Angyal és ördög

•A fejdelem ^l) szólt a művészhez:

„Két képet fess nekem, művész!

En vert aranynyal megfizetlek, Ha mindkettő kedvemre lész2).

Egyikre fesd a legszebb angyalt, Minő csak a mennyben lehet;

A másikra az ördögöt fesd, Minőnek öt te képzeled."

A művész véve³) a parancsot, Nemes-szerényen meghajolt, Szép homlokán fölgyúlt az eszme, De ajka egy hangot se szólt.

Vevé a vásznat, a festéket, Es a teremtő ecsetet, Elzárkózott csendes lakába, Es éjet, napot összetett.

Készült a két kép; de munkában Nem látta őket senki sem.

Eélkészülöben vágyott volna Bírálni sok kíváncsi szem.

De végre — fejdelme elébe Viszi munkáját a művész,

— El van leplezve mind a kettő —

„Uram, a kettős munka kész."

21. *) Fejdelem - fejedelem. — ²) lész - lesz. — ³) oerbis*

tä venni.

— „Vegyétek le a leplet róla,"

Parancsolá a fejdelem.

Sok kéz kinyúlik, — de előlép Maga a művész, hirtelen.

„Megengeded, uram! — e leplet Magam vegyem le." — Szól ekkép S leleplezi az egyiket... Oh!

Mily ragyogó, eszményi kép!

Bájos leánykép, melynél szebbet Nem látott soha földi szem;

Mennyei öröm fénylik arcán, Ajkán mosolyg⁴) a szerelem;

És szemének kék tükörében

— Mit föl nem zavart szenvedély Feneketlen s mégis átlátszó Tengerszem mosolyg: a kedély.

Fehér homloka derűjében Egy cherub tisztasága van;

Selyem hajának szála oly fény, Melynek árnyéka is arany.

Keblét emeli a lehellet, Kezét imára kulcsolá;

S bár szárnya nincsen, hogy röpülj De mégis égből szállt alá.

A fejdelem jóváhagyólag Intett fejével, és szemét A képről a művészre, aztán A tömegen jártatva szét, Szólt: „Szebb alakot álmaimban Sem láttam ennél, oh művész!

Leplezd le már az ördög képét. . . Jutalmad fejedelmi lész."

De a művész szigorú szemmel Végig tekint saját müvén:

— „Hát ti nem leltek hibát benne, De annál többet lelek én;

4) mosolyg - mosolyog.

Mosolya hideg, — szeme lankadt, — Homlokán nincs elég varázs . . . "

S fölleplezvén az ördög képét, Büszkén kiált: „lm itt a más!"

S az ördög képét még kíváncsibb Szemekkel kémli a tömeg;

Keresi szarvát, hosszú farkát, Setét szemeitől remeg.

— De ámulat! a szörny helyett egy Gyönyörű arc mosolyg elé:

A százszor fényesb kép előtt, el-Homályosul az angyalé!

Derültebb homlokán, a fénynek Részegítőbb yarázsa ég;

Szemében vakítóbb a sugár, Es csábítóbb a szendeség.

Míg arcán reszket mámor és kéj, Zilán kibontott fürtivei

Villanyfolyam szikrázva játszik . . . Úgy epeszt és úgy ingerel . . . Es mintha ajka félig nyílva Lihegne titkos kéj után;

Es szeme álmodozni hívna, Homályos édes éjtszakán;

S mintha az arcon, egy veszélyes Örvénybe összefolyna ott,

Mind, a mi édest és halálost Az örült vágy álmodhatott. . .

„Ez hát az ördög?" — felkiáltnak —

„Egy angyalnál szebb női kép?"

De csöndet int a fejdelem most Es a művész elébe lép:

„En értelek", mond, „igazad van!

Jutalmad bizton fölvehedd5),

— Egy szép asszony szivünknek angyal Es ördög egyiránt lehet."

Szász Károly.

6) fölvehedd - fölveheted.

