A Téli rege,aViharhoz hasonlóan búcsúdarab. Visszatekintés és a teljesség igé-nyével megkomponált összegzés.1 Színház a színházról, Shakespeare személyes alkotói emlék-műve, dramatizált antikvárium az olvasóknak és összcirkuszi mu-tatvány a nézőknek; a költői szív ócskásboltja, amelyben új köntösben és szerep-ben lépnek porondra a Globe egykori sztárjai. A bohémiai szerelmesek, Florizel és Perdita egybekelését tiltó szülői önkény egyszerre idézi aSzentivánéji álmot, Hermia és Lysander megpróbáltatásait, Pyramus és Thisbe bohózattá torzított tra-gikus történetét és a szerelmi komédia tratra-gikus rokonát, aRomeo és Júliát. Az atyai önérzetében durván megsértett Polixenes engedetlen fia ellen intézett indulatos kirohanásában ott visszhangoznak a lányát ugyancsak kitagadással fenyegető Capulet szitkai, csakúgy, mint a legkedvesebb lányát, Cordeliát meggondolatlanul száműző agg Lear átkai.
A halottnak vélt kedves „csodás” feltámadásában aSok hűhó semmiért hűtlen-séggel igaztalanul megvádolt Herójának sorsára ismerhetünk. Egy másik met-szetben Hermione szobrának megelevenedése a zárójelenetben variáció azAhogy tetszikben kipróbált és bevált metaszínházi trükkre, Rosalinda magánszámára, amelyben Ganymedes álcájában önmagát játssza el.
A második házasság, mint vétkes hűtlenség, a halott hitves emlékének meggya-lázása, amiről Paulina tart intő prédikációt Leontes számára az 5. felvonás elején, hogy előkészítse a terepet Hermione visszatéréséhez, Hamlet apjának szellemét idézi, aki túlvilági voltát meghazudtoló, szenvedélyes szavakkal ecseteli „színleg feddhetlen” hitvese árulását, hogy indulattal hitelesítve a szavait, hihetőbbé te-gye halála történetét, így ösztönözve bosszúra kétkedésre hajlamos fiát. Paulina ugyanezt a stratégiát alkalmazza már a 3. felvonás 2. jelenetében is, amikor elhiteti Leontes-szel és kíséretével Hermione halálát.
1 A Téli regeműfaji sokszínűségére, modális gazdagságára elsőként G. W. Knight hívta fel a figyelmet tanulmányában:Great Creating Nature:an essay on theWinter’s Tale =The Crown of Life,London, Methuen, 1948, 80−88.
PAULINA. Nem ez Vádol, de az utolsó – és urak, majd Jajgassatok, ha mondom! –: a királyné Meghalt, a drága, édes és a bosszú Még nem csapott le érte!
ELSŐ ÚR. Mentsen Isten!
PAULINA. Meghalt, ha mondom s esküszöm. Kevés Szó, eskü? Nézzék. Hogyha adni tudtok Szájára színt, szemébe fényt, kívül hőt, s ájert belül, szolgállak titeket, mint Az isteneket. Ámde te, tirannus!
Ne bánd a tetted, mert olyan cudar, hogy Hiába szánod. Egy való neked:
Kétségbeesni. Téli förgetegben Térdelhet érte szüntelen ezer térd, Tizezer évig, böjtbe, meztelen,
Tar szirtfokon, és még feléd se néznek Majd a nagy istenek. (3.2. 198–214.)2
A várandósan bebörtönzött Hermione szerencsésebb sorsú előképe aSzeget szeg-gelJúliája, akit ugyancsak paráználkodás vádjával ítél erre a sorsra az igazságosz-tó szerepében pózoló zsarnoki hatalom.
Féltékenységi drámáról lévén szó, aTéli rege legközelebbi rokona azonban – térben és időben csakúgy, mint a darabok tematikájában és szerepformálásában – kétségtelenül azOthello. A nyilvánvaló párhuzam kritikai közhely; az értelme-zések többsége a velencei mór kicsinyített mását látja az eszelős féltékenységtől zsarnokká torzult szicíliai király tragikomikus, időnként bohózatba illő, torz port-réjában.3
A nagy tragédiák bölcseleti távlatokat nyitó kulcsszava, a „semmi” biztosítja az áthallást aTéli regeés tragikus elődei között. Leontes bukása a túlfűtött képzelet műve, ugyanaz a démoni hatalmakat időző, a „tüzes agyvelő” kivetítette semmi lesz úrrá az érzékei, a tapasztalata, a józan ítélőképessége fölött, mint a
Macbeth-2 A darabból vett szövegrészleteket Kosztolányi Dezső fordításában idézem:Shakespeare összes drámái.szerk.Géher István,Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, 4. kötet, 685−797.
