1929-1944 évek 1929 december elsején, vasárnap szü- .
lettem, mondják. A kecskeméti városi kórház-ba hozott a gólya, de otthonunk Városföldön, apuka családi földbirtokán volt. Apuka mint szolgálaton kívüli Ludovika Akadémiát végzett huszártiszt korán elhunyt apjától (én soha nem ismertem a Szappanos nagypapát) örökölt Kecskemét déli területén fekvő városföldi, pá-kai, gatyásfái, tegzesföldi (450 kat. hold = 640 acre), és nagybátyjától
A városföldi kúriában az akkori állapo-tok szerint még nem volt villany, sem telefon.
Este petróleum lámpákkal, „harisnyás” gáz-lámpákkal (similar to Coleman lantern) világí-tottunk. A leggyorsabb híradás módja a sür-göny (telegraph) volt, de azt is valakinek el kel-lett vinni a vasútállomásra, vagy onnan elhozni.
Ha
Félegyházára a Nagy János doktor úrért, aki remélhetőleg otthon volt és utána haza is vit-tük a kocsival. Vízvezeték ugyan volt a kúriá-ban, de a vizet kézi erővel kellett a padláson lé-vő kb. 1000 literes víztartályba a kútból fel-pumpálni, ami két erős béreslegénynek pár
órába tellett. A szükséges meleg vizet a kony-hában melegítették, és hetente egyszer a fürdő-szobában lévőkazánba fával befűtöttünk, hogy legyen elég meleg víz fürdésre.
A Szappanos család ősi eredetünk óta református volt, és így engem is Szappanos Károly református lelkész annak keresztelt meg, habár anyám katolikus volt. A családi tra-díció megkövetelte, hogy legalább a fiú gyer-mekek ezt a vallást kövessék. Ez egy olyan szi-gorú hagyomány volt, hogy aki ezt megszegte a családból kitagadták. Erre egy példa van a csa-ládi történelemben. Ez semmiképpen sem je-lentette azt, hogy háborús állapotban állt volna a család a katolikusokkal szemben, hisz nem-csak anyám de apai nagyanyám, úgymint apám húga és apám öccsének felesége is katolikusok voltak. (Tudomásom szerint Magyarország hercegprímásának van egyedül az a joga, hogy reverzális nélküli házasságokat engedélyezzen, ahol a fiú gyerek apja vallását, a leány anyjáét követheti. )
Másfél éves koromban (apukával együtt) tífusz (typhoid fever) fertőzést kaptam, és ahogy mondják, anyuka és nagymama imádsá-ga volt az ami megtartott, mert a doktorok már lemondtak rólam. Későbbi években sorra jöt-tek az akkori gyerek betegségek, sarlach, (scarlet fever), szamárköhögés (whooping caugh), bárány-himlő (chicken pox), kanyaró (measels), amiket már mint 'pro' vészeltem át.
Iskola előtti életem, kint a gazdaságban, az állatok és a gépész-kovács fia. Születéstől fogva nyomorék volt, deformált jobb lábbal és csonka ujjakkal. Ez
Városföldi díszkertrészlet a harmincas évek elején
azonban semmiben nem változtatott azon a tényen, hogy ő és Pityu voltak legjobb baráta-im. Mikor már úgy 4-5 éves lehettem, kaptam egy kis szamarat, úgy neveztük el hogy Bár-sony. Volt hozzá egy kis kocsi is, amibe be le-hetett fogni a Bársonyt, és ha neki is úgy tet-szett éppen, akkor húzta is. Evvel kocsikáztunk körbe a majoron, meg a nagy parkosított kert-ben a házunk körül. Azonkívül fára másztunk, szénapajtában ugráltunk le az emeletről, nyá-ron fürdöttünk a kacsaúsztatóban (szülői tila-lom ellenére), és télen 'iringáltunk' rajta a befo-gyott jégen. Tavasszal mi voltunk az elsők akik a még éretlen cseresznyét, szilvát, körtét a fáról megkóstoltuk (ugyancsak szülői tilalom ellené-re), és diadallal jelentettük, hogy nem fáj a ha-sunk! Nyáron kopaszra nyírott fejjel, egy szál rövid nadrágban, ’meztéláb’ szaladgáltunk a majorban, bújócskáztunk a kukorica magtár-ban, és ipi-apacsoztunk a gyümölcsösben. Azt is megtanultam hogy hogy kell tüskés ágakkal teli akácerdőben ’meztéláb’ futni anélkül hogy tüskébe lépjek (kevés kivétellel).
