hozták volna. Csak például említjük, hogy 1633-ban Eötvös János uram szolgálójának valaki törvénytelen gyermeket épített. A leány az eset után megszökött. A ko
máromi bírák erre ilyen ítéletet hoztak : „Ha Eötvös uram elő nem állítja paráznasággal vétkezett szolgálóját, szenvedje ő azt, am it a szolgáló érdemelne."1
Olykor természetesen bölcs szentenciákat is hoztak a bírák. Az idegen tollal kérkedőkre például ma is ráillik e bölcs mondásuk : „Sen
kinek nem engedtetik az más ember tegzébe rakott nyilakkal lövöldözni.“ Bölcs mondás a bírák uraimék részéről ez is : „Az ki a szénára fekszik, maga sem ehetik benne s másnak sem engedi." Valamivel borsosabb ez a szentencia :
„Az mi egyiknek tetszik, az másiknak is tet
szeni köll.“ Hogy ez nem így van, azt maguk a szentenciázó bírák is tapasztalták. Mikoron ugyanis Fekete György és Kenyeres István szomszédok hajbakaptak s port jelentettek a komáromi bíráknál, ezek „békességre csiget- ték" őket. Fekete György uram erre azt felelte, hogy neki nem kell a békesség s úgy elveré a szomszédját, hogy több sem fére reája. A bírák
1 K o m áro m v á ro s jegy ző k ö n y v e 1633.
35
Fekete Györgyöt „ezen Szávájára" tömlőébe vetették, őkigyelme erre így kiáltott a bírói
hoz : „Disznó légyen a lölke is, az ki többé köz
ietek marad, meg az is, az ki közietek vagyon."1 A régi bírák látás alapján ítéltek. A látás jelentette a törvényes vizsgálatot s igazlátók
nak is hítták a bírákat. Azonban az eszesség
hez tartozott az is, hogy a bírák olykor nem láttak. H a ugyanis a közjó vagy a bírák érdeke úgy kívánta, még a bűnösöket is megjámborí- tották. Ilyenkor a bírák uraimék nem a bűnt, hanem csupán „az irgalmasságnak mérő ser
penyőjét" látták.
Említők, hogy a régi bírákat vigyázóknak is mondják szent királyaink. S szent igaz, hogy őkigyelmök mindenre vigyáztak. Ha széket nem ültek, mindig az utcákon jártak. S mikor a bíró égnek fordított szemmel, félrebiggyesz
tett ajakkal, nagy ezüstös botjával megjelent, minden ember süveget vetett néki. Mert ha nem tette, a bíró előtt járó hajdú vagy nép
szószóló (tribnnus plebis) jót húzott reá. Mikor a városi bíró esténkinf hazafelé ballagott, a hajdúk lámpással kísérték hazáig, éppúgy mint liktorok a római konzulokat.
Amit a bíró járás közben észrevett, arra aztán másnapon a székben szentenciát hozott.
Komárom városában például ősrégi szokás volt, hogy télvíz idején a kofák és a kenyeresasszo
nyok fazékban parazsat teltek a szoknyájuk alá, hogy meg ne fázzanak. Az egyik kofa imigyen kigyulladván, nagy ribillió tám adt a piacon.
Bírák uraimék aztán másnap szigorúan eltil
tók a parázsos fazék használatát. Okosan
tet-1 Komárom város tet-1676. évi jegyzőkönyve.
3*
36
lék ! Hiszen maguk mondják, hogy Őkegyelmök csak nem mehetnek kofát o lta n i!
De bírák uraimék nemcsak vigyázok, ha
nem okos emberek is voltak. Példákkal igazol
hatjuk eszes voltukat. Öle már a X V III. század
ban tudták, hogy a verebek és a varjak kár
tékony állatok. Komárom bírái tehát meghoz
ták a verebek nagy veszedelmére e végzést:
„Az vetisekre és gyümölcsfákra kártékony var
jak és verebek irtassanak k i ! “ És mindenki
nek madarásznia kellett, hogy beszolgáltassa a reá kivetett kvantumot. Az m ár aztán nem a bírák hibája volt, hogy a verebek tovább is csiripeltek s hogy a varjak azután is károgtak.
