A török világ lovagias korszaka elmúlt. A prometheuszi tűz, mely a XVI. században a nemzeti eszme hőseit és vértanúit nevelte, ki
a lu d t A lantosok, kik végházról-végházra, kas- télyból-kastélyba járva a vitézi énekeket szer
zették és nótájukat pöngették, elnémultak.
Dalaik, mik egykoron a magyar ifjúságot lel
kesítették, felejtve voltak. A hosszú háború után a XVII. század hanyatlása köszöntött be minden nyomorúságával és szenvedésével.
Mondhatatlan szűk idők jártak nálunk. A vég
beli vitézek rongyban csühödő koldusokká vál
tak, akik jobbára a kenyérért s nem a hazáért harcoltak. Az erkölcsi elvadulás s a gazdasági romlás évről-évre fokozódott. A régi szabadság is pusztulófélben volt. A védelmünkre küldött császári hadak elnyomóink lettek s az udvar a nemzet ezernyi sebére olaj helyett epét ön tö tt Jobbjaink kétségbeesve látták a nemzetet fenye
gető veszedelmet, de intő szavuk süket fülre talált. A legtöbben ugyanis nem a rra gondol
tak, hogy az ország megbontott kerekeit pán
tozzák, hanem azon törték a fejüket, hol és mi
ként juthatnak egy-egy jó naphoz. S minél súlyosabb idő nehezedett ez országra, fiai annál
147
többet nyúltak a búfelejtő pohárhoz. Ittak boruk fogytáig s a pohárköszöntéseknek se hossza, se vége nem volt. A „vígan lakástól"
nálunk senki idegen nem volt s bár mindenki tudta, hogy a tobzódásnak termése mindig bal- szerencse : keresve-keresték az alkalmat, hogy kitombolhassák magukat.
Már a XVI. században mód nélkül járta nálunk az ivás és a tánc. A XVII. században, az általános hanyatlás e korában pedig még jobban lábra kapott. Pázmány Péter írja a maga k o rá ró l: „A több vétkek között azért rontotta és pusztította Isten a mi szegény ha
zánkat ; m ert a szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogy ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben meg
ittak Magyarország szabadulásáért: nem kel
lene sem vízözön a török veszedelmére, mind borban halnának meg !“
Bethlen Miklós Thököly Im re fejedelem apjánál lóvén látogatóban, erről a következőket vetette p a p irra : „Késmárkra menénk gróf Thököly Istvánhoz, kinek Telekyvel igen szoros barátsága volt. Szörnyű vendégség, részegség, muzsika, tánc, vadászat, mulatság telék el tovább egy h é tn él; m ert Thököly István ebből a rosszból Magyarországban minden urakat, sőt egyéb rendeket is meghaladott. Józanok is voltunk ugyan néha én és Teleky Mihály ; de a gazda és a többi vendége kívülöttünk minden istenadta nap részeg volt és gyakrabban két
szer is napjában." 1
1 Bethlen Szelepcsényi érsekről is azt írja, hogy naponkint leitta magát.
10*
146
H a az akkori politikai és társadalmi életet ismerjük, az efféle jelenséget nem nehéz meg
értenünk. Hiszen az elkeseredett és a szenvedő ember ott lop örömet, ahol lo p h a t; abban keres feledést, amiben talál. S a búskomorság reci
péje nálunk mindig az volt, hogy hegedű, hang
jával, boptánc porából, Bacchus jó borából öt
hat pintet kell bevenni ! És semmiféle orvosság
nak nem volt oly keletje, m int ennek !
Ha jó kedvük tám adt eleinknek, táncra perdültek. H a bú és gond nehezedett rájuk, táncot roptak. H a borittukban muzsikáltatták magukat, a mulatozásnak tánc volt a vége. Tán
coltak farsangban és böjtben, keresztelőkor és karácsonykor, menyegzőhíváskor és lakodalom
ban. S h a valamikor ez országot táncosország
nak hítták, úgy ez legjobban a XVII. századra illik.