Mikor már nagyobbacska lettem, szán-táskor fűkaszáláskor ott ültem a traktoron gé-pész bácsi (Szécsényi József gégé-pész) mellett egész nap, vagy csépléskor ott bámészkodtam a nagy cséplőgép mellett és órákig elnéztem hogy tömi az 'etető' a kévéket a gépbe, és hogy épül a szalmakazal a gépből kiömlő szalmából.
Majd később a kész szalmakazalok tetejéről si-vító csataüvöltéssel csúsztunk le a lekötő szal-makötélen.
1936 nyarán 'szentkúti' nagymamával vonaton találtam magamat. Mátraverebélybe mentünk. Ez a kirándulás duplán emlékezetes lett, két olyan esemény miatt ami csak egy 6 éves gyereknek vághatott mély barázdát az em-lékezetébe. Az egyik az volt, hogy amikor meg-érkeztünk a vonaton a mátraverebélyi állomás-ra, hát senki nem várt bennünket, és a nyaraló valahol kilométerek távolságában volt. Az ál-lomáson az ég világán senki nem volt aki meg tudta volna mondani, hogy hogy lehet oda el-jutni, és nagymama kétségbeesetten tanako-dott, hogy most mi lesz. Végre egy parasztsze-kér jött arra, és felparasztsze-kéredzkedünk rá. Az aztán elvitt bennünket célunkig, ahol már Beretvás Rózsi néniék nagy izgalommal vártak. Úgy hi-szem nagymama onnan másnap vissza is in-dult, én pedig ott maradtam vagy két hétig.
Sokat kirándultunk és játszottunk a Be-retvás lányokkal, főleg Jutkával. A második iz-galom a hazajövet alkalmával volt, amikor is Beretvás Pista bácsi jött értünk autójával. Egy 1928-as Auburn amerikai márkájú autója volt.
Apukával mindketten vettek ekkor egy egy-forma autót. Az akkori úri kényelemnek min-dent megadó járművek voltak ezek. Négy ajtó, lépcső, bársony ülések, csiszolt kristály üveg vi-rágtartó mind a két oldalon, üveg választófal az elsőés hátsó ülés között. Belül duda, kívül du-da. (Sajnos apuka példánya hamar kimúlt.
Apuka anyuka esküvőjén, Szentkúton, történt hangulatnak emelkedő fokán állt. A Péteri Tó-nál be is fordult az árokba, fejjel lefelé. Lábra is állították, de nem mielőtt víz is, olaj is kifolyt belőle, és ilyen állapotban haza hajtották. Csak az autónak esett a baleset sérelmére, minek utána soha többé nem mutatott az semmi haj-landóságot a megbízható működésre. Későbbi években emlékszem mennyit játszottunk a vá-rosföldi garázsban álló gyönyörű vadonat új autóban, ami soha nem ment sehová. Gépész bácsi mókolgatott rajta időnként, amikor a gazdasági munka engedte, de megfelelőutasítás és alkatrészek hiányában, az amerikai csodagép örökre megtagadta az engedelmességet. Úgy emlékszem egyszer voltunk vele Szentkúton.
Már nem tudom mi lett vele, apuka aztán elad-ta, vagy valakinek odaajándékozta? Mikor el-menekültünk, már nem volt meg.)
Szóval Beretvás Pista bácsi autójába mindnyájan bepakoltunk Mátraverebélyben, és nekiindultunk az útnak hazafelé. A második nap, egyszer csak büdös égett szag terjeng az autóban, megállunk, és látjuk hogy az első ülés alulról füstöl, parázslik. Gyorsan lelocsoltuk valami vízzel, majd kiderült, hogy a nagy ak-kumulátor (battery) ami az ülés alatt volt be-szerelve valami rövidzárlat folytán okozta a problémát. Attól kezdve minden órában meg kellett állni, leellenőrizni a helyzetet. Mindenki izgult, én különösen, hogy még biztonságban haza érjünk.
