alkOTmány és maGyar ésZjárás

M

i a magyar, van-e magyar az alkotmányos gondolkodásban, hol van az alkotmány a magyar észjárásban, s hol a magyar észjárás az al-kotmányban?

Mielôtt a történeti alkotmány kérdéskörében, s az ennek alapjául szol-gáló alaptörvények és sarkalatos törvények világában elmélyednénk, meg kell állapítanunk, hogy a magyar kultúrában kiemelkedô szerepe van a jogszerûség, igazságosság, alkotmányosság eszméjének. A történeti alkotmány a magyar jelleg hordozója, kifejezôje. Minden nemzetre jellem- zô az a történelmi-kulturális teljesítmény, amellyel az emberiség közös mûvelôdését gyarapítja. A nemzeti nyelveken szóló irodalmak és mûvé-szetek kifejezik valamely történelmi-kulturális közösség, nemzet jellegze-tességeit. így valamely ország alkotmánya is kifejezi a létrehozó közösség sajátosságait. Különösen így van ez a történeti alkotmányok esetében, mert ezek egy közösség több évszázados jogi-politikai alkotómunkájá-nak szerves együttesét fejezik ki, így nagyobb mértékben mutatkozik meg bennük az adott nemzet sajátos sorsa, kultúrája, értékválasztásai, tö-rekvései. Történelmünkben és irodalmunkban többen foglalkoztak a ma- gyarság és az ezzel nem minden tekintetben azonos politikai nemzet sajá-tosságaival. Közismert olyan irodalmi nagyságok munkája, mint Berzsenyi Dániel vagy Petôfi sándor, akik válaszolnak a „Mi a magyar?” kérdésére.

írt errôl az irodalomtörténet (Horváth János, Beöthy zsigmond és má-sok). Mégis a xx. század elsô fele, a szellemtörténeti irányzat virágzása hozta meg Magyarországon a nemzetkarakterológiai eszmefuttatások bôségét. Ennek legjellegzetesebb megnyilatkozása a Szekfû Gyula szer-kesztésében 1939-ben megjelent: Mi a magyar? címû gyûjteményes munka, amelyben a magyar szellem nagyjai mondták el véleményüket, ítéletüket a címadó kérdésrôl. Többek között Kodály zoltán, Babits Mihály, Ravasz László és mások; a történetírók közül pedig szekfû gyula.

M

i a magyar, van-e magyar az alkotmányos gondolkodásban, hol van az alkotmány a magyar észjárásban, s hol a magyar észjárás az al-kotmányban?

Amikor a Magyar szemle Társaság az 1930-as évek második felében felteszi a kérdést a magyar szellem nagyjainak: Ki a magyar?, s megje-lenteti reprezentatív kötetét a válaszokkal, a történeti alkotmány és az ar-ról való gondolkodás, s mi több világszemlélet és érzésvilág tekintetében jelentôs adalékokat találunk számos szerzô tollából.

Visszatérô gondolat a magyarság jogásznemzeti mivolta. Babits Mi-hály írja A nemzeti jellemrôl címû tanulmányában, hogy „a magyart poli-tikus nemzetté teszi nemcsak politikai érzéke és képességei, azzá teszi eleven jogérzéke s a jogokhoz való feltétlen ragaszkodás”. Mondja ezt a szerzô vitat-kozva és egyetértve Prohászka Lajos abban a korban ismert Vándor és bujdosó címû könyvével. Prohászka így ír a maga korában nagy hatású kötetben: „Corpus sacrae coronae. Több ez, mint puszta szervezô alkotmányjo-gi fogalom, mint állami létünk alapelve, ahogy fôként Werbôczy megformulázása alapján szoktuk tekinteni. Az egész magyarságnak egységes, élô összeforradása ez egy olyan jelképes erôben, amelyet úgyszólván önmaga fölé emelt, hogy soha ki ne szakadhasson belôle, valóban objektivált, tárgyiasított, hogy megkösse magát vele. Az örök magyarság jelképe ez; a honi földre borulás, hit az örökké megtépett, örökké megcsonkított corpusnak végül mégis diadalmas helyreállítódásában.” ²⁵ Babits szerint a magyar nem támadó alkat, megelégszik a magáéval, de ahhoz ragaszkodik, s az ilyen lelkiség kiválasztja, kifejleszti a jogér-zéket. Ennek lényege az állandóság szükségének érzése az emberi viszo- nyokban, valami maradandóságnak a szívós igénylése. Ellentétben a ván-dor lelkiségével, aki a változást, az önmagából való kikelést szomjazza.