22. A színészetről.

(Az épülő szombathelyi szinház üdvözletére 1 8 6 5 . )

Hogy a szinmü a költészetnek s igy átalában az összes művészetnek tetőpontja, közepe, foglalata: minden széptan hirdeti. A szinmü a világegyetem képe, művészi mindenség, mikrokosmos, melynek mikrotheosa, a szinmüiró, a bölcs vi­

lágtervet sejtetve, működteti a gondviselést, s az erkölcsi világrend fölött őrködve, legfelső biróként szolgáltat igazsá­

got. A művészet külön nemei, sőt maga a természeti szép­

ség bájai, összeolvadva, képezik a szinmüvészetet: az épület arányos mérvei és a vonalak, szinek, csoportok festői ren­

dezése; a zenész kisérö hangzatai és a költő vezérszavai; a tájék kellemei (nyilt szinkörben) és az emberi alak felsége.

S valamint a szinházban valamennyi művészet sugarai összpon­

tosulnak, ugy egyesül a szinészben valamennyi művész. A szinész a többi művészt mintegy megszemélyesíti magában.

Térben alkot mint a képzőművész, de időben is mint a zenész és költő. Állásaiban szobrász, taglejtésében táncművész, ru­

házkodásában és arckisejezésében festesz, hanghordozásában zenész, összes szavalatában szónok, szerepe fölfogásában, föltüntetésében költő.

Hatásra nézve pedig egy művész sem fogható hozzá, abban mind felülmúlja. Kezében tartja nézője, hallgatója lelkét, s ellenállhatatlanul ragadja magával.

A színészet e szerint valamennyi művészet között a leghálásabb, mert a leghatásosabb. Egyszersmind azonban a leghálátlanabb, mert a legmulékonyabb.

A színészettel együtt született meg a panasz, hogy, mig az építész, szobrász, festesz müveit századok őrzik s ezernyi1) másolatok sokasítják, mig a zenész és költő müveit a leirt betű örökíti, mig a szónok művészetének fontosabb része, a beszéd, fönmarad, s még a táncművész lépteit2) is le tudjuk jegyezni: a szinész müve csak addig tart, mig játszik, földi létével egész művészetének is vége lesz, s emléke csak azok lelkében élhet, kik öt szemökkel látták és fülökkel hallották. Hhába ügyekszik Derrion a szinész mozdulatait a mimographia által megörökíteni; hhába járul

22. ^x) £ufjannet. — ²) fatfo 11 muist. 151 fiwutta.

újabban3) a photographia a színészi alkotások állandósításá­

hoz: mind a mimo- mind a photographia ez alkotásoknak épen csak leglényegtelenebb mozzanatait képes az enyészet­

től megóvni, a mímelés némely részleteit, meg egyes állá­

sokat; a színészi előadás nagyobb és jelentékeny eb b fele, a szavalás, úgyszintén a mimelésnek legjellemzőbb árnyalatai,, meg mind az, a mi az előadásba életet és lelket önt, másol­

hatatlan. Ki írhatná le az örvendő vagy bosszús, gyanakvó vagy lángoló szem villanását? az indulat gyors fokozódásai­

hoz képest hirtelen változó arculatot? a mozdulatokat, nem egyenkint, megfagyva, hanem a mint élénken egymásba olvadnak? Hát még a végtelen változatú érzések végtelen hangváltozatait, akár egyenkint akár együtt?!

A színészet hálátlan volta még inkább kitűnik, ha müvei múlékonyságával a rajok fordított gond és fáradság mértékét állítjuk szembe. A színésznek több testi és lelki képességre van szüksége, mint bármely más művésznek. Az élet egy-egy formája is mennyi tanulmányt igényel: neki mind ki kell tanulnia. S az emberismeret mellett, mely már magá­

ban is egész életpályára való tanulmány, még mennyi min­

denféle más tanulmányt és mesterséget kell mívelnie. Csak a nyelvre gondoljunk: a színésznek a nyelvet legszebben és legszabatosabban kell beszéllnie; sőt neki még saját nyelvén kívül idegen nyelvekre is múlhatatlan szüksége van. Aztán minden egyes alkotásához mily sok és külön-külön készület kívántatik. S e készületen túl még ugyanazon ihletre van.

