Az első kísérlet a nagybirtokosok erejének meg-

Báthory fejedelemsége az első háborús időszak végé- vel esik össze. Ezután hosszabb béke következett, mely 1569-től 1592-ig tartott. E békés korszak azonban csak azt jelentette, hogy a fejedelmek nem viseltek háborút egy- más ellen és így nagyobb csapattestek helyett egyes főurak csapatai háborúskodtak csak egymással. A, háborús és a békés korszak közt az a különbség, hogy az előbbiben 10—20 ezer, sőt 50 ezernyi seregek állanak egymással szem- ben, míg béke idején csak néhány száz vagy legfeljebb né- hány ezer. Így aztán béke idején gyakrabban is háborús- kodtak, mint háborús időben. Egyik fejedelemnek sem volt ereje ahhoz, hogy ezeket a rablás céljából folytatott kalan- dozásokat megakassza, mert egyik sem fizette rendesen ka-

tonáit. A támadások rendes alkalma a vásárok voltak, a mikor az emberek nemcsak áruval, hanem pénzzel is men- tek a városokba. E vásári támadások közül a legnevezete- sebb a szikszói vásárnak a török részről való megtámadása 1577-ben; a túrai vásárnak 1585-ben a szövetséges császári kapitányok általi megtámadása. E támadásban részt vett Ecsedi Báthory István, Riessl tokaji kapitány, az egri és a kassai kapitányok. A tiszai részeken sok hasonló kalandban részes az ekkor feltűnő Rákóczi-családnak első szereplő tagja: Zsigmond, a ki később Eger kapitánya; valamint Ho- monnay István és Szécsy Tamás. A dunai részeken Pálfy Miklós, Komárom kapitánya, a Dunántúl Zrínyi György, Nádasdy Ferenc, Battyáni Boldizsár és mások támadnak ellenségeskedés címén a békés polgárokra. A békekorszak vége felé ez a rablás annyira elharapódzik, hogy a polgár- ság szempontjából nincs különbség háboru és béke közt.

nem csoda, hogy a király jövedelmei az eddiginél is keve- sebbre zsugorodnak össze és Magyarország védelmére még többet kell ráfizetni, mint eddig. A Habsburgok részén 1591-ben 399.646 frt adó folyt be, ellenben csak katonai szükséglet ebben az évben 1,310.049 frt volt.

A királyok tehát ujabb és ujabb adók kivetésével ipar- kodtak a hiányokat pótolni, a mi nem tetszett a birtokosok- nak, mert minél több terhet kellett a jobbágyoknak viselni, annál kevesebb szolgáltatásra voltak képesek uraikkal szem- ben. Viszont azonban a rablókalandokból származó na- gyobb kellemetlenségeket a fejedelmeknek kellvén elhárí- tani, ezek a rablások annál kevésbé tetszettek nekik, mert a nép adóbirását nagyon csökkentették. Miután ezek a rabló- kalandok egyúttal arra is szolgáltak, hogy a király alatt- valóinak az erdélyi fejedelemhez való pártolását is eltakar- ják, az uralkodók már csak azért sem látták szívesen. Nem láthatták szívesen azért sem, mert a királyi várak kapitá- nyai a királyi katonákkal mentek az ilyen kalandokra és igy a királyi terület népét a királyi csapatokkal fosztották ki. A rablásnak meg volt az a hátránya is, hogy az erköl- csök ép olyan vadak maradtak, mint az előző korszakban v o l t a k . Ez annál nagyobb baj volt, mert a bürokráciának

173 elemeivel m á r ismerős osztrákok sehogyan sem értették, hogy miképen lehet pl. a beszedett közpénzeket visszatar- tani. Az erkölcsök e vadságát nem értvén, mindent elége- detlenségnek s engedetlenségnek néztek és a helyett, hogy a primitívséget a kultúra emelésével akarták volna megszün- tetni, büntették a kulturátlan magyarokat, a mit ezek nem értvén, a helyzet nemcsak nem javult, hanem állandóvá lett a harc a király és a nagybirtokosok közt. E harcokat most nagyon megkönnyítette az a körülmény, hogy az erdélyi fejedelemben a magyar urak állandó szövetségest találtak.