3 A két darab cselekményét meghatározó féltékenységi dráma és az érintett szereplők rokon vonásaira, csakúgy mint a közöttük mutatkozó nyilvánvaló különbségekre, már Coleridge is felhívta a figyelmet (ld.Essays and Lectures on Shakespeare and Some Other Old Poets and Dramatists,London, J.M. Dent & Sons, 1907, 166.), és az egybevetés igénye azóta is rendre felbukkan aTéli regét méltató vagy éppen elmarasztaló kritikai munkákban, különös tekintettel B. Wendell, D.A Stauffer, G.W. Knight, M.M. Mahood, F.R. Leavis és N. Frye vonatkozó írásaira.
ben; eszelős féltékenységtől eltorzult elméjében számára is már „csak az van, ami nincs”.
LEONTES. Úgy, hát sugdolózni semmi?
Orcájuk egybetenni? s orrukat?
Szájába nyalni nyelvvel? a kacajt Sóhajba ölni? mind derék bizonyság A hitszegésre. Nyomigálni lábát?
Sarokba bújni? azt kivánni, hogy dél, Éj, óra, perc fusson? hályog vakítson Minden szemet, s ők lássanak tovább is Vétkezni, látatlanba? semmi ez?
Hát akkor a föld s minden rajta semmi, Az ég födője semmi, s a cseh semmi, Nőm semmi szintén s e sok semmi semmi, Ha semmi ez. (1.2.284–296.)
Ebben a kaleidoszkopikus tükörben, az életmű retrospektív mozaikképében raj-zolódnak ki a színpadnak búcsút intő költő személyes időképének körvonalai.
Shakespeare a születést, életet, halált és újjászületést egységbe fonó, lineárisan és ciklikusan egyaránt végtelenített idő sokrétű szövetéből bontja ki a történet szálait, formálja meg szereplőit, alakítja ki a cselekmény színhelyeit, úton-útfélen emlékezetünkbe idézve közel húsz éves alkotói pályája fontosabb állomásait.
ATéli regeazonban nem csupán a költő drámai életművének személyes összeg-zése, a kulturális emlékezet távlataiban is vallatóra fogja az időt, hogy a teljesség jegyében vihesse színre tárgyát, mindazt, ami a visszatekintés jegyében foglal-koztatja, így keresve új utakat az önnön tükrében önmagát sokszorozó, s így folyamatosan megújuló színpadi kifejezés számára.4
A költői képzelet alkotta múltba, a görög mitológia mesevilágába ágyazott cselekményt a hagyomány hitelesíti, az a hagyomány, amelyet Shakespeare és kortársai támasztottak új életre versben és prózában, könyvben és színpadon, mintegy az idő cáfolatául, a művészet halhatatlanságába vetett hit jegyében.
A szerző szerepkörét is magának tulajdonító idő a mítoszkincs megrostálásában, a saját mozaikképét megformáló történetek gondos kiválogatásában is tetten
4 J. H. P. Pafford aTéli regekritikai kiadásának előszavában (London, Methuen & Co., 1963 (The Arden Shakespeare Second series)) a darab forrásait tárgyaló fejezetben megemlíti, hogy a Jakab-kori nyilvános és magánszínházak műveltebb közönsége számos, a 17. sz. elején ismert és közkedvelt műre találhatott utalást – többnyire áttételesen − a darabban. ATéli regeelsődleges forrása R. GreenePandosto vagy az Idő diadala c.verses regénye mellett felsorolja a számba vehe-tő másodlagos forrásokat is (Biblia, Elöljárók tüköre,SidneyÁrkádiája,Spenser lírai költeményei, Montaigne,Esszék,Bacon,Esszék,Ovidius,Átváltozások,Plutarkhosz,Párhuzamos életrajzok,R.
Greene,Orlando Furioso,Fr. Beaumont,The Night of the Burning Pestle, Mucedorus).