Az állandóság igényét fejezi ki „a Szent Korona területe”, ami egységes és változhatatlan ezer esztendeje. Babits ezt írja: „az ezeréves jogállapot az ô szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek. Ugyanígy eszményi állandóság az alkotmány, a magyarság-nak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világ- egyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élô- nek és érvényesnek fogja tekinteni. Ragaszkodik a »közjogi fikcióhoz«. Ahogy váltig ragaszkodnak jogaikhoz és kiváltságaikhoz a magyar családok, nemzet-ségek és egyes személyek is. Esetleg képzelt jogaikhoz, az ô saját magánjogi fikcióikhoz […] hisz jogásznép vagyunk, s Magyaroszág a fiskális paradicsom,

25 Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Budapest, 1941., Reprint: szeged, 1990., 160. oldal.

a végtelen pereskedések országa, s nem kell hinni, hogy az anyagi érdek makacs hajhászása volna talán csak itt a mozgató. A magyar igen sokszor megelégszik az elvi megoldással. Ez fontosabb neki, mint az összes anyagi következmények.

Mi vagyunk azok, akik »a fülemüle füttyét« pöröljük […] közjogi helyzetünket illetôleg is elvi megoldásokkal elégedtünk meg hosszú idôkön át.

Melyek a magyar történelmi viselkedés »vezérlôcsillagai«? Az elvek fenntar-tása, s a jogfolytonosság.

Ki a legjellegzetesebb magyar politikus? – Deák Ferenc.

Egyszóval, a magyar realizmus mellett nem hiányzik a magyar platonizmus sem, sôt magában a magyar realizmusban van egy adag platonizmus, mintegy an-nak a másik oldala, egyazon ember képviselheti a kettôt. Bölcsen számot vetünk a valósággal, de alapjában igazi valóságnak nem a véletlen tényeket érezzük.”

Babits megállapítja, hogy a magyarnak igazi európai hivatása talán ebben van: „a jogi állandóság védelme jellegzetesen magyar hivatás”. Babits el-veti a magyar mítosz feltételezését, a „lázadó” és „önfeláldozó” magyar esz-ményét. Rámutat, hogy a mítosz a német-álgörög gondolatvilágban gyö-kerezik, de az „önfeláldozó” magyar, aki az idegenért vérét adja, az igazi magyarságban még mint ideál sem létezik. „A magyar nem az idegenért adta vérét, mikor az európai kultúrát védelmezte, csak azt védelmezte, ami az övé volt, a saját hazáját és kereszténységét. Mária Terézia idejében sem az idegen asszo-nyért akart meghalni, hanem a saját királyáért, pro rege nostro.”

Babits arra is rámutat, hogy a „lázadó” magyar mítosza hasonlóképpen nem létezik, mert a magyar „a saját alkotmányát, a nemzet jogainak folyto-nosságát, magát a jogi állandóság elvét” védelmezte. „Ezen az alapon akart és vélt állni, még mikor elkeseredésében túlment is. A lázadónak mindig csak ellen- ségei nevezték, ô maga sohasem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet. Min-den lázadása tulajdonképp sérelmi politika volt. Mindig jogért, elvért lázadott, szabadságán is jogait értette, s történelme nemegy példát mutat, mikor nemcsak életének, hanem nemzete érdekeinek is, a közvetlen nemzeti haszonnak, elébe tette az elvet, a jogot.”