Otthon az a hír fogadott, hogy kis-öcsém született, Imre Tamás.
Nevében az Imre, úgymint az enyém-ben is, Szappanos Imre bácsi, apuka utód nél-küli nagybátyja nagylelkűségét tiszteltük, aki
1928-as Auburn touring car
születésünk alkalmával majdnem kétezer hold földet íratott nevünkre a bócsai birtokából. Ezt az ajándékot, mint felnőttek soha nem élve hettük. Jött a kommunizmus és minden birtok az övéké lett. A sors iróniája
1994-ben a kommunizmus bukása után a m gyar kormány 'nagylelkűen' kártérítést ajánlott fel az elvett birtokokért, a bócsai birtokok á írásáról szóló okmányokat sehol sem lehetett feltalálni. Így még attól a kis juttatástól is ele tünk, amit ekkor utánunk dobtak
tés nevében. Különben Imre bácsi az én k resztapám is volt, ami felőli feladatát abban rótta le, hogy minden karácsonyra kaptam tőle egy szép új öltöny ruhát, és mikor találkoztunk mindég nyomott a fejemre egy jó nagy ba kot. Szentkúton volt Tamás keresztelője, ahova a Szappanos és Endre család kiterjedt rokonsága hivatalos volt. Negyven hárman sz repelnek azon a híres csoportképen amit sok családtag még ma is kedves emlékül őriz. T más keresztanyja Rózsi néni (Beretvás né), keresztapja Endre Laci bácsi, anyuka bát ja. A keresztelő pap, Szappanos Károly bácsi,
református papi talárban mosolyog a képről.
Aztán, városföldi életünk folytatódott zavartalanul, ahogy azt mi akkor mint gyerekek láttuk.
Szombatonként
meg-Bácsi Pestről jövet autóval. Ki akar Szentkútra jönni? Persze hogy jelentkező mindég volt, sokszor anyuka is jött. Szentkút, ahol Endre nagypapa kúriája volt, ahol a „szentkúti Nag mama” és Szidi néni laktak. Sz
megint egy más világ volt. Ott Nagypapa szig rú, no-nonsense lénye uralkodott kifelé, és a jóságos Nagymama mosolygós, simogatós l nye befelé.
Szentkútnak elkülöníthetetlen része volt Szidi Néni, az örökké nevető jókedvű és minden csínyben benne levő Szidi Néni. Ő az öt lány közül a második legfiatalabb volt, születésünk alkalmával majdnem kétezer hold földet íratott nevünkre a bócsai birtokából. Ezt az ajándékot, mint felnőttek soha nem élvez-hettük. Jött a kommunizmus és minden birtok az, hogy amikor ben a kommunizmus bukása után a ma-gyar kormány 'nagylelkűen' kártérítést ajánlott fel az elvett birtokokért, a bócsai birtokok át-írásáról szóló okmányokat sehol sem lehetett feltalálni. Így még attól a kis juttatástól is eles-t ekkor ueles-tánunk dobeles-tak, ezen káreles-térí- kártérí-. Különben Imre bácsi az én ke-resztapám is volt, ami felőli feladatát abban rótta le, hogy minden karácsonyra kaptam tőle egy szép új öltöny ruhát, és mikor találkoztunk mindég nyomott a fejemre egy jó nagy barac-Szentkúton volt Tamás keresztelője, ahova a Szappanos és Endre család kiterjedt rokonsága hivatalos volt. Negyven hárman sze-repelnek azon a híres csoportképen amit sok családtag még ma is kedves emlékül őriz. Ta-más keresztanyja Rózsi néni (Beretvás István-né), keresztapja Endre Laci bácsi, anyuka báty-ja. A keresztelő pap, Szappanos Károly bácsi,
református papi talárban mosolyog a képről.