érhető. Minden kölcsön vett történet, közvetve vagy áttételesen róla szól, az ő hatalmát példázza. A megidézett mesevilágot Shakespeare az idő vetületében mutatkozó megfelelések és párhuzamok útján dramatizálja. Minden aktivált mí-tosz egy-egy helyzetre, szereplőre vagy cselekménymozzanatra rímel. Démétér és Perszephoné, Admétosz és Alkésztisz, Hermész és Autolükosz, Apollón és Dionüszosz, Pygmalion és Niobé történetei kivétel nélkül az időről szólnak, az örök téma − keletkezés és elmúlás, evilág és túlvilág, élet, halál és újjászületés számtalan változatban feldolgozott toposzain keresztül kötődnek a darabhoz.5
Az összegzést hitelesítő teljesség igénye a darab műfaji összetételében is tet-ten érhető. ATéli rege a maga nemében egyedülálló műfaji szintézis, valóságos összművészeti alkotás, tragédia és komédia ellenpontozott kettőséből komponált regényes színmű, amely a Jakab-kori színházi reform jegyében, a hamarosan megszülető operát előlegező zenés költői mesejáték teljes művészi eszköztárát felvonultatja a nagy témához méltó apparátussal. A számos szólamból szőtt kom-pozíció képlete azonban távolról sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt a puszta szerkezet, a tragédiát a komédiával párosító diptichon mutatja. Minél több szólam jut szóhoz, minél nagyobb az apparátus, annál kisebb szerep jut az egyes szóla-moknak, így egyik sem kerekedhet dominánsként felül a másikon. Az összhangzás igénye felülírja az összjátékra bírt műfajok sajátos preferenciáit. Az egyensúlyt biztosító kompromisszum jegyében a tragédiát a bohózat szelídíti szomorújátékká Szicíliában, a karneváli mulatságban tetőző bohémiai komédiának pedig a tragé-dia fenyegető réme vet véget tökéletes időzítéssel, a boldog végkifejlet küszöbén.
Az önmagából kivetkőzött szicíliai király eszelős vádaskodását ostorozó gúny éppen ott a legmaróbb, ahol tragikus végkifejlettel, hitvese és újszülött leánya máglyára vetésével fenyeget Leontes tébolya.
LEONTES. Árulók!
Nem űzitek ki hát? Add vissza a fattyát!
(Antigonushoz)
Asszony-bolond! Vén kerge! Tyúkanyó Ugyancsak elbubolt. No, fogd a fattyát:
Fogd s add banyádnak.
5 ATéli regemítoszkritikai olvasatai W.F.C. Wigstonig nyúlnak vissza, aki elsőként hívta fel a figyelmet a darabban közvetlenül vagy közvetve megidézett, többnyire az évszakokhoz kötődő, a keletkezés és elmúlás örökösen ismétlődő ciklusait példázó görög mítoszok jelentőségére. Wig-ston olvasatában Démétér mítosza maga is egy „téli rege”, így Shakespeare minden bizonnyal erre a mítoszra utal a darab címével. (W.F.C. Wigston,Bacon, Shakespeare and the Rosicru-cians,London, G. Redway, 1888.). G. Wilson Knight fentebb említett esszégyűjteményében a halhatatlanság mítoszaiként („myths of immortality”) aposztrofálta a regényes színműveket.
N. Frye pedig egyenesen „mitikus darabnak” („a mythical play”) tekinti aTéli regét. N. Frye, On Shakespeare,New Haven and London, Yale University Press, 1986, 169.)
PAULINA. Nem, bemocskolod Örökre a kezed, ha illeted
A hercegnőt, kit elvakult cudarság Így káromolt!
LEONTES. Ni, fél az asszonyától.
PAULINA. Bárcsak te félnél, mert akkor belátnád, Hogy tiéd a gyermek.
LEONTES. Árulók mind!
ANTIGONUS. Én nem vagyok, bizisten.
PAULINA. Én se, sem más,
Csak egy, ki itt van s az te vagy, mivel Te árulod el tenmagad, királynéd, Lányod, fiad hírét a rágalomnak – Mely mint a kard szúr – és nem akarod – Mert így van ez most- egy átok nem enged – Kitépni a gyanúnak gyökerét,
Mely oly rohadt, oly avatag, amint Szilárd a kő s a tölgy.
