A) K ö n y v e k .
1. A Herder-cégnél immár 10. kiadásban jelenik meg Het-tingernek hitvédelmi műve, az Apologie des Christentums. (I. B.
Der Beweis des Christentums. II. B. Der Beweis des Christen-tums. Zweite Abteilung. Zehnte, verbesserte Auflage, herausge-geben von Dr. Eugen Müller, Professor an der Universität zu Straszburg. 80. XLVI u. 486 S. és VI u. 530 S. Freiburg, 1914. és 1915. M 5; kötve M6"80; M 5; kötve 7.) Eddig az I. és II. kö-tet jelent meg az ötkökö-tetes munka új, javított kiadásából. Hogy a 10. kiadás vált szükségessé, az kétségtelen bizonyítéka a hires
1 1913. 3. u. 4. Heft.
2 Revista Teologica 1913. okt.—nov. füzet.
3 Cultura Crestina (Keresztény Kultura) 1915. márc. 15. ésápr. 10. sz.
150 VEGYESEK
würzburgi tudós tekintélyének, műve tárgyilagos értékének, köz-kedveltségének és a német olvasóközönség műveltségének. Het-tinger apológiáját a katholikus világnézet egyik klasszikus mű-vének tartják. S valóban, ami igazat, jót a szerző csak talált, úgy a keletnek, mint a görög-római világnak kultúrájában és a modern természettudományok területén, azt mind igyekezett fölhasználni, mint anyagot a katholikus világnézet stilszerű föl-építéséhez. De azt hiszem, közkedveltté főleg formai szépsége, magas szárnyalása, meleg, lelkes, lendületes és föllelkesítő elő-adása tette. A javítás munkáját Müller egyetemi tanár végezte, aki leginkább a műben szereplő tudományágaknak modern ered-ményeit törekedett értékesíteni. Azonban ez az értékesítés nem történt oly mértékben, ahogy szükséges lett volna. Inkább csak modern nevekkel (Adickes, Chwolson, Dennert, Soofs, Paul-sen, Romanes stb.) s az újabb hitvédelmi irodalomra való utalá-sokkal találkozunk, mint az egyes kérdéseknek kihatóbb tárgya-lásával s a mai igényeknek megfelelő átdolgozásával. A hivők bizonyára továbbra is lelkesedést, hitbeli erősödést, örömet, vilá-gosságot fognak belőle meríteni, de akik az igazi problémákat látni és érezni képesek, sajnálattal fogják tapasztalni, hogy a mű nem ér le azoknak végső alapjáig (1. a vallásról és kinyilatkoz-tatásokról szóló részeket). Annyi szolgálatot továbbra is fog tenni, hogy akik az idealismus újjászületését hirdetik, a monismus abstract kultuszideáljai helyett az élő kereszténység felé
hajolja-nak, de arra aligha lesz alkalmas, hogy a mai tudományok szel-lemében képzett emberrel a katholikus világnézetet a maga hit-rendszerével együtt elfogadtassa.
2. Az emberi leszármazás lehetőségének kérdését tárgyalja dr. Ude gráci egyetemi tanár műve : Kann der Mensch vom Tiere
abstammen? (Graz u. Wien, 1914. 107. 1. M 2.) Ude azt állítja, hogy az embernek az állattól való származása nem csak be nem bizonyított tény, hanem hogy az ember nem is származhatik az állattól. A leszármazást akkor is lehetetlennek tartja, ha azt csak az ember testére vonatkoztatjuk. Azonban ezt oly katego-rikus határozottsággal kimondani, mint azt szerző teszi, sem böl-cseleti, sem természettudományi, sem theologiai álláspontról nem lehet. Bölcseleti érvelése erőtlen. Azon tényre támaszkodva, hogy nagy külső különbség van az emberi és állati test között, de főleg, mert szerinte az emberi test a lélek által egészen más alkatot nyer, mint az állati s ezáltal lényegesen különbözik az
állatitól, a kettő közt áthidalhatatlan ürt lát. Tényleg azonban nem bizonyítható be ilyen lényeges különbség az emberi és állati test organizációjában. Állításának erejét maga a szerző veszi el, midőn így fejezi ki magát: Philosophisch betrachtet, aber mit Rücksicht auf die Gesamtnatur des Menschen, ist es
wissenschaftlicher... zu sagen : der Mensch kann nicht vom Tiere abstammen. (92. 1.) — Theologiai szempontból sem fogadható
el a szerző álláspontja. Hogy Isten az első ember testét közvetet-lenül teremtette, az nem dogma. Ezt a szerző is elismeri. A com-missio biblica döntése (1909) pedig, melyre hivatkozik, a testi leszármazás kérdését nyitva hagyja; az csak általában szól az ember külön alkotásáról, a test és lélekből álló egész emberről anélkül, hogy az emberi testet külön említené.