városföldi életünk folytatódott zavartalanul, ahogy azt mi akkor mint gyerekek -meg jelent Laci Bácsi Pestről jövet autóval. Ki akar Szentkútra jönni? Persze hogy jelentkező mindég volt, sokszor anyuka is jött. Szentkút, ahol Endre nagypapa kúriája volt, ahol a „szentkúti Nagy-mama” és Szidi néni laktak. Szentkúton, megint egy más világ volt. Ott Nagypapa szigo-nonsense lénye uralkodott kifelé, és a jóságos Nagymama mosolygós, simogatós lé-Szentkútnak elkülöníthetetlen része volt Szidi Néni, az örökké nevető jókedvű és levő Szidi Néni. Ő az öt lány közül a második legfiatalabb volt,
anyuka lévén a legfiatalabb. Szidi néni kivétel nélkül minden unokának kedvenc nagynénje volt. Ővele lehetett játszani, hintázni és a nagy spájzban (élelmiszer kamra) birsalma sajtot meg barack lekvárt kóstolni suttyomban. Gy rekkori pólió fertőzés miatt a bal lába sorvadt maradt és bicegve, billegve járt. Ennek dacára egész életében a derűés pozitív életfelfogás, de ugyanakkor erkölcsi magabiztosság vezérelte.
A régi szigorú felfogás szerin
kosságú ember házasságba nem léphetett, így Szidi néni is örök életére házastárs nélkül m radt.
Évekkel később együtt róttuk a men kült sors éveit. Dél Bajorországban is közel laktunk egymáshoz, ő nagymamával úgy 20 km. távolságban. Amikor az ötvenes évek el jén már mindenki, még nagymama is
tínába - kivándorolt valahova tengerentúlra, ő egyedül ott maradt. A tündéri szép Bad Tölz délbajor üdülővárosban töltötte élete második 50 évét, a német állam tökéletes szociális i tézménye a Fürsorge segítségével. 103 éves k rában halt meg. Még a 100 éves születésnapján ott voltunk nála Tamással, egy apácák által v zetett öregotthonban volt, nagy szeretettel k rülvéve.
Nyaranként sokszor a többi unokák is ott voltak, Zsiga, Babci, Geré
meg Pali, meg persze Tamás is, aki mindenki kedvence volt, legkisebb nem illett a gyereknek vagy más, 'kevésbé m velt' embernek megérteni, azt németül, vagy franciául mondták. Ilyen ki
használata aztán beillesztette őket magyar sz tárunkba és később mi is úgy használtuk őket, persze nem értve literális
nagyok. Ezek közé tartozott az az egy ártatlan német szó hogy 'riesig', óriási. Családunk alka mazásában a'rízig' szó felvett egy több és so kal kifejezőbb értelmet, ami sem magyarban, sem németben egy szóban nem létezik, amit
Tenger kutyával Szent-kúton
anyuka lévén a legfiatalabb. Szidi néni kivétel nélkül minden unokának kedvenc nagynénje volt.Ővele lehetett játszani, hintázni és a nagy spájzban (élelmiszer kamra) birsalma sajtot ack lekvárt kóstolni suttyomban. Gye-rekkori pólió fertőzés miatt a bal lába sorvadt maradt és bicegve, billegve járt. Ennek dacára egész életében a derűés pozitív életfelfogás, de ugyanakkor erkölcsi magabiztosság vezérelte.
A régi szigorú felfogás szerint, testi fogyaté-kosságú ember házasságba nem léphetett, így Szidi néni is örök életére házastárs nélkül ma-Évekkel később együtt róttuk a mene-kült sors éveit. Dél Bajorországban is közel laktunk egymáshoz, ő nagymamával úgy 20 Amikor az ötvenes évek ele-jén már mindenki, még nagymama is - Argen-kivándorolt valahova tengerentúlra, ő egyedül ott maradt. A tündéri szép Bad Tölz délbajor üdülővárosban töltötte élete második 50 évét, a német állam tökéletes szociális in-e a Fürsorgin-e sin-egítségévin-el. 103 évin-es ko-rában halt meg. Még a 100 éves születésnapján ott voltunk nála Tamással, egy apácák által ve-zetett öregotthonban volt, nagy szeretettel kö-Nyaranként sokszor a többi unokák is ott voltak, Zsiga, Babci, Geréby Zsuzsi, Jancsi meg Pali, meg persze Tamás is, aki mindenki kedvence volt, legkisebb nem illett a gyereknek vagy más, 'kevésbé mű-velt' embernek megérteni, azt németül, vagy franciául mondták. Ilyen kifejezések ismételt használata aztán beillesztette őket magyar szó-tárunkba és később mi is úgy használtuk őket, literális jelentésüket, mint a nagyok. Ezek közé tartozott az az egy ártatlan , óriási. Családunk alkal-szó felvett egy több és sok-kal kifejezőbb értelmet, ami sem magyarban, sem németben egy szóban nem létezik, amit
szótárilag körülírni lehetetlen. Talán csak pél-dával lehet visszaadni ízét. Ha például az utcán egy nő kalapja a megmosolyognivaló túlzás példaképe volt, anyuka és Szidi Néni összenéz-tek: "Rííízig, Hut!". Szabadon fordítva talán:
"nahát, ez aztán kalap!", és a nevetés pukkadt belőlük.