szüksége, mint a költőnek; csakhogy ö nem várhat a ked­

vező pillanatra, mint a költő, hogy alkosson: neki, jó vagy rossz órában, alkotnia kell, mihelyt a súgó csengetyüje meg­

szólal. S mind ennyi bajjal és áldozattal mit ér el? A költőt magyarázza. Más eszméinek, más dicsőségének szolgál művészetével; s még akkor is, midőn a költőt kiegészíti vagy épen megigazítja, csak szerény magyarázójául szabad feltűnnie. S nem is az egész költő, nem is egész müve,, csak egy része magyarázójául. Többen4) együtt elevenítik meg a költő képzelményét, s nem csak magokért, hanem társaikért is kell müködniök, hogy művészi hatást eszközöl­

jenek; egymás kezére kell dolgozniok, egymásnak alárendel-kezniök, nehogy egy-egy rész túlfejlése az egésznek

össz-3) újabban - újabb időben. — ⁴) többen, famaníatnen muoto kuin sokan; ufeammat.

hangját elrontsa (mint valamely szerv túltengése az összes szervezetet megbetegíti), se hogy egyes személyek a mü rovására kiemelkedjenek. A színésznek, ha erösebb benne az igazi művészet, mint a hiúság ösztöne, nem szabad vir­

tuózt játszania, kinek oldalán a gyöngébb színészek sem­

mivé törpülnek, s le kell mondania a személyes hatás kéjéről, hogy az egésznek hatását ne csökkentse s társai becsülettel megállhassanak mellette. Mert sokkal tökéletesb, összevá-góbb előadást, ennélfogva tisztább aesthetikai gyönyört, szó­

val 5), művészibb hatást várhatunk oly színpadon, melynek tagjai mind középszerű színészek, mint a hol egy-két virtuóz árnyékában egy sereg ügyefogyott lábatlankodik. A színész­

nek tehát meg kell tagadnia énjét⁶) az egész kedveért, habár mégis egész énjét oda kell áldoznia; az önmegtagadás ezen áldozatára pedig, fájdalom, annál inkább köteles, minél je­

lesebb.

S mind ezért a széptan azzal jutalmazza a színészetet, hogy az önálló művészetek sorából kirekeszti. A szinész, úgymond7), össze van forrva müvével, egy vele, nem képes azt magától elkülönítve, függetlenül megvalósítani; s müve még azonkívül is csak más műnek magyarázata, mivel tar­

talmát nem ö maga alkotja, hanem átveszi. Csakhogy a szinész átvétele épen alkotás. A költő csak szót ad szemé­

lyei szájába; de a szó hangját, melyben megéled, az arc- és tagjátékot, mely kiséri, magát a személyt, mely kimondja, oly szemmellátható, kézzelfogható, s mégis eszményi egyé­

niségében, a szinész teremti meg.

Még mostohább a szinész iránt a közönség, melyet elbájol. Nem jut eszébe, hogy az áldozó pap Thalia temp­

lomában egyszersmind áldozat s voltakép önmagát áldozza;

nem jut eszébe, hogy ö is alá van vetve az emberi gyar­

lóság változatainak, ö is lehet rossz kedvében⁸), ö is lehet boldogtalan, s ha szive ellenére kénytelen játszani, nem képes mindig uralkodni hangulatán: a közönség mulatni megy a színházba, hol a szinész véresveritékesen dolgozik, és jaj neki, ha csak egy percre is megfeledkezik magáról!

Csekély botlásaért9) gúnymosolyokat, fulánkos

megjegyzése-5) szóval, fonallá fanoen. — ⁶) pronominista én; oman „mina'nfa".—

7) úgymond, oik.: niin hän sanoo; muka. — ⁸) rossz kedvében, pa*

halla tuuletta. — ⁹) kaufativtn ja essivin pääte liitetään joskus sillotnktn ít)i)ennettt)t)n martaíoou, kuin tämä päättt)y vokaíilla.

ket, pisszegést, sót füttyöket arat, a mi bőségesen ellensú­

lyozza mind az érdemlett, mind a nem érdemlett tapsokat, s a minél csak az fájhat a szinésznek még jobban, ha bizo­

nyos nehéz és fontos helyeket, a melyekre különös gondot fordít s játékával uj világot áraszt, a közönség tompa kö­

zönynyel üdvözöl.