LEONTES. Te nyelvelő
Szájas cafat, előbb uradba kötsz,
Most meg felém köpsz! Hát nem az enyém;
Ez a kölyök itt Polixenesé, Vigyék, hajítsák nyomba tűzbe őt S kedves mammusát is. (2.3. 72–94.)
A két részt egyszerre elválasztó és összefűző közjátékban a pásztor és fia gon-doskodik a tragédia megszelídítéséről. Antigonus és hajóstársainak halála Bangó előadásában burleszkbe oltva a gyászt, inkább ingerel nevetésre, mint könnyekre.
BANGÓ. …De hogy végére jussak a hajónak, azt is látni köllött volna édesapámnak, amikor a tenger beszopta. Elsőbb azon-ban bőgtek a szegény, jótét lelkek, a tenger meg utá-nozta őket, aztán a szegény nemesember is bőgött, a medve meg utánozta őt, aztán mind a ketten hango-sabban bőgtek, mint a tenger meg a vihar.
PÁSZTOR. Irgalmas Isten, mikor történt ez, fiam?
BANGÓ. Ebben a minutában. Nem is peslantottam azóta, amióta láttam.
Azok az emberek még meg se hidegültek a víz alatt, és a medve még föl se früstökölte a nemesembert. Most eszi javában. (3.3. 88−105.)
Hasonló modális disszonancia áldozatául esik a bohémiai vígasság is, amikor Florizel és Perdita eljegyzésének küszöbén az uralkodói méltóságában és atyai önérzetében sértett Polixenes leveti álöltözetét, és bősz haragjában válogatott halálnemekkel fenyegeti az összeesküvőket.
POLIXENES. Kettéválni, fickó! (fölfedi magát)
Mert nem merem kimondani, ki-mim vagy, Alant-való. Királyi pálca vár rád,
S pásztorbotot hordsz? Vén lator, te lógsz majd, Bár életed egy héttel kurtítom csak,
S te bűvölő, ki bűvel bájolod, Ifjú boszorka, aki ösmered Király-bolondod s elcsalod –
. . .
− ha kinyitod ezentúl Fiamnak a vityillód reteszét, S ölelve fogadod karodba őt,
Olyan kemény halált kapsz, mint amily Hitványka vagy. (El) (4.4. 418−442.)
Leontes Szicíliája és Polixenes Bohémiája a két ellentétes előjelű műfaj modális összjátékán túl cselekményében és szereposztásában is kínál párhuzamokat. Poli-xenes a darab elején kilenc hónapi vendégeskedés után kíván hazatérni bohémiai trónjára, Camillo a 2. felvonás nyitójelenetében tizenhat évi önkéntes száműzetést követően szeretne hazatérni Szicíliába. Leontes haragját és halálos fenyegetéseit Polixenes visszhangozza a fent említett jelenetben; a jó ügyért tűzön-vízen át kiálló önjelölt szicíliai tanácsadó, Paulina méltó párja pedig az a Camillo lesz, aki-nek Bohémia királya nem kevesebbet köszönhet, mint az életét, s aki Paulinához hasonlóan, egészen a boldog végkifejletig egyengeti védencei útját, így formálva jogot rá, hogy elnyerje Leontes jótevőjének kezét a fináléban.
„Az idő tág teátrumában” a cselekmény minden vonatkozásában az idő függvé-nye, mozzanatainak összképéből bontakozik ki a darab végére az idő shakespeare-i körképe, de ugyanez shakespeare-igaz a szereplőkre shakespeare-is. Shakespeare magát a szereposztást shakespeare-is
„időzíti”, hogy dramatizált meséjében a teljesség jegyében színre léptethesse az
összes életkort, az idő ember formálta és az ember idő formálta alakváltozatait.
Az ember élettartamát koronként leképező szekvencia az újszülött Perditától ne-velőapjáig, a nyolcvanhárom éves Pásztorig terjed. A csecsemőkortól az aggkorig minden stádiumnak megvan a maga képviselője. Az ötesztendős Mamillus, az idő „tág ürének” túlpartján, Bohémiában hajadonná serdült Perdita és párja, a nagykorúság küszöbén álló Florizel, az első felvonásban még ifjú házasokból a bohémiai fordulat idejére őszülő atyákká korosodott Leontes és Polixenes, és végül a bölcs tanácsadó, Camillo − aki a 4. felvonás elejére saját bevallása szerint
„már megette kenyere javát” − töltik ki az idő emberi léptékű teljességének jegyében a kezdet és a vég közötti tág tartományt.
