Az EU mint transznacionális vállalati tér

Az EU az elmúlt 15-20 évben felgyorsult transznacionális hálózatosodás következtében nemzeti-kontinentális alapon már nem tekinthető egységes gazdasági térnek [Amin, 2000], és éppen ebben rejlik műszaki-technológiai lemaradásának megoldása is. Amin megállapítását úgy pontosítanánk, hogy amíg az Európai Unió vállalati, tehát

17 Az európai strukturális és alkalmazkodási válságról lásd. részletesen: Palánkai Tibor [1999]: Az európai integráció gazdaságtana, Aula, Budapest, pp. 265-293.

mikroszinten már régóta nem egy egységes tér, addig az uniós makrogazdaság-politika szintjén meg még nem az.

1997-ben az EU tizenöt tagállama fogadta a világ közvetlen külföldi tőkebefektetéseinek majdnem harmadát, és az EU országai „feleltek” a világ közvetlen külföldi tőkekiáramlásának 42 százalékáért. Az elmúlt két évtized a határokon átnyúló tőkebefektetések korszaka volt. Ebben az időszakban folyamatosan növekedett az EU-ba és az onnan más területekre irányuló tőkeáramlások volumene, aminek az lett a következménye, hogy az EU birtokolja a beáramlott közvetlen külföldi tőkék állományának majdnem felét, és a kiáramlott tőkeállomány majdnem negyven százaléka európai tulajdonosok kezében van. Az 1997-ben tevékenykedő 44 ezer TNC fele európai tulajdonban volt, és a 280 ezer leányvállalat közül pedig közel hatvanezer az EU országaiban működött. [WIR, 1998] A világ száz legnagyobb transznacionális vállalatából kb. negyven európai székhelyű. Mivel az EU a világ legnagyobb közvetlen külföldi tőke befogadója és kibocsátója egyaránt, valamint az EU-n belüli és kívüli kereskedelem tetemes hányada a transznacionális vállalatokon belüli kereskedelem része, nagyon nehéz meghatározni, hogy ki európai és ki nem az. Főként azért, mert nem állnak rendelkezésre adatok arról, hogy tagállamok közötti kereskedelemnek és az EU külkereskedelmének mekkora hányada a transznacionális vállalatokon belüli kereskedelem. Az Egyesült Államokban a transznacionális vállalatokon belüli áru- és szolgáltatás mozgások adják az import 45 és az export 32 százalékát.

Adatok nincsenek ugyan, de arra sincs okunk, hogy azt feltételezzük, hogy az EU-ban ez nagyságrendileg másképp alakulna. Ahhoz azonban elegendőek a rendelkezésre álló adatok, hogy megállapítsuk, hogy a világkereskedelem legnagyobb része transznacionális vállalatokon belüli kereskedelem, ami ellentmond annak a koncepciónak, hogy a világban a három kereskedelmi blokkba tömörült nemzetállamok vállalatai kereskednek egymással. Ellenkezőleg: a világkereskedelem nem nemzetállamok egymással folytatott kereskedelme, hanem vállalatrendszereken belüli áru- és szolgáltatásmozgás, ami feloldja a nemzetállami kereteket (EU-n belül és azon kívül is).

Ha a vállalati vagy az ágazati jellemzőket tekintjük, elsőként az tűnik szembe, hogy az egyes transznacionális társaságok eltérő módon szervezik az országok közötti termelési

és elosztási tevékenységüket. Főleg a vállalat profiljától, és magától az ágazat jellegétől függ, hogy fő tevékenységének ellátásához mennyiben támaszkodik helyi inputokra, tehát milyen mértékben „használ” helyi beszállítókat tevékenysége végzéséhez, vagy a tevékenység kihelyezési (outsourcing) gyakorlatban mennyire támaszkodik a helyi piacra, vagy helyettük inkább globálisan merít. Nyilván a helyiekkel való együttműködést a termék vagy szoláltatás jellege is befolyásolja, tehát az például, hogy a végtermék egy a világpiacra szánt uniformizált áru, vagy a helyi piaci keresletet kielégíteni szándékozó speciális jószág, amely inkább igényli a helyi erőforrások, inputok bevonását. Tehát a lokális-globális összetétel bármely permutációja elképzelhető, amely főleg a vállalat és az ágazat termelési hagyományaitól, és annak előfeltételeitől függ.