Hát még a színházon kívül hogyan bánnak a szinész-szel? A színházban megtanulunk töle nemesen érezni, az életben pedig idegenkedünk töle. Most már csak idegen­

kedünk töle, régebben megvetettük és üldöztük. Tudvalevő, hogy Franciaország legnagyobb színműírója, kit azonfölül a korlátlan király hatalma pártolt, Moliére, mivel színész is volt, alig-alig részesülhetett keresztyén temetésben. S nálunk is még csak közel múltnak mondhatjuk az időt, midőn a zsidó, cigány és „komédiás'-' a tisztesség hiányának egyenlő fokán állottak.

Pedig a színészet a legszentebb gyakorlatban, a vallásos szertartásokban gyökerzik. A görög színpad eredetileg az oltár volt, honnan az isten tetteit hirdették; viszont utóbb a színházak egyúttal Dionysos isten ünnepélyeire szolgáltak;

magok a színészek pedig papi rangot viseltek. Es valamint az ős Egyiptom színi előadásai, melyekből a görög színmű­

vészet — a dionysosi ünnepélyeken keresztül — lassankint kisejlődött, Osiris isten halálát s föltámadásat tárgyalták, úgy lett a megújult keresztyén drámának, a mysteriumok-nak tárgya Jézus halála s föltámadása; e mysteriumokat pedig nem átallották a szentegyházak falai között is előadni.

Mindamellett akadnak még mai nap is, kik a vallás­

ból s isteni tiszteletből született színházat nem csak temp­

lomnak nem nézik, sőt egyenesen a sátán palotájának tekintik.

Pedig csakugyan szent hely az, föltéve hogy nem a ledérség nótái és táncai honolnak benne, hanem az igaz drámai mű­

vészet.

Az igaz drámai művészet, a fokozott aesthetikai gyö­

nyörön túl, egyszersmind az erkölcs nemesítésének s a ha­

zafi-érzület szilárdításának leghathatósabb eszköze. A költök fejedelme, Shakespeare is azt a magasztos célt tűzi ki a színműnek, hogy mintegy tükröt tartva a természet elé, az erényt a maga vonásaival, a gyalázatot saját képében, a korszakot hü másában tüntesse föl. (Hamlet, Hl, 2.) Nem kevésbbé fontos a színpad politikai, nemzeti hatása, mit

olyanok is elismertek, mint Napoleon, kit művészi, és Goethe, kit politikai ábrándozással ugyancsak nem lehet vádolni.

Napoleon a szinházat a királyok és népek iskolájának kí­

vánja tekinteni, Goethe pedig Corneille által meggyőződik, hogy a szinmü szelleme a nemzet szellemévé lesz. A nem­

zeti szellemet se az egyesületi élet, se a napi sajtó, sőt még a törvényhozók terme sem képes úgy fölébreszteni és ébren tartani, mint a színház. A színművészet kiterjed az emberi ösmeret minden mezejére, szemünk elé állítja az élet minden helyzetét, bevilágít a szív minden rejtekébe, a tömeg külön­

féle lelkeit mind egyféle hangulatba ringatja s a beoltandó érzelmek és eszmék iránt egyképen fogékonyakká teszi.