A bírák bölcsességére m utat az a rendel
kezés is, mely a rossz orvosságot rendelő orvo
sokat eltiltja a betegek gyógyításától! H át aztán nem bölcsesség volt-e az, hogy a bírák uraimék a tisztújítás alkalmával a város költ
ségén pompás ebédet adattak ? Ilyenkor adták ki a végzést: „az belső és külső tanácsurak számára böcsületes ebéd készíttessen — deter- m in á lta to tt!“ Egyik ilyen ebéden történt, hogy a komáromi trombitások nem tudták a ven
dégek zenei érzékét kielégíteni. E rre a bírák uraimék kimondották : „úri ebédeken az trom
bitások kasszáltassanak és cigány muzsikusok hozattassanak“. Ez meg is történt, de a cigány
muzsikusok mód nélkül eláztak s így a tanács egy év múlva már a következő rendeletet adta k i : „úri ebédeken a cigánymuzsikusok kasz- száltassanak és trombitások hozattassanak“.
' Komáromban három státus v o lt: polgári, kato
nai (naszádos) és nemesi. Mind a három státusnak meg volt a maga bírója. Vagyis Komáromban állan
dóan bárom bíró volt.
Bírák uraiméknak az italhoz is kellett ér- teniök. Addig ugyanis semmiféle bort el nem fúrhattak (csapra nem üthettek), míg a bíróhoz látó poharat nem küldöttek. A bíró kihörpint- vén a bort, megszabta, hogy mennyiért árul
hatják a bor pintjét. Különben az italméréssel járó ügyeket külön borbírák intézték majd minden városunkban.
Faluhelyt a bírák majd minden bűnt bír
sággal büntettek s akinek a büntetés nem volt az Ínyére, az igazító székre föllebbezhetett. A falusi bírák összehívón a válóit (a községet), a kiáltó székből hirdették ki a szentenciát. Saj
nos, a falusi bíráink törvénylátásáról igen kevés emlék m aradt ránk. Csak például említ
jük, hogy 1557-ben Kanizsa mellett az egyik faluban az a nem mindennapi eset történt, hogy egy Nagy János nevű ember az ő hites feleségének a tudtával vagy elnézésével a szol
gálójával latorkodott. A falu székin aztán ilyen törvényt mondtak a fe jé re : Nagy Jánost az ő hites felesége nyakazza le s ha nem akarná az urának fejét venni, akkor Nagy János vágja le a feleségének a n y a k á t! Ezt a bölcs ítéletet azonban nem lehetett végrehajtani ; m ert egyik sem akarta a másikat lefejezni. Ezért Nagy János uramnak megkegyelmeztek s csupán 40 forintnyi bírságot vetettek ki reá. A valál (község) azonban ebből sem látott egy fillért sem; mert az istentelen Nagy János megszö
kött a szolgálójával s otthagyta a feleségét.1 Az uradalmak és a vártartományok falvai
nak főbírája az udvarbíró vagy az ispán volt.
Ezek a tekintetes perszónák hol itt, hol amott
1 Országos Levéltár. Nádasdy-levelezések.
1 \
37
38
tartottak széket. A büntetés mindig pénzbírság volt. Testi fenyítékre csak akkor került a sor, ha a bűnös fizetni nem tudott. A legtöbb helyen a halálthozó lopás vagy gyilkosság stb. bírsága 40 frt volt, vagy akasztófa. Néhol a lányrablás díja is 40 frt volt. De m ár például Sándorfalván a szűz elrablását csak két forinttal büntették.
A lólopás bírsága 40 forint vagy akasztófa volt.
De m ár a tehénlopást vagy a disznólopást csak hat forinttal büntették. Fogaras vidékén az a szokás járta, hogy a tolvajnak a lopott tehén, disznó, vagy juh helyett kettőt kellett adnia.