A transznacionális társaságok termelési gyakorlata valamilyen mértékben még mindig köthető tehát egy konkrét földrajzi hely termelési hagyományaihoz, szokásaihoz.

Számos közgazdász és földrajztudós kiemeli, hogy a termelési rendszerek valóban köthetők valamely lokációhoz vagy nemzetállamhoz, tehát a versenyképesség így, indirekt módon a vállalati termelési gyakorlaton, hagyományokon keresztül valóban származtatható valamilyen lokáció specifikus vagy nemzeti adottságból.

[Storper, 1997] szerint azokon a szerencsés helyeken, ahol a termelés globális és lokális érdekei egybeesnek, az interdependencia hasznáról lehet beszélni. Ez utóbbi magában foglalja a közös termelési hagyományokat, az egységesen elfogadott üzleti gyakorlatot, a gazdasági ágensek kooperációs kultúráját, melyek mind a dinamikus hatékonyság forrásai, tehát magáé a gazdasági fejlődésé.

Más megfigyelők, akik különbséget tesznek a gazdasági versenyképesség formális és informális forrásai között [Maskell et al, 1998] azt emelik ki, hogy a fizikai közelségnek különösen fontos a szerepe az informális úton összegyűjtött versenyelőnyök vonatkozásában. Az információ és maga a tudás sokkal inkább áramlik és átadásra kerül a személyes találkozások során. Ez nemcsak a felek egyidejű fizikai jelenlétének köszönhető, hanem az erős és kölcsönös bizalomnak és megértésnek, amelyek viszont a közös értékrendben és kultúrában gyökereznek. Hasonlóképpen [Asheim, 1997] is megkülönbözteti az ún. kódolt és az ún. nem kódolt tudás fogalmát. Az előbbi kategóriába minden olyan tudás-fajta sorolható, amit hivatalos, formális úton lehet

megszerezni (pl. egyetemi, intézményi tudásanyag, képzés, újságok információi, nagyvállalatok K+F laborjaiban képzési programjaiban megszerzett tudás). Az utóbbiba, a nem kódolt tudás kategóriájába pedig az egyes munkahelyeken elsajátítható speciális, az ott jelenlévőt személyesen érintő készség-fejlesztési lehetőséget, gyakorlati tapasztalatot soroljuk, ami nem más, mint a „hely szellemével” automatikusan együtt járó tapasztalat.

A fent említett koncepcionális irányzatok megerősítik a fizikai tér gazdasági versenyképességet meghatározó szerepét, amiben az egyes nemzeti és helyi intézmények hozzájárulhatnak a helyi vállalatok és üzleti hálók versenyképességének javításához.

[Grosz, 2005] Magyarország ipari parkjaiban végzett empirikus kutatásaiban (31 válaszadó vállalat közlései alapján) arra a következtetésre jutott, hogy a cégek több mint kétharmada előre kíván lépni a technológia fejlesztésében, aminek oka az egyre erősödő versenyben keresendő. Ugyanennyien terveznek az információs technológiák és a tudás alapú gazdaság rohamos terjedésének hatására informatikai fejlesztéseket megvalósítani.

Hasonlóan fontos a munkatársak oktatása, továbbképzése is. A termék-vagy szolgáltatásfejlesztés is legalább minden második cég terveiben szerepel, szervezetfejlesztést (újabb inputoldali beszállítók bevonását) csak tizenhárom cég tervezi. A tervezett fejlesztésekhez a vállalatok egyharmada igényelné az állam támogatását (főként pályázati támogatás formájában), és szintén egyharmaduk a vevői-szállítói partnereik támogatási célú bevonásával élne.

Ami saját empirikus kutatásainkat tekintve is nagyon érdekes, az az, hogy a vállalatok 60%-a műszaki-mérnöki szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások segítségét venné igénybe leginkább. A válaszadók fele igényelné technológiai (transzfer) központok szolgáltatásait, és egyharmaduk a felsőoktatási intézmények szabad kutatókapacitásait és szolgáltatásait venné igénybe.