Mihelyt a magyar urak tisztség vagy vagyon révén hata- lomra tettek szert, engedetlenek lettek, ezért a Habsburgok lehetőleg idegeneket alkalmaztak. Az idegenek alkalmazása különben is kellemesebb volt nekik, mert többi tartomá- nyaik, melyek a magyar korona megtartásához a pénzt ad- ták, ezt követelték tőlük. Miután azonban az idegeneknek itteni térfoglalása az erdélyi fejedelmeknek nem volt ínyére, mert az ő uralmukat veszélyeztette, ezért ezek mindig szí- vesen támogatták a magyar uraknak azt a törekvését, hogy külföldiek Magyarországon ne viselhessenek hivatalt, így ez a korszak s azután XVII. század is a király és a bir- tokosok állandó harcaiban telik el. Ezek a viszonyok azért voltak veszedelmesek, mert a Habsburgok mindig gyana- kodtak a magyar nagybirtokosokra és minden besugásnak hozzáférhetők voltak. Ez által igazságtalanságokat könnyeb- ben követtek el, a mi megint csak elidegenítette tőlük a ma- gyar urakat. Másrészről azonban e korban a magyar terü- leten szerzett nagy vagyon révén jutottak a nagybirtokosok Erdély fejedelmi székére. Minden magyar nagybirtokosban erdélyi fejedelemjelöltet láttak. Saját szempontjukból nézve tehát, ha nem is volt igazuk a Habsburgoknak, de érthető volt az eljárásuk.

Az urakra nézve a vallás kérdése mögött rejlő érdeke- ket sem szabad szem elől téveszteni. A más felekezetekhez tartozók nem tartották istentelen dolognak a katholikus egy- ház javainak az elfoglalását. A magyar urakat pedig soha- sem vezetvén az egyoldalúság, ők bizony elfoglalták az egy- ház birtokait is. A mióta a protestantizmus nálunk is tért

foglalt, e foglalásoknak elfogadható cimet is tudtak adni és az alsó néposztályok előtt rokonszenvessé tenni. Csakhogy a királyok a protestantizmust is üldözték. Ez az üldözés nem a magyar, hanem az európai viszonyokban bírta indo- kát és ezért itt egyáltalában nem értették meg, a mi csak an- nál jobban megnehezítette a helyzetet. Másrészről az erdé- lyi fejedelmek minden irányú segítséget keresvén, a protes- tantizmus ellen állást nem foglaltak s evvel az alsó néposz- tályok ekkor már nem súlytalan rokonszenvét is megnyer- ték. Ez által Erdély békésebb viszonyok között élt, mint Magyarország és gyarapodhatott. A Habsburgok csakha- mar belátták, hogy hatalmuk akadálya a nagybirtok, a tö- rök és Erdély egyaránt. Mind a hárommal végezniök kell tehát, ha azt akarják, hogy hatalmuk legyen Magyarország felett.

A háborús béke korszaka után a háborús háború kor- szaka következett. A Habsburgok a török és az erdélyi feje- delmek ellen egyszerre s nem kicsi szerencsével küzdöttek;

a nagybirtokosok visszaéléseit pedig a legnagyobb szigoru- sággal üldözték. Most már nemcsak nem adományoztak magyaroknak, hanem a birtokban levőktől is azt követel- ték, hogy birtokcimüket igazolják. A ki nem tudta birtok- cimét igazolni, annak az ujabb adományért egy meghatá- rozott összeget kellett fizetnie. Az első ilyenformán megsar- colt nagybirtokos Dobó Ferenc volt, a ki 20.000 tallért fize- tett a sárospataki uradalomban való meghagyásért. Azok a nagybirtokosok maradtak csak békében, akik a kellő ügyességgel tudtak a király környezetének kapzsisága elől kitérni. Ilyenek Pálffy, Nádasdy, Zrínyi, Báthory István, Rákócy Zsigmond, Homonnay István, Bánffy János és a csak nemrég kupecből nagybirtokossá lett Thökölyi Sebes- tyén.

Erdélyt sikerült a királynak a moldvai vajda, Rákócy Lajos, Homonnay Bálint, Zólyomi Miklós és Sennyei Mik- lós segítségével meghódítani és azért, mert az egymást a fejedelmi széken követő Báthoryak nem tudták Erdély- ország rendeit soha egészen megnyerni, Erdély kormányát Basta vette át, a kinek emlékét csak kegyetlenség és erősza-

175 koskodás őrzi. Senkiben sem bízik és senki hatalmai nem tudja nézni, ezért alighogy Erdélyt elfoglalja, már megöli szövetségesét, a moldvai vajdát. A lakosság azonban csak- hamar tudatára ébred annak, hogy zsarnok kezéből még na- gyobb zsarnok kezébe került. A Báthoryak hívei feltámad- nak és visszahelyezik a fejedelemségbe Báthory Zsigmondot.

Miután a király a fejedelmi seregek ellen győzelmes háborút nem tud folytatni, az udvar ráveszi Csáky Istvánt, Báthory legjobb barátját, hogy mondassa le. A könnyen szuggerálha- tó fejedelem le is mond. Csákynak ezért Sáros és Szádvár uradalmát ígérték. Báthory elhagyta ugyan Erdélyt, de Szé- kely Mózes személyében új fejedelemjelölt akadt, a kit csak az oláh vajda segítségével sikerült legyőzni. Erre az erdé- lyiek leghatalmasabbjai török területre menekültek.