3. A mai nagyvárosi élet a maga új életviszonyaival a lelki-pásztorkodás számára is új és új problémákat állít föl. Ezeknek egyike az esti misék kérdése. Újabban mind jobban merülnek föl hangok behozataluk mellett. Az «Ecclesiastical Rewiew» (1911.), a «Hirtentasche» (Wien, 1911.) nyomós érvekkel indokolja meg az esti misék behozatalának szükségességét. A bécsi nemzetközi eucharistikus kongresszus egyik osztálya (1912.) szintén kifeje-zést adott a nagyvárosi esti misék sürgető szükségletének. Az ausztriai katholikusok uniója pedig petitióval fordult ezen ügy-ben a katholikus püspöki karhoz. Sokan talán különös hangzású-nak, idegenszerűnek tartják az esti misék követelését s oly újitást látnak benne, mely az egyház bölcs, konzervatív szellemével ellenkezni látszik. Azért aktuális jelentősége van annak a műnek, mely ezzel a kérdéssel ex professo behatóan foglalkozik s elmé-leti és egyúttal gyakorlati célokat szolgál: Die Abendmesse in Geschichte und Gegenwart. Von Fr. Zimmermann. C. p. Op.
(Wien, Mayer. 1914. 268. I. 5 K.) Szerző a történet homályából a napfényre hozza az esti misét, midőn végigvezet az ősegyhá-zon (3—33. 1.), az üldözések idején (33—62. 1.), az egyházatyák korán (63—108. 1.), a közép- és újkoron (113—198. 1.) és kimu-tatja, hogy az ép oly régi, mint maga az egyház s ezen szem-pontból semmi akadálya sincs annak, hogy a modern nagy-városi lelkipásztorkodási szükségletnek behozatalával eleget te-gyünk.
4. A skolasztika virágkorától körülbelül a reformatióig élő theologusoknak a természetfölötti hit bizonyosságára és indító-okára vonatkozó tanait ismerteti Dr. Espenberger: Grund und
152 VEGYESEK
Gewissheit des übernatürlichen Glaubens in der Hoch- und Spät-scholastik. Paderborn, Schöningh, 1915. 178 1. M 5-60. (Az Ehr-hard- és Kirsch-féle Forschungen zur christlichen Literatur- und Dogmengeschichte XIII. kötete.) A régi scholastikusok általában azt tartották, hogy a hit nem belátás, mint a tudás. Midőn Abä-lard a hitet a véleménnyel helyezte egyenrangba, határozottan tanították, hogy a hit tulajdonsága a bizonyosság, de azért a tudással sohasem azonosították azt. A hit- és tudásbizonyosság elválasztása már egyengette annak útját, hogy az elsőt az aka-rattal hozzák összefüggésbe. S tényleg mértékadó befolyást tulaj-donítanak az akaratnak a hititélet keletkezésénél Jellemző m é g ezen korra az, hogy az inkább intellectuális bizonyosság mellett a közvetlen átélésből eredőnek is helyet adnak. •— A hivő igaz-naktartás motívuma pedig elsősorban Istennek, még pedig mint legfőbb igazságnak a tekintélye. Azt már nehezebb megállapí-tani, hogy az első igazságot, mint ilyent gondolják-e vagy pedig, amennyiben active vagy passive kinyilatkoztatja magát. Az bizo-nyos, hogy az isteni kinyilatkoztatást észérvekkel igyekeznek hihe-tővé tenni. Nagyon valószínű azonban, hogy a hit motívumából a hihetőségi érveket kizárják. Az ember hisz Istennek, a legfőbb igazságnak, az észérvekben pedig csak eszközt lát magatartásá-nak, hitének igazolására. Miután a régi scholastikusoknak tanait így összefoglalta, megkezdi a későbbi scholastikusok tanításának az ismertetését, melyet a hithabitusra vonatkozó fölfogásuk sze-rint csoportosít. Kutatásai alapján azt látja, hogy ennek részint voluntarista (Alex. Halensis, Bonaventura, Alb. Magnus, Duns Scotus stb.), részint intellectualista (Aquinói sz. Tamás, Raymun-dus Lullus stb.) színezete van. A két főcsoporton kívül vannak azután közvetítők (Aux. Vilmos, Gerson stb.) és olyanok, kik külön utakon járnak (Occam stb.). Kutatásainak végeredménye az, hogy a Scholastika virágkorában és később is nem tett lénye-ges haladást, fejlődést azon elemzésekkel szemben, melyeket a Scholastika mindjárt kezdetben fölmutatott.