Ezernyi rendeletet hoztak nálunk a tán- colók ellen, de semmire sem mentek velük.
Ünnepszegők és „egyház napján táncolók“ azért seregével akadtak. S ezek közé adták magukat a hazai török vitézek és földesurak is, akik ugyancsak járták a táncot a magyar lányokkal és asszonyokkal. Nem csoda aztán, hogy m a
gyar részről a fényes portát kellett kérni, til
taná el a török urakat a tánctól.
Abban a korban bizony még a halálra beteg is kész volt a táncra s aki maga nem járh atta már, legalább az ágyból nézte és biztatta a táncolókat. Jellemző e korra, hogy a táncosztói tisztességet többre becsülték bármily kitünte
tésnél. Valamikor azt az ifjút ünnepelték, arról szerzettek éneket, aki a törökkel győzelmes bajt \ vívott, míg a XVII. században a táncosztók
nak jutott ez a dicsőség. Hiába ! Nagyot fordult
149
az idő kereke és véle együtt az emberek gon
dolkozása. Pedig sok magyar ember mondhatta el ekkor m agáról: „megnyomta a csórsz ökre a lá b am at; másképpen kezdik a táncot fújni s nekem is úgy kell járnom !“ — A tánchoz ter
mészetesen muzsika is kellett. S mivelhogy mindenki és mindenütt táncolt, bizonyos, hogy sok muzsikásunk volt. Annál különösebb, hogy régi muzsikásainkról, eredeti táncnótáinkról úgyszólván semmi írott emlék nem m aradt ránk. Szórva-hintve lappang csak egy-egy so
vány adatocska a bizalmas családi levelekben.
Aki tehát muzsikásaink m últjával foglalkozik, az bizony a meleg kásának csak a tarlóját fú- hatja. Néhány értékes adattal mégis szolgálunk itt. Sok-sok ezer levéP'átolvasása után akad
tunk rájuk ; de megérdemlik a rájuk fordított munkát.
A táncnótát nálunk vonták és fújták. Te
h át a vonó- és a fuvó-muzsikaszerszámok já r
ták leginkább. A fúvószerszámok között a táro
gatóval vagy a török síppal találkozunk elő
ször. A XVI. század derekán ez szorítja ki a dudát, mely eddig huszárságunk hadi muzsi
kája volt. A török síposok még a XVII.
században is jobbára csak mint hadi muzsiká
sok szerepelnek. Az egykori iratok külön emlí
tik az úgynevezett nyíri síposokat, akik a XVII. század derekán országszerte elhíresül- tek. Még Zrínyi Miklós számára is ilyeneket szereztek, mikor a török nagyvezér ellen in
dult, „Had fujassuk meg — írja 1663-ban Vit- nyédi — a fővezér előtt, lássa, hogy a nyulak- kal együtt féltünkben nem akarjuk magunkat a vízbe ölni.“
A XVII. században terjed eí nálunk a
150
trombita, még pedig nem a katonaságnál, ha
nem a főúri kastélyokban. Jám bor eleink ezt a muzsikaszerszámot mód nélkül megkedvel
ték. Egy-egy jó trombitásnak többet fizettek, mint a skólamestemek. Aztán a trombitások az urak asztalánál ettek ; lovon jártak ; napon
kint három meszely bort kaptak. Csuhájuk, láböltözetük is rendesen k ijárt nekik. H a az úr mezőre szállt, a trombitások lovon kísérték.
„Vigan lakáskor", vagyis mikor a vendégek a bornak és a táncnak ereszkedtek, ők muzsi
káltak. Űri menyegző trombitás nélkül ritkán esett meg. Azt tartották, hogy a trombitások muzsikája nélkül a farsangi fánk is íztelen.
Akinek nem volt jó trombitása, az a másét igyekezett elhitegetni és elszerződtetni. H a ez nem sikerült, akkor legalább kölcsönképpen igyekezett trom bitást szerezni, úri parolájára fogadván, hogy idejében visszaküldi. Aki me
nyegzőre indult, a trom bitását is magával vitte (már tudniillik ha volt neki) s ilyenkor aztán ugyancsak nagy tisztességgel fogad
ták őt.