Amikor Szentkútra megérkeztünk, úgy én, mint később Tamás elsődolga az volt hogy a nagy szürke kandúr cicát felnyaláboltuk, hogy szegénynek fél teste lógott le hol erre, hol arra.
És hogy Szidi Néni kifejezésre juttassa ezen bájos gyerektempó iránt való érzelmét, így szólt: "Rííízig, immer muss mann die Katze ... "
Így lett a cica neve Muszmandi.
Endre nagypapa, a Szentkúti birtok ura, a félegyházi járás kunkapitánya, tiszta kun ősök leszármazottja, akik ősi földbirtokuk mel-lett, bírók, jogászok, politikusok voltak. Nagy-papa a Jókai regényekben megírt magyar föl-desúr volt, a szó legnemesebb értelmében. A tizenkilencedik századból itt maradt megalku-vás nélküli magyar hazaszeretettel, úri becsület-tel és a magyar földhöz és hazához való végte-len ragaszkodással. Igazságos szigorúsága, de jósága ismeretes volt az egész környéken, és szigorú igazságszeretete a vármegyénél, mind szolgabíró, mint országgyűlési képviselő és ké-sőbb mint felsőházi tag (Senator), híres volt.
Nagy házat tartott Szentkúton, ahol vendég-ként megfordultak József Császári Főhercegtől, Ribbentropp német külügyminiszterig, minden társadalmi és politikai nagyság. De főleg a csa-ládi ünnepélyek, évente május másodiki Zsig-mond napok voltak amikor a nagy család és barátok összejöttek. A nagy verandán volt 25-30 főre terítve, gyerekek a macskaasztalnál, ahol az étel és italban nem volt hiány. Nagypa-pa, sajátkészítésű szentkúti borai híresek vol-tak. Nagypapa szívélyes de imperiális házigazda volt. Ezt mindenki tudta. Egyszer a szomszé-dos pálos kolostorbeli atya nagyban szerényke-dett az asztalnál, mire nagypapa rádörgött:
"Vegyen páter az istenfáját!". Vagy máskor, meggörbített gyűrűs ujjaival megdöngette a sült kacsa hátát a tálban, mondva: "Egyél, mer' jó!"
A jó hangulatot aztán emelte még az hogy vacsora után Szidi Néni vagy anyuka zongora játékának hangjai szűrődtek ki a nyi-tott ablakokon, és az eltakarínyi-tott vacsora asztal helyén táncra perdült a vendégek fiatalja, nagy-papa szigorú felügyelete mellett.
Nagypapának volt még egy, inkább ké-tes értékűhíressége, amiben ha hirtelen haragra gyulladt valami ostobaság vagy kihágás miatt, a szegény kihágónak olyan igazi alföldiesen
elka-nyarított, csak a gazdasági udvar szabad leve-gőjében kiejthetőszidalmakban lett része, amit nem felejtett el egyhamar. Tamás volt az egyet-len unoka, aki talán a 4-5 éves szőke göndör hajúak jogán, tökéletesen megtanulta nagypapa ily alkalmakkor használt kifejezéseit, amit aztán a legelőkelőbb vacsoravendégek fülhallatára a legkisebb provokációra válogatott pontossággal elismételt. Az ilyszerű zavarba hozás csúcs-pontja talán az volt, amikor anyukával a pesti gyorson utazva Tomikának az jutott eszébe, hogyő fenn a csomagtartóban akar utazni. Fel is mászott, és amikor anyuka rászólt hogy azért mégsem ..., ő az ellenkezését avval fejezte ki hogy a nagypapától tanult összes, csak a gazda-sági udvar szabad levegőjében használandó ki-fejezéseket végig elsorolta, a vonatfülke többi utasának vidám derülésére.