5. Az őskereszténység megismerésére szolgáló és dogma-történeti fontossággal biró irodalmi művek közé tartoznak antio-chiai sz. Ignác levelei. Ezen leveleknek christológiája képezi Dr. Rackl kimerítő monográfiájának a tárgyát : Die Christologie des hl. Ignatius von Antiochien. Herder, 1914. M 8. Szerző elő-ször a leveleknek valódiságát bizonyítja. Es gibt — mondja Harnack-kal — keine Briefe in der altchristlichen Literatur, deren
Exi-stenz so früh und vortrefflich bezeugt ist wie die der Ignatius-briefe durch den Polykarpsbrief. Azután kimutatja, hogy sz.
Ignác Jézus Krirztust igaz embernek és igaz Istennek tartja.
Sz. Ignác nagyon jól tudja, hogy milyen nagy jelentősége van Krisz-tus igazi emberi természetének megváltásunk szempontjából és a keresztény erényes élet szempontjából, mint példaképnek, azért hangoztatja erősen Krisztus emberi születését és szenvedéseit (a doketismusszal szemben). De sz. Ignác hite szerint Krisztus nemcsak igazi ember, a megigért Messiás, hanem Isten is, világteremtő, Úr, örökkévaló, mindenható, mindentudó. Fontos dogmatörténeti megállapítások a liberális theologusokkal szem-ben, akik a ftéoç kifejezést legyöngíteni akarják, mintha sz. Ignác szerint minden, ami Istennel viszonyban van, «valami isteni» volna.
6. Ötödik kiadásban jelent meg Lingens S. J. könyve a ke-reszténység belső szépségéről : Die innere Schönheit des Christen-tums. Herder, M 3-50. Szerző a keresztény vallásrendszer hittéte-leinek, misztériumainak belső szerves összefüggésében rejlő szép-ségét tárja föl s igyekszik általa az észt meghódolásra, a szivet annak szeretetére rábírni. — Ugyancsak a hitágazatok belső összefüggését, a természet és természetfölötti közti harmóniát törekszik fölfedni és bemutatni Dr. Gspann: Schönheit der kath.
Weltanschauung c. műve (Benzinger, Einsiedeln, 1914. M 3'20.) az apostoli hitvallás keretében. — Körülbelül a dogmatika be-osztása szerinti sorrendben ismerteti és védi a katholikus hit tanait Dr. King könyve: Der kath. Glaubensinhalt. Eine Darle-gung und VerteidiDarle-gung der christlichen Hauptdogmen für Lehrer und Katecheten. (Paderborn, Schönnigh, 1915. M 6-80.)
B) Folyóiratok.
1. Luther a sola scriptura elvét állította föl s az apostoli hitvallást mégis megtartotta. Pedig a symbolum a katholikus hagyományból származik s csak az egyház által lett ismeretes és kötelező. Ez egyike Luther következetlenségeinek, melyet főleg a mai protestáns theológia vet szemére. Már kezdettől fogva emelkedtek ugyan hangok a protestánsoknál az apostoli hitval-lás ellen, de különösen a mai protestáns irodalom követeli kikü-szöbölését. Ez a követelés szoros összefüggésben van azzal a modern szellemi harccal, melyet a protestáns theológiai irodalom folytat az őskereszténység lényegének történeti úton való
meg-1 5 4 VEGYESEK
állapítása körül. Bartmann a Theologie und Glaube, 1915. I. szá-mában számol be röviden azon élénk vitának eredményéről, mely a protestánsoknál az apostoli hitvallás eredetének és köte-lező erejének kérdése körül forog. Sorba veszi a 12 ágazatot, megfelelő történeti világításba állítja azokat, meghatározza theo-lógiai tartalmukat s azután összehasonlító módszer szerint egy-más mellé helyezi a liberális, orthodox, protestáns fölfogást és a katholikus tant az egyes ágazatokról. Ezen összehasonlításból lát-ható, hogy nemcsak a liberális, hanem az orthodox protestán-sok is elvetik az apostoli hitvallásnak még szentháromsági alap-szerkezetét is (credo in Deum Patrem et in Jesum Chr. et in Spi-ritum S.), a Szentháromságnak ősegyházi hitét is úgy, amint az a Szentírásban (Máté 28, 19 és Kor. II. 13. 13) ki van fejezve. Leg-följebb valláserkölcsi értelmet adnak még ezen tannak, magya-rázzák, hogy mi az Isten reánk nézve, de hogy önmagában mi, arról vonakodnak beszélni.