Idősb Bethlen István uram galibás vén ember volt már, de mikor trombitaszónál mu
lathatott, ifjú legénynek érezte magát. Az 1631.
évben Batthyány Adómtól kapott kölcsönben egy jó trombitást. Aztán ilyen mentséggel men
tegette m a g át: „Hogy penig édes öcsémuram az kigyelmed trom bitását eddig meg nem kül
döttem, kigyelmed embertelenségemnek s ide- genségemnek ne tulajdonítsa, hanem minthogy én is ifjú legénynek tartom magamat, mind me
zőn, s mind annak fölötte palotában is az jó pohárboroknak emelgetése között kedvesen való sípolásában nem keveset gyönyörködtem
151 s kigyelmedben való erős bizodalmától visel
tetvén, hogy ennyi ideig itt mellettem m ulat
tattam , ham it azzal vétettem, kigyelmedtől, mint szerelmes öcsémuramtól bocsánatot várok." 1
Az 1644. évben B atthyány a sógorának, E r
dődy György grófnak Ígérte volt egyik jó trom
bitását. Erdődy azonban hiába leste a várva v árt trombitást. B atthyány azzal mentegette magát, hogy csak borittában tette az ígéretet s eszébe sem ju t trombitásától megválnia. Erdődy erre ú jra írt a trombitásért. „Lám — úgymond
— kigyelmednek egész sereggel jobbnál jobb trombitási vannak, egyet könnyen nélkülözhet.
Nem vélem édes sógoruram s el sem hitethetem magammal, hogy kigyelmed valójában írná azt, hogy boros korában ígérte volna nékem az egyik trombitásának öccsét s most már nem jutna eszében. Hanem inkább azt gondolom, hogy vagy tréfálódik szokott confidentiája sze
rint, vagy penig próbálni akar talán, ha hamar kétségbeeshetem e jó ajánlása és atyafisága felől."* H át bizony Erdődy uram hiába v árt az ígért trombitásra. Másfelé fordítá az a lova száját s gazdájával Zrínyi Péterhez tartott, ahol szép kompánia gyűlt egybe és muzsika
szóval ugyancsak mulattak.
Csáky László meghallván, hogy Batthyány Zrínyi Péterhez készül, sietős levélben arra kérte őt, hogy hozzá is beforduljon s farsang lévén, az muzsikásit is, egy vagy két trom bitását is hozza magával.
Az anyák a fiaiknak azzal szereztek nagy örömet, ha jó trombitást fogadtak nekik.
Pop-1 Körmendi levéltár. Missiles, Várad, Pop-163Pop-1 aug. 23.
2 U. o, Vép, 1644 április 29.
pel Éva asszony például 1627-ben fogadott egyet. A fia erre menten így írt volt n e k i: „Azt hallom, hogy nagyságod jó trom bitást fogadott.
Igen örömest hallanám fújása ha jobb lenne."
Batthyány Ádám írja 1628-ban édesanyjá
nak : „Venne nagyságod két trom bitát az trom
bitások szám ára; mert nem leszen trombitá- jok, ha az Dunán túl megyek. Egy olasz hege
dűt is venne nagyságod ; mert én igen jó hege
dűst fogadtam az Hegedűs Jancsi helyében, magyar hegedős, de nem tud az magyar hege- dőn vonni, hanem az német hegedén tudja csak vonni/“1
íme e pár sor értenünk engedi, hogy a ma
gyar hegedű teljesen különbözött a német és az olasz hegedűtől. így vagyunk a többi muzsika
szerszámunkkal is.
Hol az egyikről, hol a másikról írják, hogy magyar mesternek a munkája s elüt az idegen szerszám formájától.