ATéli regeott kezdődik, ahol egy rendes komédia, a műfaj kívánalmainak meg-felelően, véget ér: a mesét idéző földi boldogság álomképével. Szicíliában látszatra minden adott a tökéletes boldogsághoz; Leontes szigete maga az ígéret földje, ahol beteljesült minden kívánság. Övé a legszebb, leghívebb asszony, a legtökéletesebb gyermek, aki, ha eljön az ideje, méltó utódja lesz; övé a legszeretőbb barát, akit gyermekkorától fivéreként szeret; udvara hű alattvalók serege, akik csodálattal és hódolattal veszik körül. Utópisztikus idill; túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen.
Különösen egy drámában – legyen bármilyen meseszerű –, hiszen a beteljesült boldogsággal még maga a mese sem boldogul. Amint céljához ér, búcsút is int szereplőinek: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. A minden tekintetben beteljesült élet állandósult állapota eseménytelenségében, cselekmény híján tö-kéletesen alkalmatlan a színpadi megjelenítésre, hiszen dramatizálhatatlan. Csak-úgy, mint maga az idő, amit felülír, s amely nélkül nincs történet. Nem véletlen, hogy a közös gyermekkor, a boldog múlt újraélésének bűvöletében fogant idillnek maga az idő, pontosabban az idő fölötti alkudozás vet véget. Szicíliában még csak a színfalak mögül irányítja az így útjára bocsátott történetet, de a darab közepén már maga is színre lép, igaz, csupán a kórus köntösében. A tizenhat évnyi űrt áthidaló idő allegorikus színre léptetése a negyedik felvonás elején, Shakespeare számos ítésze szerint a darab egyik legszembetűnőbb gyengéje, mely felrúgja az idő egységére épülő dramaturgia legelemibb szabályait.6A vádra a választ maga a szerepében öntudatra ébredt idő adja meg:
Mindenki gondja, jónak és rossznak Reménye-réme, ki hibát tesz s oszlat:
Én, az Idő, szárnyam felöltve, rögtön Suhanni kezdek. Megbocsásd e röptöm, Hogy gyorsan elhagyok tizenhat évet,
6 ATéli regételmarasztaló kritikusok többsége (A. Quiller-Couch, D. G. James, H. B. Charlton, V. K. Whitaker, Lytton Strachey) a történet meseszerűségét, dramaturgiai erőtlenségét tartja a darab legszembetűnőbb gyengéjének.
Nem nézve tág ürén mi nőtt, mi éledt, Mivel hatalmam e törvényt lecsapja S egy perc alatt – minek én lettem apja! – Szokást köt-old. (4.1.1–9.)
Csak a természeti erőként dramaturgiai teljhatalommal, és teljes színházi sze-repkörrel felruházott idő képes arra, hogy tanúként jelentse önmagát, időnek az időt, hogy önnön tükrében vihesse színre a lét teljességét: keletkezést és elmúlást, életet, halált és újjászületést. Csak a természet és a művészet egyesített teremtő erejének birtokában képes egyetlen történetben megjeleníteni önmagát: múltat, jelent és jövőt, a szicíliai télből a bohémiai nyárba lépő természet ritmusát, az egymást követő generációk sorát és a megváltást hozó feltámadást, pontosabban, annak illúzióját, a mítoszokat idéző színlelt csodát, ami képes arra, hogy áthidalja a képzelet és a valóság között tátongó szakadékot.7
Az önmagára reflektáló, önnön képében tetszelgő, teljhatalmát fitogtató idő a metaszínházi dramaturgia koreográfiáját másolva sokszorozza önmagát. Így lesz a moralitások teremtette hagyomány jól ismert allegorikus alakjából teljhatalmú színházcsináló, a szerző, a rendező és a főszereplő szerepkörét is magának tulajdo-nító színházi producer, aki már öntömjénező prológusának első két sorában tisz-tázza az erőviszonyokat: „Mindenki gondja, jónak és rossznak / Reménye-réme, ki hibát tesz s oszlat” (4.1.1−2.) A darab ismeretében, visszatekintve a Szicíliában történtekre és felidézve az Idő színrelépését követő eseményeket, be kell látnunk, hogy nem túlzás, amit állít: valóban teljhatalmú játékmesterként tartja kezében a cselekmény minden szálát, csakúgy, mint a „szökdelő bábokat”, kényére-kedvére formálva alakjukat, tetteiket, sorsukat. Szicíliában és Bohémiában egyaránt min-den az idő körül forog; a múltat idéző emlékezet és a jövőt fürkésző képzelet szabja meg a dialógusok tárgyát, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyuk formálja a szereplők alakját, motiválja cselekedeteiket. A nyitó jelenetben, a szicíliai Camillo és a bohémiai Archidamus a múlt és a jövő egybevetésével lépteti színre az időt. Archidamus legfőbb gondja, hogyan viszonozzák a közeljövőben hazájában Leontes páratlanul bőkezű vendégszeretetét, amit hónapokig élveztek. Miután Camillo eloszlatja aggodalmát, gyerekkorról és aggkorról, születésről, életről és halálról cseveg vígjátéki nyitányhoz illő szellemességgel a két nemes úr, anélkül, hogy tudatában lennének szavaik súlyának. A puszta feltevés, pontosabban annak vélt képtelensége burkolt iróniával vetíti előre a fenyegető tragikus fordulatot.
