Adóztatási modellek

Értekezésünkben az adóztatásra úgy tekintünk, mint egy önálló szakpolitikára, kutatásaink középpontjában az állam, mint szabályozó gazdaságpolitikai beavatkozása áll.

Ezért a szabályozásnak csak azt az oldalát vizsgáljuk, amellyel az állam megteremti a gazdálkodás minél kedvezőbb feltételeit. Az adóztatást fiskális oldalról tehát nem vizsgáljuk, habár elismerjük: az adóztatás klasszikus célja az állami kiadások fedezetének biztosítása. Az állam és az adóalanyok rövidtávú érdekei általában ellentétesek: míg az állam az adóbevételek növelésében, addig a vállalkozások a megfizetendő közterhek csökkentésében érdekeltek. Az adópolitika céljai közül a bevételteremtést ezért érdemes hosszabb távon is vizsgálni, ugyanis ez teszi lehetővé a fenntartható kedvező gazdasági környezet kialakítását.

A tőke mobilitásának felgyorsulása, valamint a belső piac kiteljesedése előtt álló akadályok lebontása eredményeképpen az Európai Unióban is a kutatások előterébe került az adóztatás, valamint az adóztatási „trendek” változásának nemzetgazdaságokra gyakorolt hatása. Velichkov – Stefanova (2017) tanulmányában az adóztatás makroökonómiai fontosságára hívja fel a figyelmet. A szerzők szerint „az adórendszer alapjaiban határozza meg a makroökonómiai környezetet. […] az adórendszerek és a kapcsolódó, a költségvetés

64

stabilitását biztosító faktorok jelentős szerepet játszanak a makroökonómiai dinamika kilengéseinek tompításában azáltal, hogy támogatják a makroökonómiai rendszer fenntarthatóságát. Ez bevett és tesztelt mechanizmusok révén valósul meg, amelyek csökkentik a gazdasági ciklusok erősségét és így nem igényelnek semmilyen közvetlen kormányzati beavatkozást” (p. 574.). Hasonló megállapításra jut a Nemzetközi Valutaalap egy 2016-os tanulmányában is (IMF 2016). Eszerint a válság utáni egyik fő makroökonómiai kihívás a túlzott eladósodásból ered, a vállalkozások ugyanis – adózási megfontolásokból – a részvénykibocsátás helyett előnyben részesítik a hitelfelvételt. Az alultőkésítés problémájának kezelését egyre több gazdaság, beleértve az Európai Uniót is, szükségesnek tartja, igaz, a túlságosan szigorú szabályok versenyhátrányba is hozhatnak egy gazdaságot. A megfelelő üzleti környezet és a makroökonómiai stabilitás közötti egyensúly tehát nehezen határozható meg, ezért célszerűbbnek tűnik egy olyan rugalmas szabályozói környezet kialakítása, amely a sokkhatásokra gyors és hatékony választ tud adni.

A fenti megfontolásokból is következik, hogy régiónként különböző adópolitikai modellek alakultak ki az elmúlt évtizedek folyamán. A különbségek a régiók eltérő gazdaságtörténeti és kulturális jellemzőiből adódnak. Az Európai Unión belül földrajzi-gazdaságtörténeti alapon öt modell különül el markánsan: a tagállamok többségét a skandináv, az angolszász, a kontinentális, a mediterrán és a közép-kelet-európai modellbe lehet besorolni (Sapir 2006; Aiginger – Leoni 2008; Burghelea – Ene – Uzlau 2013). Az adóztatási modellek szorosan összefüggnek a régiók fejlettségi szintjével is; a csoportokba nagyjából hasonló fejlettségi szintű államok tartoznak. Megjegyezzük, hogy a modellek csak a közvetlen adóztatás jellemzőit ölelik fel, mivel a közvetett adóztatás jórészt már uniós szinten harmonizált. A modellek közötti különbség az adórendszer általános jellemzőinek meghatározásában, a különböző gazdasági tevékenységek vagy események adóztatása közötti súlypontok kialakításában, esetenként az adózói morál és az adóbeszedés hatékonysága közötti eltérésekben látható. Az adórendszerek kialakítása így túlmutat azon, hogy az adórendszer egyedüli célja a költségvetés bevételi forrásainak biztosítása; a szakpolitikának napjainkra hasonló fontosságú céljává vált a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás-bővülés ösztönzése vagy a szociális és környezetvédelmi megfontolások támogatása. Ezek a jellemzők mindegyik adómodellre érvényesek, természetesen

65 különböző súlypontokkal.

Az öt adóztatási modell és főbb jellemzőik a következők (Mosteanu – Mitroi 2015;

Aiginger – Gruger 2005; Heipertz – Ward-Warmedinger 2008):

 skandináv modell: a skandináv országokban egy hatékony adórendszer teremti meg a jóléti állam magas újraelosztási rátájának alapját. Az állam gazdasági szerepvállalása kiterjedt, aktív foglalkoztatáspolitika és magas foglalkoztatási ráta (75-80%) jellemző ezekben az országokban. Az adóterhek az EU-átlagnál (40%) magasabbak, esetenként (például Svédországban vagy Dániában) több mint 50%. A trend a társasági adóztatás mellett az egyéni adóterhelésben is megjelenik. A közvetlen adók költségvetésben betöltött aránya hasonló, mint a közvetett adóké;

 angolszász modell: a liberális modellben a hangsúly a közvetlen adókon van, igaz, a közvetett adók költségvetésen belüli aránya is jelentős. A közvetlen adókon belül a társasági adók rátája nemzetközi összehasonlításban is magas, míg a munkát terhelő közterhek mértéke átlagon aluli. Mindehhez magasabb foglalkoztatottság, de laza foglalkoztatáspolitika- és szociális védőháló párosul, a munkavállalók jogait a törvények korlátozottan védik, az állam gazdasági szerepvállalása visszafogott. Ezen a kategórián belül az Egyesült Királyság társasági adóterhelése ugyanakkor inkább mondható közepesen magasnak, Írországé pedig alacsonynak;