Ung megyében, Baksa István falvaiban ilyen szokás j á r t a : „az ki minemii vétekben talál- tatik, bírságot fizet, amennyibe megalkhatik.“ 1 A kisebb bírságoknak két része az úré, h ar
mada az udvarbíróé volt. A csetneki uradalom 1662. évi utasítása szerint aki cégéres vétekben esik, melyért halált vagy súlyos bírságot érde
melne és megszökik, a bírságot az udvarbíró köteles megfizetni. A sárospataki 1693. évi utasítás a rra inti a bírákat, hogy az egy forint
nál többet érdemlő büntetést egyforintossá ne csin álják ! A lopóknál talált javakban — mondja az utasítás — az udvarbíró harmados.
A bírság éppoly jövedelme volt a földes
uraknak, m int egyéb adó. S ha a bírságból kevés folyt be, akkor leszállították a bűnök díját. Vagyis maguk biztatták a jobbágyaikat, hogy minél többet vétkezzenek.
Említők már, hogy a különféle látókat (Be- schauer) másképpen bíráknak is hivták. A
rév-1 Az efélékről tömérdek adattal szolgálnak a régi urbáriumok és conscriptiók. (Országos Levéltárban vannak.)
39
látónak például révbíró volt a neve. Ö vigyá
zott a hidasra s ő tette a befolyó pénzt „a rév partján tőkébe eresztett pénztartó pikszisbe“.
A posztólátót (Tuchbeschauer) nálunk szűr
bírónak h ív tá k ; a borlátónak meg borbíró volt a neve. A hódoltság korában majd minden vá
rosunkban voltak Székbírák vagy mészáros- bírák, akik a marhavágást és a húskimérést ellenőrizték s akiket látóbíráknak is hívtak.
Régi írott emlékeinkben gyakran találkozunk a kútbírákkál is, akik a vándorló pásztornéptől az úgynevezett gémpénzt szedték s őrködtek, nehogy a kutak körül háborúság támadjon.
Debrecenben külön kancabírák voltak. A me
zei bírák a tizedlés és a kilencedlés körül foglalatoskodtak. A csűrbíró a csűrnek, a malombíró a malomnak volt kiskirálya. A pal
lérbíró a munkásokra, a majorbíró pedig a ma
jorra ügyelt. Az esküdtet sok helyen futosó- bírónák is hítták. Az urak is tartottak udva
rukban futosóbírót. Halászbíró az a mester volt, akinek keze alá adták a gyalmot. A céh
bírót az egyes céhek maguk fogták maguknak.
A tőzsérek, mikor ú tra keltek, nyílvetéssel vá
lasztottak maguknak fogott bírót. Kőrös város számadásai bizonyítják, hogy a hódoltság korá
ban szénábírák is v o lta k ; m ert hát a töröknek sok széna kellett s ennek behajtását a széna- bírák végezték. Hogy kocsisbíró és koldusbíró is elég akadt nálunk, az tudott dolog. Aki oly szerencsés volt, hogy birtokot szerezhetett ma
gának, azt az iktatóbíró helyezte jogaiba. A kisbíró faluhelyt ma is olyan ismert ember, hogy nem szükséges róla több szót ejtenünk.
A külső és a belső vásárbírák az árus néptől a helypénzt, a vámot és az úgynevezett
körösz-40
tölőpénzt szedték. Alföldi városainkban a szer- bírák és az utcábírák még ma is ismeretesek.
A végházak hadi népe fölött a seregbírák ítél
keztek. Ha az ügy föllebbezés útján a kerületi generális hadiszéke elé került, akkor a hadbíró mondott ítéletet.
Tudjuk, hogy nálunk a hódoltság korában sok pásztorfalut ültettek. Aszerint amint vla- chok, rutének, oláhok vagy tótok lakták a fal
vakat, a bírákat, kenézeknek, krájnyikoknak, vajdáknak és soltészeknek hítták.
B írák uraimék — amint látjuk — ugyan
csak szép számmal voltak. Pedig idáig még nem is említettük a becsületes török bírákat, noha ők is sok bölcs ítéletet mondottak volt nálunk. Ezeknek a kádiáknak igen jó hírük volt s nemcsak a magyar paraszt, de még a magyar nemes is szívesen kereste náluk az igazságát. N yitra megye jegyzőkönyvében ol
vassuk például, hogy „Török György nem akar nemesi törvénynyel élni, hanem azt akarja, hogy a kádia (török bíró) elé menjünk Eszter
gomba".