7 A. Loszev, A mítosz dialektikájacímű, a modern mítoszkutatás számára megkerülhetetlen művében a „reális mitológiától” az „abszolút mitológiáig” ívelő fogalomanalízise során eljut egy
„végső dialektikus formulához”, amelyben a személyiség, a történetiség és a nyelvi, azaz szóbeli közlés mellett a csodás elemet – pontosabban a csoda megjelenését és átélését − tekinti a mítosz legjellemzőbb és legnélkülözhetetlenebb komponensének. (Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000, 272.)
CAMILLO. Szicília királya nem tudja, hova tegye Bohémia királyát.
Gyermekségükben együtt növekedtek, s oly vonzódás gyö-keresedett meg bennük, hogy az ágakat hajt mostan. Azóta főméltóságaik meg fejedelmi dolgaik elválasztották őket a társas életben, de azért találkoztak, ha nem is szemtől szembe. Ehelyett – királyi módon – ajándékokat, leveleket, nyájas izeneteket váltottak, mintha együtt lettek volna, no-ha távol egymástól; kezet ráztak, mintegy mély szakadék fölött; ölelkeztek, mintegy a világ két ellenkező pólusáról.
Az ég tartsa meg baráti hajlandóságukat.
ARCHIDAMUS. Úgy vélem nincs a világon olyan csalárdság vagy egyéb, ami ezt megrendíthetné. (1.1.21–34.)
Polixenes, kíséretével kilenc hónapja vendégeskedik Szicíliában, és elérkezettnek látja az időt, hogy hazatérjen. Leontes mindenáron tartóztatná, de hiába, barátja elhatározta, hogy távozik, így kezdetét veszi az alkudozás – az időről.
POLIXENES. Holnap megyek, királyom.
A félelem bánt, hogy mi van, mi készül, Míg messze jártam, s nem süvölt-e otthon Vadul a szél, hogy felkiáltsak aztán:
„Ezt vártam éppen”. És különben is Terhedre váltunk.
LEONTES. Bírjuk azt a terhet,
Atyámfia.
POLIXENES. De nem maradhatok már.
LEONTES. No, egy hetet.
POLIXENES. Holnapra menni kell.
LEONTES. Hát, jó, legyen; felezzük az időt meg, S egy szót se szólj. (1.2.10–19.)
Hermione – különös időbeli egybeesés – pontosan kilenc hónapja, talán éppen Polixenes érkezése idején esett teherbe, és eljött az ideje, hogy életet adjon máso-dik gyermekének. Mi több, ami nem sikerült Leontesnek, sikerül neki: kicsikarja az áhított igent Polixenestől, aki hajlandó egy héttel megtoldani ittléte idejét. Míg hitvese és barátja régmúltat idéz, Leontes, saját kudarca és hitvese sikere okát kutatva, a közelmúltban lel vélt bizonyosságra. A drámai fordulatot hozó kérdésre
számára is az idő adja meg a választ. Polixenes érkezésének és Perdita
számára is az idő adja meg a választ. Polixenes érkezésének és Perdita