Mivel a XVII. század derekán még csak kevés trombitásunk volt, nem minden úri kas
télyban találkozunk az efféle muzsikással. Csak a leggazdagabb főuraink ejthették módját, hogy drága pénzen jó trombitásokat szerezze
nek s neveljenek. Mert hát nevelték is a muzsi
kásokat. Az állandó udvarnép között mindig ott találjuk a v ár könyvében azokat, akiket lantosságra oktattak ; akik mint hegedűs ina
sok Amgy mint trombitás inasok ették az ú r ke
nyerét. Nádasdy Ferenc udvarában 1648-ban az ilyeneken kívül tizenegy magyar főtrombitás szolgált.2 Szalonok és Németújvár
kástélyai-V
1 Körmendi levéltár. Missiles.
2 Országos Levéltár: Nádasdy-számadások.
\
bán majdnem ugyanennyi trombitással talál
kozunk.
Akiknek nem telt trombitásra, azok job
bára hegedősöket tartottak. Ha jól vonták, eze
ket is nagyra tartották. Bizony gyakran meg
esett, hogy a hegedősöket is elcsalogatták. Volt is em iatt sok csetepaté. 1629. évben például Megyeri Zsigmond uram nak (Zrínyi Mikló
sunk nagyműveltségű barátjának) a hegedőse Batthyány udvarába szökött. Megyeid a nádor
ispánhoz fordult panaszával s követelte a he
gedősét, akit gyermekségtől fogva felnevelt, A nádorispán Török Jánost küldi Batthyány- hoz a szökött hegedősért s megizente neki, hogy akárki is ott tapogatja, az hol sérelmé
nek fájdalm át érzi. Nekünk is van hegedősünk muzsikásink közt — írja a nádorispán — in
kább azt engedjük át B atthyány uramnak, hogy Megyery uram szüntelen való molestatió- jától menekedjünk ! 1
ím e Eszterházy Miklós Megyery uram he
gedűsét igyekezett visszaszerezni, ö maga pe
dig megtette, hogy a más hegedősét hiteztette el „alattomban s z a b á s ú nA dolgot jómaga imigyen adja elő Batthyánynak : „Lakonpakra menvén, ott találám kegyelmed egyik hege
dősét. Kérdém, m iért nincs kegyelmednél 1 P eleié: elbocsáták. Én meg marosztottam őt lakodalom szükségre. Kérem kegyelmedet hozza el magával Gábort is az hárfást és az cimbalmost is és maga kegyelmed se maradjon ki közülünk 1“ 2
Az efféle mentegetődzésre abban az időben
' Körmendi levéltár. Missiles.
2 U. o. Fraknó, 1633 január 22.
}
153154
azt szokták m ondani: „esmemém szabású volna".
Akiknek nem volt módjukban más muzsi
kását elszöktetniök, azok bizony még lakoda
lom idején is fűhöz-fához kapkodtak, hogy muzsikást szerezzenek. S ilyen esetben rende
sen olyan u rak at hívtak a lakodalomra, akik muzsikások nélkül nem szűkölködtek. Tur- csányi Sándor például 1656-ban B atthyány Ádámot csalogatja lakodalomra, írván n é k ie :
„Az muzsikásokból pedig fölötte igen megszü- kölködtem. Kérem nagyságodat, méltóztassék azon megnevezett napra az nagyságod hegedő
sét és cimbalmosát ide Szentgrótra az szolgá
latra elbocsátani." Csáky László farsangra várván magához Batthyányi, megírja neki, hogy a szállásosztóját bocsássa előre, a mu
zsikáéit és trom bitásit otthon ne felejtse. Mon
danunk sem kell, hogy az urak, akik muzsiká
sokat tartottak, jobbára maguk is játszottak egyik-másik szerszámon. Tudjuk például, hogy a főúri családok gyermekeit sok szép trom bita
nótára oktatták. A virginás mesterek is azon fáradtak, hogy az ifjak a virginál (a régi zon
gora) verését jól megtanulják. Sokan akadtak nálunk, akik a hegedőt is jól vonták s hozzá még a táncot is járták.