 kontinentális modell: a modell általában a magországokat foglalja magába. A tagállamok általános jellemzője a kollektív szerződések rendszere, az állam szabályozói szerepét az erős szakszervezetekkel együttműködve látja el. A munkanélküliség egy-két kivételtől eltekintve alacsony, a foglalkoztatási ráta relatíve magas, így a közvetlen adókból befolyó összegek a költségvetés bevételi forrásainak jelentős hányadát adják (relatíve magas adóterhelés mellett). A társasági adókulcsok nemzetközi összevetésben is magasnak mondhatók, az adórendszer esetenként túlságosan összetett. Ez növeli az adóalanyok megfelelési (compliance) költségeit;

 mediterrán modell: a mediterrán tagállamokra jellemző, hogy noha relatíve magasak a közvetlen adókulcsok, az alacsony gazdasági aktivitásnak köszönhetően a fogyasztási adók aránya magasabb a költségvetésekben. Személyi jövedelemadó-oldalon a magasabb adókulcsokhoz alacsonyabb aktivitási ráta párosul, ami például Máltán bőven

66

60% alatti. Az egyéni adóteher összességében az EU átlagán áll. A munkavállalók jogainak védelme szigorúnak tekinthető;

 közép-európai modell: a közép-európai, átalakuló tagállamok adórendszereinek legfőbb jellemzője a közvetlen adóterhelés, azon belül is a társasági adókulcsok alacsony szintje. Az alacsony társasági adók célja a beruházásösztönzés, ehhez aktív (adóösztönzőket is magába foglaló) foglalkoztatáspolitika párosul. A költségvetés bevételi forrásainak jelentős hányadát ezért a közvetett adók adják, ezek aránya kétszerese is lehet a társasági adóból befolyó összegeknek. A modellel jellemezhető tagállamokban általános probléma az adóelkerülés magas szintje.

Egyetértés mutatkozik, hogy az állam lényegéhez tartozó tevékenységeket az államnak minden körülmény között el kell látnia. Ezeket a tevékenységeket nem lehet pusztán piaci alapon megszervezni, állami ellátásukhoz pedig bevételekre van szükség. Az, hogy mi tekinthető a beavatkozás szükséges mértékének, társadalmanként változik.

Heipertz – Ward-Warmedinger (2008) számításai szerint 1960 és 2000 között a közkiadások 10 százalékos növekedése a gazdasági növekedést egy százalékkal vetette vissza, a foglalkoztatás és a beruházások csökkenését eredményezte. Ezt ugyanakkor a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele, valamint az 1990-es években kezdődő adócsökkentés némiképp ellensúlyozni tudta. A folyamatok kimeneteléhez nagymértékben hozzájárul az adófizető és az állam viszonya: egyrészt az adófizető államba és a kormányzatba vetett bizalma, másrészt pedig az, hogy a kormányzat milyen mértékben ismeri fel és kezeli a (nemzetközi) gazdasági, technológiai, demográfiai, stb. változások társadalomra gyakorolt hatását, és ezeket a milyen mértékben tudja gazdaság- és társadalompolitikája szerint befolyásolni. [Kirchler – Hoelzl – Wahl (2008)] ezt egy háromdimenziós mátrixként írja le, ahol a személyek és az állam ereje és az adózók együttműködése elősegíti a kikényszerített adózói megfelelést, az együttműködés és a bizalom maximumára emeli az önkéntes jogkövetést¹¹ (Gangl – Hofmann – Kirchler 2015).

Az adóztatási modellek és a jóléti modellek szoros kapcsolatot mutatnak és ez utóbbiak is jellemezhetőek közös vonásokkal. Esping-Andersen (1990) három féle jóléti modellt ír le, ezek mindegyike megtalálható Európában: a szociáldemokratát, amelynek alapjául az individuum tekinthető, célja a magas jóléti szint kialakítása magas

11A kikényszerített és önkéntes jogkövetésről ld.: Kirchler, E. – Hoelzl, E. – Wahl, I. (2008).

67

foglalkoztatási ráta mellett; a konzervatívat, amelyben az állam csak a családi védőháló kimerülése vagy elégtelensége után avatkozik be; és a liberálist, melynek középpontjába egy szerény újraelosztó állam kerül, a szegényebb rétegek támogatását tűzi ki célul. A kapcsolatot úgy írhatjuk le, hogy az adóztatás skandináv modelljének főbb jellemzői leképezhetőek a szociáldemokrata jóléti modellben, hiszen mindkettőnek a középpontjában az erős állam áll, amely sokat von el, de erős szociális védőhálót is képez. Kisebb mértékű elvonás mellett, de ez igaz a kontinentális szociális piacgazdaságokra is. A mediterrán modell a konzervatív jóléti modellt követi, hiszen ezekben az országokban erős családi vállalkozásokhoz a kisközösség védőhálója párosul. A jóléti modell harmadik változata, a liberális modell, részben jellemzi a jelentős mértékben piaci folyamatokon nyugvó angolszász országokat, de az újraelosztásra szerényebb összegeket fordítani képes közép-európai államokat is. A jóléti kiadásokat a szociális kiadásokra nem leszűkítve hasonló tendenciákat kapunk, az állami feladatok ellátásnak minősége ugyanis szintén jelentős versenyképességi tényezőként azonosítható az üzleti környezet vizsgálatában.