A magyar joghelyreállító szabadságharcok szemléletesen példázzák, hogy az alkotmányért és alkotmányosságért folytatott szabadságharca- ink, de még inkább az ezeket követô békés, országgyûlési alkotmányos küzdelmek számos sikere mutatja meg, hogy a magyar nem az öncélú jogászkodás népe. Hiszen az alkotmányos küzdelmekben a nemzet való-

ban életét és vérét adja a szabadságért, mint a nemzeti és egyéni meg-maradás zálogáért, azaz a legmagasabb rendû nemzeti értékekért, az alkotmányos jogokért és szabadságokért. Találóan jegyzi meg, hogy

„a magyart csak saját jogai és szabadsága érdeklik, és semmi más idegen elvek.

A körülötte röpködô jelszók közönyösen hagyják.”„Az üngét is odaadja / De a jussát nem hagyja. Ez a »magyar szabadság« lényege, ahogy évszázadokon át értették: hogy senki ne háborgasson! Hogy senki ki ne zavarhasson nyugalmam- ból, inerciámból, kényelmembôl! My house is my castle, mint az angol mondja.

Akinek alkotmányával, éppen ezért, a magyar alkotmány kezdettôl fogva rokon is volt. A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóban foglalható össze, a Zrínyi jelszavában: ne bántsd a magyart!”²⁶

Korunk közismert, nemzetközileg elismert szelleme, a liberális elvek mércéjével is értékes mûvet alkotó Márai Sándor állapítja meg, hogy:

„tudományos, érzelmi és romantikus magyarázatok mellett mindenekfölött a magyarság ezeréves létezésének ténye bizonyítja a magyar államiság, a szent- istváni állameszme valóságát és létjogosultságát. Volt, aki a magyarság legfôbb értelmét az alkotmányban látta, mely a Duna-medencében minden itt élô, a Szent Korona országaiban polgárjogot nyert népnek megadta a múltban a jogot, és megadja ma is a lehetôséget népi sajátságainak megôrzéséhez, s a magyar-sággal való együttmûködéshez, s az ezeréves ország feladatainak és társadalmi berendezésének olyan méltányos feltételeit teremtette meg, amilyenhez hasonló együttélési lehetôségeket addig csak az angol világbirodalom népei számára nyújtott a történelmi fejlôdés. Nem véletlen, hogy Angliában is, mint Magyar-országon, az alkotmány történelmi keretei teremtették meg különbözô fajú és nyelvû népek számára a birodalmi együttélés lehetôségeit. A magyar alkotmá-nyos élet fejlôdése töretlen és egységes vonalatot mutat az évszázadokon át, s kevés európai nép akad, mely elmondhatná, hogy a történelem változó esélyei közepette olyan következetességgel tartott ki a nemzeti együttélés legfôbb és legmgasztosabb eszméje, az alkotmányos elv mellett, mint a magyar – kitartott akkor is, amikor nagy társadalmi megrázkódtatások hatalmas népeket az alkot-mányos nemzeti élet felfüggesztésére kényszerítettek. A leghatalmasabb európai népek, a németek, az oroszok, a franciák, az olaszok, a spanyolok ez elmúlt évek-ben megtagadták ezt az elvet: kis európai népek, mint a skandináv államok, Svájc,

26 Babits Mihály: A magyar jellemrôl. In.: Mi a magyar? szerk.: szekfû gyula, Budapest, 1939., 77–78. oldal.

s nem utolsósorban Magyarország, e nagy történelmi változások közepette is hûségesen ragaszkodtak az alkotmányos nemzeti életformákhoz.”²⁷

Aligha tudhatta a szerzô 1942-ben (vagy talán sejtette?), hogy néhány esztendô múlva, 1949-ben ezt a történelmi folyamatot nemlétezônek mi-nôsítik, s kezdetét veszi a múlt eltörlésének nemzetgyilkos folyamata.

Alkotmányossági tekintetben jellemzô írás Egyed István: Magyar jel-lem és magyar alkotmány címû tanulmánya, amely jól áttekinthetô össze-foglalását adja a kérdés korabeli irodalmának.