2. A középkorban szokás volt, hogy a pápák, püspökök, papok a megholt hiveket bűneiktől föloldozták. (Nagy sz. Ger-gely pápa két helyen beszél a megholtak absolutiójáról ; VIII. János pápa 878-ban ad ilyen absolutiót, majd IX. Leo, II. Urbán stb.;
az absolutiós imák az orthodox egyházban.) Ezen absolutiók némelyikében még ma is megholtak számára engedélyezett tel-jes búcsút látnak (1. Hilgers, Die kath. Lehre von den Ablässen).
Paulus a Theologie und Glaube 1915. 4-ik számában (Die Abso-lution der Verstorbenen im früheren Mittelalter) igen helyesen a történeti okmányokat az akkori kor fölfogása szerint értelmezi
* és kimutatja, hogy ezen absolutiók nem mások, mint imák a megholtakért. A búcsú fejlődésének a története maga is igazolja, hogy helytelen dolog bennük búcsúkat látni. A búcsúk már rég megvoltak, mielőtt megholtaknak engedélyezett búcsúról szó lett volna. A XII. század vége felé élő theológusok és kánonis-ták sohasem beszélnek holtaknak, hanem mindig csak élőknek engedélyezett búcsúkról. Egyiknek sem jutott eszébe az akkor szokásos megholtak absolutióit a búcsúkkoz számítani. Csak a XIII. század közepén, mikor a hivők a keresztesháborús búcsú-kat önkényűleg a holtaknak kezdték fölajánlani, kezdik a theoló-gusok is figyelmüket a holtaknak való búcsúra fordítani. S míg egyesek ezt kereken elutasították, mások megengedhetőnek és hasznosnak mondták. De ezen utóbbiak sem hivatkoztak soha véle-ményüknek megokolásánál a századok óta szokásos absolutiókra.
3. A legrégibb őskeresztény iratnak, a Didaché-nak bűn-bánati tanát ismerteti a Tübinger Quartalschrift 1915.1, sz. : Die Sündenvergebung in der Didache. Von Fr. Weisz. A Didaché szerint a Szentlélek elleni bűnön kívül minden más bűn meg-bocsátható. A bűnbocsánat elnyerésének eszköze pedig az ala-mizsnálkodás, a bűnbánat (^exávota) vagy az exomologesis. Ez utóbbiról a 4, 14 és 14, 1 helyeken van szó : âv èxxXrjdx èÇoixoXoy^aï) xà 7iapaTLt(í)|iaTa aou... és xaxá xupiaxyjv Se Kupíw auvay^Évieç xXáaaxe âpxov xal zuytxpiorrpoLie, np0BE,0[L0X0yr]Gá\iz^0L xà mxpunTÚ-fiaxa u[iöiv... A Didaché magyarázóinak és a gyónásról írt köny-veknek egy nagy része az eucharistia előtti bűnvallomást szent-se'gi gyónásnak tartják. Weisz Rauschen, Vacandard és másokkal azt bizonyítja, hogy, bár az ŐÍegyházban ismeretes volt a rész-leges bűnbevallás, a Didachéból az történetileg nem bizonyítható s a benne szereplő exomologesis nem más, mint általános szer-tartási bűnvallomás a mise elején.
4. Paulus a Zeitschrift für Kath. Theologe 1915. II. füzeté-ben (Die Anfänge des Ablasses) Hilgers S. J. azon tételét, hogy a búcsúk úgy engedélyezésüket, mint használatukat tekintve az I. és II. századtól a jelenkorig lényeges változás nélkül fejlődtek, történetellenesnek tartja s vele szemben azt állítja, hogy «száza-dokon át nem voltak mai értelemben vett búcsúk.» Paulus sze-rint a búcsú «ist ein Ausfluss der alten Idee, dass die Kirche die kanonischen Bußstrafen mildern oder auch ganz nachlassen kann.» A keresztes háborúk idején (11. sz.) tűnik föl először formaliter a búcsú az egyházban. Amiket az előbbi időkből
szoktak búcsúk gyanánt fölhozni, azok nem igazi búcsúk (pl. a vérfertőző korintusi esete (I. cor. 5. és II. cor. 2.), a vértanúk közbenjárására a vezeklés bevégzése előtt adott reconciliatio; a vezeklés enyhítése a betegeknél, buzgó vezeklőknél, a redemptiók stb.) A kelet nem ismeri a commutatiókat, azért ott a búcsú is ismeretlen dolog.