Voltak aztán még nagypapának szelí-debb, de az akkori életfelfogásnak megfelelő örökérvényű kitételei. Legfőbb bűn előtte az volt, ha valaki félt a kemény munkától, vagy olyankor 'pihent' amikor mindenki más dolgo-zott. Egy színes bevezetőután, 'hadd szenved-jen az a kutya test!' volt a nyomaték mondani-valóján. Nem tűrte a gyávaságot sem: '…de fél-ted azt a tyúkszaros élefél-tedet!'
De legszebb emlékeim Szentkútról a karácsonyok voltak. Minden karácsonyt ott töl-töttünk, és az összes pillan-tást lopni a szobába, de csak suhanásokat és kis mozgásokat láttunk. Mindez bizonyítéka volt annak, hogy az angyalok már nagyban működ-nek a karácsonyfán, és hogy a Jézuska hamaro-san megjön. Hosszú óráknak tűnő idő után meg is szólalt az ezüst csengő a szobában és a nagy szárnyas ajtó kinyílott. Az összes gyerek betódult és áhítattal, bámulattal néztük a feldí-szített plafonig érő karácsonyfát. És ekkor nagymama hangja szólalt meg :"Az Atyának, a Fiúnak.... " Az Üdvözlégy és Miatyánk után mindenki összeölelkezett és boldog ünnepeket
Karácsony Szentkúton
kívánt egymásnak, mi gyerekek pedig mehet-tünk megkeresni az ajándékainkat.
Tamás születése után szeptemberben nekem elkezdődött egy új élet. Iskolába kellet menni. A család Városföldön maradt, én pedig a hét közben a 'kecskeméti' nagymama szárnyai alatt nevelkedtem. Ez a nagymama a szeretőés következetes szigorú nevelés megtestesítője volt, és mivel én akkor nagyon rossz evő, cin-gár, nyápic kölyök voltam, nagymama elhatá-rozta, hogy ezen változtatni fog. Reggelire, ebédre, és vacsorára pontosan kimért adagokat kellett megenni, ami sokszor nagyon nehezem-re esett és órákig kellett a kihűlő tányér előtt ülnöm, még végre vagy megettem, vagy a szo-balány titokban kicsempészte a konyhába. An-nak idején az iskolába 'tízórait' is vittünk, ami azt a célt szolgálta, hogy ebédig nehogy meg-éhezzünk. Nagymama mindég megrakta iskola táskámat jó vaskos falatokkal, vajas kenyéren abált szalonnával, vagy füstölt kolbásszal. Ezek rendszerint a kevésbé szerencsés és éhesebb osztálytársaim gyomrába vándoroltak.
A négy elemit a kecskeméti Kaszap ut-cai Horthy Miklós Református Tanítónő Kép-ző iskolában végeztem. Az első két osztályt Magyar Ilonka néni tanította, a másik kettőt Széll Kata néni. (1967-ben amikor Zsuzsa elő-ször hazalátogatott, még megtalálta a nyugdíjas Magyar Ilonka nénit.) Az évek aránylag ese-ménytelenül múltak, leginkább a hétvégeket vártam, amikor mehettem a szombat déli mo-torvonattal Városföldre, mivel akkor még
A négy elemit a kecskeméti Kaszap ut-cai Horthy Miklós Református Tanítónő Kép-ző iskolában végeztem. Az első két osztályt Magyar Ilonka néni tanította, a másik kettőt Széll Kata néni. (1967-ben amikor Zsuzsa elő-ször hazalátogatott, még megtalálta a nyugdíjas Magyar Ilonka nénit.) Az évek aránylag ese-ménytelenül múltak, leginkább a hétvégeket vártam, amikor mehettem a szombat déli mo-torvonattal Városföldre, mivel akkor még