A továbbiakban ezt a mûvet követve ismertetjük a korabeli nézeteket.

Az alkotmányjogi, politikai irodalomban és publicisztikában a magyar nemzetet nem elsôsorban a magyar kultúrnemzet, azaz a magyar kultúrát bíró, azzal azonosuló s a magyar nyelv által jellemzett közösség értelmé-ben használják, hanem ennél tágabban, meghaladva a magyar állam- polgárok körét, a magyar nyelven beszélôk körét vagy a Magyarország területén lakókat, mindazokat beleértik, akik a magyar nemzettel sorskö-zösséget vállalnak. Ezen általunk is elfogadott vélemény szerint a nem- zethez tartozás több mint állampolgárság vagy szülôhely vagy anyanyel-vi közösség, több annál, mert lelki közösséget, meggyôzôdést, erkölcsi kapocs meglétét fejezi ki.

Egyed István elemzése szerint a nemzet a nemzeti lélek hordozója, amely külön lénnyé, nemzetegyéniséggé formálódik, amelynek ezért épp-úgy lelke van, mint a nemzet tagjainak. A nemzeti lélek a nemzettagok lelki tulajdonságainak eredôje és foglalata, a nemzet tagjait összetartó lelki jel-legzetességek, a más nemzet tagjaitól megkülönböztetô jegyek együttese.

A nemzet jelleme a nemzetre jellemzô jellegzetes, karakterisztikus lelki tu-lajdonságokból tevôdik össze. A nemzet megismeréséhez nem elegendô antropológiai, nyelvi jellegzetességeinek ismerete, hanem szükséges jel-lemének megismerése is. A xxI. század elejének történelmi helyzetében nehezen tudnánk egyértelmû nemzeti jellemet leírni.

A szellemtörténeti fejtegetések szerzôi is tudták, hogy alig lehet szaba-tos és kimerítô meghatározást adni nemzeti jellemünkrôl, s még nehezebb következtetéseket levonni ezen bizonytalan jegyekbôl alkotmányunk tar- talmára, tekintettel arra is, hogy a nemzeti karakter bizonyos változásban van ugyanúgy, mint az alkotmány. Továbbá az is tudott, hogy hasonló

27 Márai sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Budapest, 2004., Elsô kiadás: 1942., Budapest, 73. oldal.

jellemvonások és alkotmányos tételek felfedezhetôk más népeknél is.

Mégis a nyilvánvalóság erejével hat ránk az a tény, hogy Magyarország történeti alkotmányát a magyar nemzet sok évszázados küzdelmei, alkot- mányos léte, harcai hozták létre, s igen nehéz lenne olyan megállapítást tenni, hogy ez a több évszázados alkotmány nem mutat meg sokat annak a közösségnek sajátosságaiból, amely létrehozta. Ehhez hozzátesszük, hogy a magyart évszázadokon át jogásznemzetként emlegették, s tették ezt akár dicsérôleg, akár szatirikus éllel, egy meglévô tényt, tulajdonságot fejeztek ki vele, tudniillik azt, hogy a magyar nemzet különleges figyelmet fordított a törvények milyenségére, azok tiszteletére és megfelelô magya- rázatára. szabadságküzdelmeiben fegyvernek használta a nemzet a tör-téneti alkotmány tételeit. Magyarország örök szabadsága jegyében vívta meg szabadságharcait nem vitásan alkotmányhelyreállító, s nem pedig romboló célzattal. Az alkotmány nem egyszerûen törvények együttese, hanem életforma, szokásrend, kultúra, értékegyüttes, a közösség életé-nek rendje és tartalma. Enéleté-nek tehát csak egy része – bár legfontosabb ré-sze – az, hogy államré-szervezetét, az államhatalom gyakorlási módját, az állampolgárok jogait és kötelességeit szabályozza.