5. Paulus a Zeitschrift für Kath. Theologie 1915. III. füze-tében (574. 1.) még külön bizonyítja, hogy a vértanúk közben-járására adott reconciliatio nem-mai értelemben vett búcsú. Cyprián többször mondja, hogy a lapsusokat, libellaticusokat a vértanúk Istennél közbenjárásukkal támogathatják: qui libellum a marty-ribus acceperunt et auxilio eorum adiuvari apud Dominum in delictis suis possunt. Hogyan lehettek a vértanúk segítségükre Istennél? Imáikkal és érdemeikkel hozzájárulhattak ahhoz, hogy
1 5 6 VEGYESEK
Isten irgalmas lett a bűnösök iránt, hogy könnyebben és hama-rább megbocsátott nekik. Tehát ugyanazon hatásuk volt, mint a bűnösök saját bűnbánati cselekedeteinek. Az ősegyház fölfogása szerint a kánoni vezeklésnek nemcsak az volt a célja, hogy az ideiglenes büntetéseket lerójják; a bűntartozás, az örök büntetés eltörlését, a megigazulást illetőleg is nagy erőt tulajdonítottak neki. Az egyházi reconciliatio által nemcsak a bűn és örök bün-tetés engedtetett el, hanem ideiglenes bünbün-tetések is a vezeklés szigorúsága szerint. Ha ehhez a vértanúk segítsége járult, annál több ideiglenes büntetés engedtetett el. De az ideiglenes bün-tetés ezen elengedése nem a szentségen kívül történt. Azért az ideiglenes büntetéseknek elengedése ezen esetben nem is tekint-hető búcsúnak, mert a búcsú mai fogalmához a büntetéseknek szentségen kívüli elengedése tartozik.
6. A sotériológiai legnehezebb kérdések egyike, hogy mi lesz azon gyermekekkel, akik meghalnak, mielőtt physice lehetséges lett volna őket megkeresztelni. Cajetan (f 1534) azt tanította, hogy az ilyen gyermekek megmenthetők, ha a szülők a Szent-háromság invocatiója mellett, gyermeküket Istennek fölajánlják (baptismus in voto parentum). Umberg S. J. a Zeitschrift für Kath. Theologie, 1915. III. füzetében (Kajetans Lehre von der Kinderersatztaufe auf dem Trienter Konzil) azt kutatja, hogy milyen sorsa volt ezen föltűnést keltő tannak a trienti zsinat tárgyalásain. A zsinati tárgyalásokon többször foglalkoztak vele s az aktákból elég világosan látható, hogy a zsinati atyák általá-ban Cajetan theoriája ellen foglaltak állást, hajlandók voltak azt kárhoztatni, de végre is a kérdést, mint a tárgyhoz nem tartozót, mellőzték s így eldöntetlenül hagyták. A zsinat utáni időkben sem volt több szerencséje ezen elméletnek; a legtöbben elvetet-ték. Umberg Cajetan érdemét abban látja, hogy a probléma nagyságát fölismerte és ha eredménytelenül is, annak megoldá-sát megkísérelte. Ma Umberg szerint a probléma a természet-tudományi ismeretek által még nehezebbé vált. Mert, ha igaz az, hogy az abortusok száma, melyeknek oka nem emberi bűn,, hanem a természet folyamata, nagy s ha másrészt igaz az, hogy az animatio a conceptiokor történik, akkor razon következtetést kell levonnunk, hogy az emberek nagy száma, akikért Krisztus a megváltás művét véghezvitte, a keresztség hiánya miatt nél-külözi a mennyei boldogságot. Ha pedig ez a következtetés tart-hatatlan és biztosan téves, akkor az előzményekben kell a
téve-désnek rejtőznie. De melyikben, kérdezi Umberg? Az körülbelül bizonyos, hogy az abortusok oly nagy számának a föltételezése, mint azt Umberg Eschbachra hivatkozva teszi, túlzás.