Valamint a színház játszótere a művészet valamennyi ne­

mének, úgy nézöhelye a társadalom valamennyi osztályának összeolvadása; és a nemzet tagjai, kik rang, életmód, mivelt-ség s természeti hajlamok szerint egymástól annyira eltér­

nek, a nemzet közös kincseinek, történetének s népéletének, vágyainak s érdekeinek föltárt képét szemlélve, nemzeti érzületökre nézve mind egyenlőkké lesznek, s ugyanebben más nemzet tagjaitól külömbözőkké. Csak az egy haza gyer­

mekeinek érzik magokat; egyenkint gyönge és törékeny véle­

ményeik a közvélemény vesszönyalábjává izmosodnak; a fel­

buzduló lelkek sziporkái a tömeges lelkesedés lángtengerébe merülnek. A belga nép Rienzit látta a színházban, s azóta független és szabad; Schiller meg fölsóhajt hogy, ha a német­

nek valóságos nemzeti színpada volna, nemzetté is lenne.

A nemzeti mívelödés nagy munkájában tehát a szí­

nésznek fontos szerep jutott. A magyar színésznek pedig kétszeresen fontos: mert neki a művészi és nemzeti cél mellett még külön, nyelvbeli célja is van, mely művészi és nemzeti egyaránt: művészi a mennyiben a színészet a nyelvet mívelni s csinosítani, és nemzeti a mennyiben megkedvel­

tetni s terjeszteni törekszik.

És így minden színházunk egy-egy templom és várad egyaránt: a művészet temploma s a nemzetiség várada. Hogy azonban e kettős diszét s jelentőségét megőrizhesse, kétsze­

res gonddal kell vigyázni, hogy a várad külföldi silánysá­

gok vendégfogadójává, a templom szentségtelen üzérkedés bódéjává ne süllyedjen.

Vas megye lelkesei szintén állandó csarnokot készül­

nek emelni a színművészetnek, s az egész haza örömmel

üdvözli nemes szándokukat s a legszebb sikert kívánja nekik.

De míg a szép szándék sikeres végrehajtásán kevesen ké­

telkednek, viszont sokan aggódnak azon, vajon a már vég­

rehajtott szándék meg fogja-e teremni gyümölcseit. Nekünk magyaroknak rend szerint¹⁰) az a bajunk, hogy kezdeni tudunk, de folytatni nem. Nálunk, a közmondással ellen­

kezőleg, mindennek kezdete könnyű; de aztán folytatása -—

igen-igen gyakran — nem következik.

A gyémántot ragyogása szerint vagy tüz- vagy vízfé-nyünek mondják. Ily kétféle gyémántragyogása van a lel­

kesedésnek is: az egyik pezsgő és lángoló, a másik csöndes és mély: amaz megtanít rohammal győzni, ez keményen megállani; amaz hódítani, ez a hódítmányt megörzeni. Amaz első az indítás, ez utóbbi a kitartás ereje. Erő mind a kettő, és gyémánt mind a kettő; de míg a követ az egyféle fény is megnemesiti, a lélek csak ugy lesz igazi drágakő a lelkek között, ha mind a kettőt egyesíti magában.

Ha a magyarban az indítás lelkesedésével mindenkor a kitartás hasonló lelkesedése párosulna, mindenkor helyze­

tünk urai lehetnénk s mind az anyagi, mind a szellemi téren biztosan és győzelmesen haladnánk. Ezt a kitartás lelke­

sedését óhajtom én a fölállandó szombathelyi színház ügyé­

ben is, még pedig közönségnek és színészeknek egyaránt (mert hiszen színészeink is magyarok s jobban tudnak indí­

tani, mint kitartani); a kitartást óhajtom: hogy az uj templom, az uj várad országunk nyugati határán ne csak díszesen fölálljon, hanem díszesen meg is álljon; ne csak eleinte s a szerencse kedvezései közben, hanem utóbb is, akkor is midőn

„Megnehezül az idők viharos járása fölöttünk11)14

legyen a nemes izlés, tiszta erkölcs, nemzeti érzés hü és ernyedetlen ápolója; szóval, a magyar színművészet úgy meg-honosuljon benne, hogy folytatása folyvást, de vége — míg magyar él — soha se következzék.

Greguss Ágost.

>) rend szerint, tatvatliseSti. — ^{l l}) TI. 9$öröSmartt)n runoelmista.

In document Unkarin kielen Oppikirja (Pldal 192-200)