Ha pedig az alkotmány a nemzet életformája, s olyan életforma, amely sok évszázad alatt jött létre szerves alakulás útján, akkor ebbôl következ-nie kell annak a ténynek, hogy kifejezi a nemzet jellegzetességeit, nevezzük ezt nemzeti jellemnek, vagy – ami szerintünk helyesebb – nemzeti sajátos- ságoknak. A magyar történeti alkotmány felépítésén munkálkodó nemze-dékek sora hagyta keze nyomát ezen az alkotáson, s így még inkább meg- mutatkozik benne a nemzeti jelleg. Népünkben erôsen fejlett a jogérzék, mely a jogélet sok területén kiváló mûvek alkotásához vezetett. A nem- zetet jó ideig elzárták, kirekesztôdött a nemzetközi jellegû érvényesülés-bôl, gazdasági-piaci kibontakozásból, s ez lehet egyik oka annak, hogy ereje javát a közügyek, közszabadságok alakítására, védelmére fordította.

Helyesen mondja Egyed István, hogy „a magyar alkotmány egy része történeti alkotmány, és így nemzeti közmeggyôzôdést fejez ki, másrészt a ma-gyar nemzet jogásznemzet és így megvolt a képessége, hogy alkotmányát a saját képére formázza.” s ebbôl ered a megállapítás, hogy a magyar alkotmány a „nemzeti jellem különleges vonásait tükrözi”.²⁸

28 Egyed István: A magyar jellem és magyar alkotmány. Budapest, 1941. 9. oldal.

Melyek az alkotmányalakítás szempontjából számba jöhetô nemzeti jel-lemvonások?

A „jogásznemzet” visszatérô fordulata, különösen a régebbi irodalom-ban, jelentsen ez nagyra értékelést vagy gúnyt, valódi tapasztalati ismere- teken alapul. A jogérzetet és a jogi jellegû érvelés fontosságát kifejezô magatartás történelmünk legjelentôsebb közjogi fordulataiban nyomon követhetô, akár szent István Intelmeire, akár az Aranybullára, akár pe-dig függetlenségi harcaink nyilatkozataira, trónfosztó okmányaira gondo-lunk, Országgyûléseink elérhetô iratanyagainak végtelen sora bizonyítja a jogászias gondolkodást, ami nemcsak a szorosan vett közjogi alkotások-ban, hanem a mindennapos politikai vitákban is megmutatkozott.

Méltán nevezi a jogtudományt nemzeti tudománynak Apponyi Al-bert, a xx. század elsô harmadának kitûnô konzervatív politikusa, ami-kor azt írja, „voltak nemzetünknek viharos és válságos idôpontjai, midôn beö-zönlô ellenséges hadseregekkel, midôn leküzdhetetlennek látszó túlhatalmakkal szemben nem tudtunk mást […] szembehelyezni, mint a törvény szövegét, és a törvény szövege diadalmaskodott az anyagi erôk sokaságával szemben, amelyek ellenünk sorakoztak”.²⁹

Értékelendô ezen megállapítás igazságtartalma akkor is, ha tudjuk, hogy Apponyi éppen a legsúlyosabb közjogi szereplésében, a trianoni békeszerzôdést megelôzôen a Párizs környéki békekonferencián nem tudta gyôzelemre juttatni a jogászi érvelést, nem tudta elérni népszava-zás elrendelését Magyarország szétszakadása elôtt. Ez a tragédia nem a magyar jogászi érvelés csôdjét, hanem egy nagyhatalmi politika becs-telenségét mutatta meg.

Az alkotmányos jelentôségû nemzeti jellemvonások sorában megem-lítik a vitézséget, vele szoros összefüggésben a hazaszeretetet és a sza- badságszeretetet. A magyar vitézség dicsérete nyomon követhetô a nyu-gati hadakat megsemmisítô 907. évi pozsonyi csatától és ezt megelôzôen a honfoglalástól kezdve egészen a két világháború hadikrónikájáig. Ennek mintegy jelmondata lehet Bölcs Leó görög császár Taktika címû mûvében a Ix. század magyar népérôl adott jellemzés: „mindenek felett arra törek-szik, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje”.³⁰

29 1909. május 13-i doktoravató beszéd a budapesti egyetemen.