A mit az osztrák udvaroncok kicsiben és csak kisér- letképen csináltak Magyarországon, azt Basta nagy üzem- szerűen rendezte be Erdélyben. Senki birtokának jogosságát el nem ismerte. A ki békén akarta vagyonát élvezni, annak gráciát kellett váltania, a mi a vagyon negyedrészébe ke- rült. Az erdélyi városokat egyenkint és összességükben sar- colta. Ez által óriási vagyonra tett szert, tisztjei pedig az általa meghagyott hulladékokat vették el.

A felületesen szemlélő azt hihetne, hogy a zsarolás Basta gonoszságának következménye. Ez tévedés. Az akkori bécsi udvarnak ez volt a rendszere és a szelleme, melyet az elért sikerek és szerzett hatalomszülte elbizakodottság táp- lált. Ez volt a nagybirtokosok hatalmának megtörésére szánt eszköz. Csakhogy megint nem a nagybirtokot, hanem a nagybirtokosokat támadták. A hatalmasok maguknak sze- rezték meg a kifosztottak vagyonát. Ez korrupcióra veze- tett. A korrupció Wienből indult, a hol az udvarhoz tartozó komornyikok is százezreket tudtak e korban keresni. A királynak tanácsosai egyházmegyenélküli püspökök voltak, a kik néma kutyák módjára hallgattak minden igazságta- lanság láttára, mert ők abból éltek, a mit világi hivatalaik után kaptak. A magyarországi kamara elnöke, Szuhay Ist- ván egri püspök, a még vagyonos nagybirtokosokat kezdte ki. Hütlenségi pereket indított ellenük, hamis ítéleteket csi-

náltatott, hogy birtokaikat elvehesse. A védekezésnek pedig semmiféle módja sem volt, mert nem az igazság, hanem a vagyonszorzés volt a cél. A ki elég pénzt adott, a z t békében hagyták. Az elhalt nagybirtokosok hagyatékára úg y csapott le az udvari kamara és annak környezete, mint a héjja a zsákmányra. Ezzel az eljárással kényszerítették az urakat, hogy az ingókból több értékűt gyűjtsenek. Elősegítette ezt az a körülmény, hogy most a katonaság költségeit a király- tól kapták s ők igen gyakran elfelejtették katonáiknak tovább adni. Miután, mint fentebb mondottuk, raboltak, sikkasztottak, pártoskodtak, tehát nagyon könnyű volt őket perbe vonni. Ezért alig volt hatalmas úr, a ki ellen nem folyt per, igy Homonnay Bálint és György, Rákócy Zsig- mond, Illésházy István, Nádasdy Tamás, Pethő Ferenc, Bánffy Dénes, Ispán István, Sulyok István, Farkas Tamás ellen; folytak perek egész családok ellen, igy az Alaghy-, Bakos-, Balassa-, Csapy-, Csetneky-, Deregnyey-, Dersffy-, Kállay-, Kun-, Lorántfy-, Telegdy-család ellen. A legtöbben mégis nagyobb váltságösszeg fizetése ellenében szabadultak, csak a Dobó-, Illésházy-, Homonnay- és Telekesy-féle ösz- szesen két millió értékű vagyont foglalták le egészen, de eb- ből is az Illésházy-vagyont évek múlva visszaadták. A ka- mara különösen a hagyatékokra vetette ki hálóját, igy hogy mihelyt valamely nagybirtokos meghalt, azonnal ott termet- tek a kamara emberei és rátették a kezüket a hagyatékra.

Annyira biztosra vették a kamara embereinek megjelené- sét, hogy sokan már végrendeletükben gondoskodtak hagya- tékuk védelméről. Ezenkívül a töröktől most visszafoglalt birtokok kérdése is fokozta a zavart, mert az udvar ezeket saját rendelkezése alatt állóknak tekintette, a régi birtoko- sok pedig maguknak követelték. Ehhez járult a Rudolf alatt 1597-ben megindult vallási üldözés is, úgy hogy az egész ország csupa elégedetlenség volt.

A nagybirtokosoknak ez a megindult kifosztogatása és üldözése lassan rokonszenvessé tette őket és ügyüket az ország szabadságának ügyévé. A bécsi udvar most egy- szerre kezdte ki az egész országot: a nagyok vagyonát, a kicsinyek vallását, Erdély különállását. Ez a közös nagy

177 elnyomás egy közös táborba gyűjtötte össze az egész népet s az ellenállást olyan magasra fokozta, hogy evvel szemben a bécsi udvar minden erőfeszítésének meg kellett törnie.

Nem jól számított főleg akkor az udvar, mikor nemcsak Ma- gyarország, hanem Erdély ellen is egy időben kezdte a har- cot és egyszerre akarta ezt beolvasztani, a nagybirtokosokat felfalni és a törököt megverni. Ennek a helytelen taktikának következménye nem lehetett más, mint a vereség.