Az ingázás becslési módszertana települések szintjén szintjén

Eddig országos összesen adatokkal dolgoztunk, de az E-Traffic projektben azt becsüljük, hogy

 egy adott településen mennyi forgalom keletkezik munkába járási okból, és miért, valamint, hogy

 egy adott településre mennyi forgalom irányul munkába járás miatt, és miért.

Ahogy korábban is tárgyaltuk egy adott településről elinduló forgalmat, az utazáskeletkezést O-nak, az egy adott településre irányuló forgalmat pedig D-nek nevezzük. A projektben a feladat lényegében egy–egy O vektor és D vektor kiszámítása volt – a munka utazási okra is.

Hogyan lehet az eddig megismert ingázási adatokból települési ingázási adatokhoz jutni?

A 2001. évi népszámlálásból ismerjük a település soros elingázási és beingázási adatokat.

A becslési eljárások kidolgozásakor még nem ismertek a 2011. évi településsoros adatok.

2001-ben a mért adatokban az országos elingázás összege nem egyezik meg az országos beingázás összegével. Feltételezzük, hogy a különbség döntően a változó munkahelyen dolgozók miatt alakult ki (akikről azt tudjuk, hogy honnan mentek el, de nem tudjuk, hogy hova mentek). A változó munkahelyen dolgozók nagysága és számának növekedése miatt ezt számításon kívül hagyni nem szabad, mert félrevezetne bennünket az utazási szükséglet túlzott alábecslése miatt. Ezért az arányos előreszámítás módszerét nem alkalmaztuk, hanem egy bonyolultabb utat követtünk. Az alkalmazott módszerrel, amely nem lebontja az ingázást az országos összesenből, hanem felépíti azt, nem csak statisztikai eredményre törekedtünk, hanem közgazdasági összefüggések bemutatására is.

Abból indultunk ki, hogy a településről elingáznak a munkavállalók, ha ott nincs elég munkahely, egy másik településre beingáznak a munkavállalók, ha ott nincs elegendő munkaerő a helyi gazdaság igényeinek kielégítésére. Ehhez először ismerni kell a foglalkoztatottak számát és a helyi munkahelyek számát.

A TeIR-ből ismerjük településenként az ott lakó főállású adófizetők számát (FAFi), ezt tekinthetjük foglalkoztatottnak. A FAFi tehát a főállású adófizetők területi sora, a foglalkoztatást megragadó vektor.

Településenként azonban nem ismerjük a munkahelyek számát, ezért becsülni kell.

A foglalkoztatás megoszlik a versenyszféra és a közösség (állam és önkormányzatok) között. A versenyszféra területi működésére a TeIR tartalmaz adatokat, így a vállalatok számát méretkategóriánként (megkülönböztet a foglalkoztatottak száma szerint 1-9 főt,

10-19 főt, 20-49 főt, 50-249 főt, 250-500 főt és 500 főnél többet foglalkoztató vállalkozásokat). Ezekről nem teljes, de használható idősorokkal rendelkezünk 2001-től kezdődően. A NAV statisztikáiból megbecsülhető, hogy ezek a vállalati kategóriák átlagosan hány főt foglalkoztatnak (lásd a 2.4. táblázat utolsó oszlopát). Ha kategóriánként összeszorozzuk az adott településen kimutatott vállalatok számát az általuk foglalkoztatott átlagos létszámmal, majd ezeket összeadjuk, akkor megkapjuk a településen a versenyszféra munkahelyek számát (VMHi: munkahelyek száma az i-dik településen a versenyszférában).

A 2.4. táblázat két évre összesíti a vállalkozások számának és foglalkoztatásának alakulását.

2.4. táblázat: A vállalkozások és munkahelyek számának alakulás a versenyszférában

Forrás: A vállalkozások száma a TeIR-ből, a vállalkozások átlagmérete a NAV számításaiból származik.

A módszer értéke, hogy alapjaiból építette fel a foglalkoztatást. A versenyszféra foglalkoztatása gazdasági szervezetekben történik. A szervezetek (vállalkozások) sorsa befolyásolja a foglalkoztatást, a gazdaságpolitika pedig befolyásolja a vállalkozások sorsát:

számának változását, illetve a méretek változását.