30 Taktika. xVIII., 45., 59., 74. A magyar honfoglalás kútfôi címû forrásmunkából.

A vitézi küzdelmek célja a kezdetektôl a haza megóvása, az ország függetlenségének védelme a közösség egyéniségét átható hazaszeretet jegyében egészen az önfeláldozásig. A hazaszeretet elválaszthatatlan a szabadságszeretettôl, s a szabadságnak a közszabadság, a nemzet sza-badsága értelmében való megbecsülésétôl. Ezért írták régi közjogi íróink:

„Hungaria semper libera.” Magyarország mindig szabad, s nyilvánvaló módon ez az örök szabadság nem tartósan meglévô, hanem sûrûn óhajtott, elérendû ideális állapot. Bizonyára kapcsolódik ez a jogász-nemzet jelleghez is akkor, amikor Bíborban született Konstantin a x.

században arról ír, hogy a magyarok maguk emelik vezérüket maguk fölé, de nem voltak alattvalók; a turkok nyolc törzse nem engedelmes-kedik fejedelmeinek.³¹

Összecseng ezzel Rákóczi vallomásainak néhány sora, ahol azt olvas-hatjuk, hogy a magyarok nem a királyoknak, de a törvényeknek alatt-valói? A szabadságért folytatott küzdelmek és a szabadságeszme jelen van szent István törvényeiben, illetve az azokra való hivatkozásokban;

az Aranybulla teljes rendszerében, közjogi törvényeinkben, alkotmány-helyreállító szabadságharcainkban. A szabadságszeretet áthatja nemcsak politikai-közjogi küzdelmeinket, de irodalmunkat, költészetünket ugyan-így. A közügyek iránt való élénk érdeklôdés a politizáló hajlam, a politika dolgaiban való folyamatos véleményalkotás és beleszólás jellemzô ma-gyar tulajdonság. Míg az elôzô tulajdonságokat más nemzetek is magu-kénak vallják, a közügyek szeretete nem annyira jellemzô más népeknél, mert inkább kevésbé engedik át magukat a vezetés, az általuk választot-tak döntéseinek, míg a magyar – „a haza sorsának minden mozzanatát lelké-ben érzi és annak együttalkotó tényezôje kíván lenni; a magyar nemzet vezetése ezért nehezebb feladat.”³²

Ez az érdeklôdés, a haza sorsával való szinte teljes összeolvadás ugyanúgy jellemzô a magyar asszonyokra, mint a férfiakra. Az érdeklô- dés tetôzôdése a közügyek intézésében idôtlen idôk óta napjainkig han-goztatott elv, „a semmit rólunk nélkülünk” elve, mintegy a magyar jellem alapelveként, mert a rólunk-nélkülünk való intézkedés szinte minden esetben tiltakozást és ellenérzést váltott ki. A királyi tanácsról szóló

31 „De administrando imperio.” györffy györgy: A magyarok elôdeirôl és a honfoglalásról.

Budapest, 2002., 40. oldal.

32 Egyed István: i. m. 9. oldal. Lásd: 42. oldal, 28. jegyzet.

törvényektôl kezdve az ellenállási jog létrehozásán át az országgyûlési és önkormányzati rendszerek kiépítéséig felismerhetô az a befolyás- érvényesítô folyamat, amely a közösség széles körének adta meg a hata-lomban való bizonyos befolyásszerzés lehetôségét. Mindezt krónikásaink a vérszerzôdésrôl, a honfoglalásról, a pusztaszeri nemzetgyûlésrôl való tudósításaikban megerôsítik és hangsúlyozzák, tekintet nélkül arra, hogy ezek történelmileg mennyire pontosan igazolható tényekrôl szólnak, mert kétségtelenül megmutatják a hatalomról alkotott közfelfogást legkésôbb

In document A TÖRTÉNETI ALKOTMÁNY (Pldal 36-174)