7. Érdekes cikket közöl a Der Katholik 1915. 7. füzete az egyháznak a szentségek körüli hatalmáról (Umberg S. / . , Zur
Gewalt der Kirche über die Sakramente). Egyes theologusok szerint Krisztus a szentségek lényeges alkotórészeit csak általá-nosságban (in genere), mások szerint részletesen (in specie) hatá-rozta meg. Umberg úgy magyarázza az egyház hatalmát, hogy a két vélemény igazságtartalmát egyesíti. Azt tartja, hogy Krisztus maga határozta meg in specie minden szentség anyagát és alak-ját, de egyúttal egyházának teljes fölhatalmazást adott arra, hogy látható elemeket tehessen hozzájuk, melyeknek megtartásától függ a szentség érvényessége. Az egyház pl. a bérmálási kézföltételt, amit maga Krisztus rendelt, idő folytán megkenéssel kötötte egybe, még pedig úgy, hogy most a bérmálás nem bizonyosan érvényes, ha a megkenés egészen elmarad, vagy ha nem olaj és balzsam használtatik, ha azt előzetesen nem a püspök szentelte.
Már most ezen az egyház által az egyszerű kézföltételhez csatolt elemek kétfélekép lehetnek szükségesek a bérmálás érvényessé-géhez: vagy egy egészet képeznek a Krisztustól rendelt kézföl-tétellel úgy, hogy csak velük egybekötve van ereje a kegyelmet okozatilag létrehozni, vagy csak azért kell meglenniök, hogy a kéz-föltétel az egyedül csak őt megillető kegyelmet adó erőt kifejthesse anélkül, hogy maguk is szentségi kegyelmet létesítő erővel bír-nának. Az első esetben részei a szentség anyagának és alakjának, tehát a szó tulajdonképeni értelmében vett substantiához tartoz-nak; a második esetben csak az évényesség föltételei (conditio-nes valoris) s csak a szó nem sajátos értelmében tartoznak a bérmálás lényegéhez. Umberg, miután fejtegette a lényeg és érvé-nyesség fogalmát s a kettő közti különbséget, bizonyítja, hogy az egyház valóban több szentséghez tett egyes elemeket, melyek csak érvényességi föltételek lehetnek, mert az egyház a szentség lényegére vonatkozólag semmiféle illetékességet sem tulajdonít magának. Következőleg pl. a bérmálásnál egyedül a kézföltétel a Signum efficax gratiae, egyedül neki van, mint Krisztus erkölcsi cselekedetének, kegyelmet létesítő ereje. Minden egyéb, ami kívüle az érvényességhez szükséges (a püspök által megszentelt chrismával való megkenés), csak minden szentségi erőt nélkü-löző érvényességi föltétel. A szentségi kézföltétel a megkenés
1 5 8 VEGYESEK
elhagyása, ezen obex által nem volna érvénytelen oly értelemben, mintha önmagában nem volna ereje a kegyelem eszközlésére, vagy, hogy a szentség lényegének létesülése meg volna ezáltal akadályozva. A szentség lényegére nézve megvan ható erejével együtt, de ezen erejét csak úgy fejti ki, ha az érvényességi föl-tételeket teljesítették.
8. A dogmatika tanárai, akik nemcsak tudatában vannak annak, hogy a dogmatikának és exegesisnek a legszorosabb szö-vetségben kell élniök, hanem folyton figyelemmel is kisérik ez utóbbinak eredményeit, sokszor tapasztalják, hogy a dogmatikai kézikönyvekben a szentírási szövegmagyarázatok többször hely-telenek, mesterkéltek, tévesek. Az újabb könyvek már jobban törekesznek ezt a hibát kiküszöbölni, de azért még elég kívánni való van. A dogmatika és exegesis szorosabb együttműködésére hivja föl a figyelmet Dr. Schreiber cikke a Der Katholik 1915.
9. számában : Exegetische Streif züge in das Oebiet der Dogmatik.
Példákkal mutatja ki, hogy egyes dogmatikák nem pontosan, vagy tévesen értelmeznek egyes bibliai szavakat es kifejezé-seket pl. ÛTOaxaatç (substantio), íXtyypc, (argumentum), crearc = bara stb.; bibliai mondatokat és szövegeket, főleg, mert nincsenek tekintettel az összefüggésre (különösen a kegyelemtanban előfor-duló szentírási bizonyításoknál); vagy dogmatikus érveket von-nak szövegkritikailag vitás, nem valódi bibliai helyekből. (Ján.
3, 11—13; 28; 9, 35—37.)
9. A bérmálás szentségének megértésére és értékelésére
9. A bérmálás szentségének megértésére és értékelésére