Szembetűnő a mikrovállalkozások (1-9 fő foglalkoztatási méret) túlsúlya. Szerepük a községek szintjén meghatározó (községben ritka az 500 főnél többet foglalkoztató vállalkozás). A községek munkahelyeinek száma, tehát a helyi foglalkoztatás a mikrovállalkozások számától függ. A 2.4. táblázatból a kis- és középvállalatok

„szegényessége” is látszik. A kisvállalatokat 2 méretkategória, a középvállalatokat egy méretkategória képviseli. Sem a kisvállalatok, sem a középvállalatok foglalkoztatása nem éri el a mikrovállalkozások foglalkoztatásának felét. A kis- és a középvállalkozások 10

%-os méretnövekedése közel 50-50 ezer fő munkahely többletet eredményezne. Az előrejelzésnél akár ezekkel a lehetőségekkel is számolni kell.¹⁵

A nagyvállalatok letelepülése egyedi gazdaságpolitikai és befektetői döntések eredménye.

Ez önmagában is megváltoztatja a munkahelyek számát. Egy nagyvállalat letelepülésének hatása azonban multiplikatív: hatása révén újabb vállalkozások létrehozását, meglévő vállalkozások fejlődését eredményezi, ezzel újabb munkahelyeket hoz létre.

Magyarországon a foglalkoztatás mintegy egynegyede állami és önkormányzati költségvetésből finanszírozott szervezetekben történik, az igazgatás, védelem, oktatás, egészségügy, s néhány más ágazatban. Az állam ezen ágazatok irányítását centralizálhatja, ebben az esetben a központi költségvetésből közvetlenül finanszírozza, illetve decentralizálhatja, ebben az esetben az önkormányzatok költségvetésén keresztül is finanszírozhatja. Az önkormányzatok saját elhatározásból és saját bevételekből is finanszírozhatnak közösségi szolgáltatásokat. A szolgáltatásokat végző szervezetek telepítése és foglalkoztatottjai számának meghatározása kevésbé gazdaságossági, inkább politikai elveken alapuló szabályozástól és egyedi döntésektől függ. Ez egyáltalán nem magyar sajátosság, például a francia középtávú foglalkoztatás előrejelzési rendszer a FLIP-FAP, nem használja a közszférára a foglalkoztatási egyenleteit, hanem egy évtizedes távlatban csekély növekedéssel számol, például a pedagógusok esetében annak ellenére, hogy a tanulók számának növekedésével nem számol (Topiol, 2010).

A modellben a közösségi foglalkoztatottak számát egyszerűen szétosztjuk településekre.

Ha ezt az elosztást megpróbálnánk ágazatonként vagy foglalkozásonként elvégezni, félő, hogy a versenyszféra adathiányból származó elosztási nehézségeinél is több problémába ütköznénk. Ezért a teljes sokaságot két jellemző közösségi foglalkozás arányában osztjuk fel: a főállású általános iskolai pedagógusok száma és a közmunkások száma alapján. Az iskolák a nagyobb településeken koncentrálódnak, ezek oktatási centrumok is, szolgáltatást nyújtanak környezetük kisebb településein lakók számára is. A közfoglalkoztatottaknak a lakossághoz viszonyított aránya a legkisebb településeken a legnagyobb, mert ezeken kevés a munkahely, s az elingázás is megoldhatatlan sokak számára.

A fenti két foglalkozás ellentétes súlyozású területi elosztásától jellemző egyensúlyt várunk. A két foglalkozás együttes súlya a közfoglalkoztatásból 25-30 %, tehát ezek

15 A vállalati struktúra valódi korszerűsödése azt jelenti, hogy a mikrovállalkozások jelentős része (mondjuk 10

%-a) kisvállalkozássá válik (még ha az alsó méretkategóriába lép is be). Ez a versenyképességet és a foglalkoztatást is javítja. Ez a lépés lehet gazdaságpolitikai prioritás, eredménye azonban nem egyenletesen, hanem földrajzi területenként, település kategóriánként különbözően mutatkozik meg.

jellemzők lehetnek. Problémát okoz azonban, hogy a közfoglalkoztatás politikai érzékenysége erős, erősebb minden más közszolgáltatásnál. A 21. század második évtizedében a közfoglalkoztatás aránya jellemzően magas, s növekszik is.

A közösségi munkahelyek számának eloszlását a következő egyenlet adja:

KMHi = (FPi + KFi)/Σ(FP + KF) * KMH

Ahol: KMH a közösségi munkahelyek száma

FP a főállású általános iskolai pedagógusok száma KF a közfoglalkoztatottak száma.

A munkahelyek számát tehát az alábbi összefüggés adja: