Abdullah al-Senussi ügyének elfogadhatatlansága

Líbia a  Római Statútum 19. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján elfogadhatósági ki-fogást nyújtott be al-Senussi ügyében is a Nemzetközi Büntetőbírósághoz 2013. április 2-án.

Az  ügyben eljáró tárgyalás-előkészítő tanács a  kifogást elbíráló határozatot 2013. október 11-én hozta meg, melyben a Kadhafi-ügyben lefolytatott vizsgálatot megismételve eltérő jogi következtetéseket vont le, és Líbia kifogásának helyt adva al-Senussi ügyét elfogadhatatlannak nyilvánította.

Az elsőfokú kamara az ügy elfogadhatóságát a Katanga-ügyben korábban megvont kon-túrok szerint vizsgálta meg, így elsőként a tettazonosság tesztjét folytatta le. Ennek kapcsán Líbia beadványában azzal érvelt, hogy az  elfogadhatóság vizsgálatánál az  „ügy” fogalmát kiterjesztően kellene az  ICC-nek értelmeznie azért, hogy a  helyi ügyészség autonómiája és diszkrecionális jogköre bizonyos mértékben megmaradhasson a  vádban foglalt cselek-mények meghatározása felett.⁴⁰¹

Az eljáró bírói tanács amellett foglalt állást, hogy a letartóztatási parancsban foglalt bűn-cselekmények nem a vádlott által elkövetett bűntettek egyedi megnyilvánulásai (unique ma-nifestations) voltak, hanem csupán példák nem kimerítő jellegű illusztratív listája, így a letar-tóztatási parancsban foglaltakat az „ugyanazon cselekmény” kritériumának értékelésekor összehasonlítási alapként figyelembe venni lehet ugyan, de nem kötelező. Ennek alapján – a Kadhafi-ügyben megállapított összehasonlítási alapot erodálva – a tárgyalás-előkészítő tanács megállapította, hogy az al-Senussi ügyében indított helyi eljárásban felhozott vádak

„tartalmilag ugyanazon cselekményeket” ölelik fel, mint a  Főügyészi Hivatal által emelt vádpontok (számos civil és politikai disszidens megölése Bengáziban 2011. február 15. és 20.

között, mely mögött a líbiai állam rendszerellenes forradalom leverésére irányuló szisztema-tikus politikája rejlett).⁴⁰²

399 Szajf Kadhafi első ügye elsőfokú határozat 216. §.

400 Szajf Kadhafi első ügye elsőfokú határozat 220. §.

401 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 31–37. §§.

402 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 83–157., 163–168. §§.

Ami az  eljárási hajlandóság és képesség hiányát illeti, a  tárgyalás-előkészítő tanács – igazodva a Líbia beadványában foglaltakhoz – jelen ügyben e két kategóriát együttesen vizsgálta.⁴⁰³ A terhelt előállítása al-Senussi esetében – Kadhafival ellentétben – megvalósult, tekintve, hogy a kifogás elbírálásának pillanatában a vádlott a líbiai hatóságok őrizetében volt.⁴⁰⁴ A kamara elutasította a védelem arra vonatkozó érvét, miszerint a központi hatóságok nem gyakorolnak tényleges közhatalmat az al-Hadba büntetés-végrehajtási intézet felett – a határozatban ennek ellenkezőjéről olvashatunk.⁴⁰⁵

A bizonyítékok – különösen a tanúk – kapcsán a tárgyalás-előkészítő tanácsnak a Lí-biában uralkodó közbiztonsági kihívásokat kellett ismételten megvizsgálnia.⁴⁰⁶ Arra jutott, hogy Líbia szükséges mennyiségű bizonyítékot (okiratok, tanúk) szolgáltatott és a helyi bün-tetőeljárás előrehaladását alátámasztotta. A  tanúvédelmi programok hiányára vonatkozó korábbi aggályait a kamara nem tartotta fenn.⁴⁰⁷

E megállapítás helyességét sokan kétségbe vonták. Egyrészt a védelem több NGO és hír-ügynökség jelentését a kamara figyelmébe ajánlotta, amelyek az üggyel összefüggésben álló bírákkal és ügyészekkel szembeni erőszakos cselekményekről számoltak be (például arról, hogy az ügyben kirendelt ügyészt 2013 májusában egy milícia elrabolta és bántalmazta).⁴⁰⁸ Christine Van den Wyngaert bíró a határozathoz – szokatlan formai módon – nyilatkozatot csatolt, amiben Ali Zeidan líbiai miniszterelnök 2013. október 10-én történt elrablását is biz-tonsági kockázatként értékelte, melynek kapcsán további információkérést tartott volna szükségszerűnek az ügy elbírálásához.⁴⁰⁹

A tárgyalás-előkészítő tanács a  kifogás elbírálása során végezetül a  védő kirende-lésének elmulasztását értékelte, mely a  két ügy megközelítése közötti inkoherencia legszembetűnőbb pontja. Míg a Kadhafi-ügyből azt szűrhettük le, hogy a  védő kiren-delésének elmulasztása olyan súlyos eljárási szabályszegésnek minősül, hogy az  ügy elfogadható az  ICC előtt, addig al-Senussi ügyében a  védő hiányát a  kamara nem érté-kelte ilyen „durva” jogsértésnek, mi több, figyelembe vette, hogy a terhelt fogva tartá-sának helyszínére tekintettel a védő kirendelése nem annyira kockázatos, mint Kadhafi esetén, amit az is szemléltet, hogy több ügyvéd is jelezte már a képviselet ellátására való hajlandóságát.⁴¹⁰ A  korábbi esetjog fényében – Kenyatta és mások-ügy, Szajf Kadhafi első

403 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 170–171. §§.

404 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 294. §.

405 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 264. §.

406 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 286–288. §§.

407 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 298–301. §§.

408 Tedeschini, 2015, 86. o.

409 Declaration of Judge Christine Van den Wyngaert, elérhető: https://www.icc-cpi.int/RelatedRecords/

CR2013_07447.PDF [Letöltve: 2020. 01. 03.].

410 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 308. §.

ügye⁴¹¹ – a tárgyalás-elkészítő tanács e ponton hibát vétett, mivel egy olyan tényt értékelt, ami a kifogás elbírálásának pillanatában nem állt fenn, pusztán a jövőre vonatkozó spe-kulációnak minősült.

A fentiek alapján a  tárgyalás-előkészítő tanács megállapította, hogy al-Senussi ellen

„ugyanazon cselekmény” miatt folyik bűnvádi eljárás Líbiában, mint a Nemzetközi Büntető-bíróság előtt, továbbá hogy a helyi hatóságok hajlandóak és képesek az eljárás lefolytatására, ezért az ügy – a Római Statútum 17. cikk (1) bekezdés a) pontja alapján – elfogadhatatlan az ICC előtt.⁴¹²

7.4.1.3. Szajf Kadhafi első ügyének elfogadhatósága és Abdullah al-Senussi ügyének elfogadhatatlansága a fellebbviteli tanács ítéletei tükrében

A fellebbviteli tanács Szajf Kadhafi⁴¹³ és al-Senussi ügyében⁴¹⁴ 2014. májusban, il-let ve jú li us ban hozta meg a  másodfokú határozatokat. A  fellebbezést elbíráló kamara mindkét határozatban foglaltakat – azaz a  tárgyalás-előkészítő tanács inkoherens megközelítését – fenntartotta.

A Kadhafi első ügyében hozott elsőfokú határozat ellen Líbia nyújtott be fellebbezést, melyben kérte a fellebbviteli kamarát, hogy a határozatot változtassa meg és elfogadhatósági kifogását hagyja helyben.⁴¹⁵ Ahogyan az fentebb említésre került, az elsőfokú bírói tanács úgy találta, hogy Líbiának nem sikerült megfelelő bizonyítékok hiányában alátámasztania, hogy a nemzeti büntetőeljárás keretei az ICC előttiével megegyeznek, melyet a fellebbviteli tanács is határozatában rögzített.⁴¹⁶ Ennek fényében kirajzolódik, hogy az  első- és másodfokú kamara megerősítette, hogy a 19. cikk szerinti eljárásokban a bizonyítás terhe a kifogástevőre – így jelen esetben az államra – hárul.⁴¹⁷ Líbia ugyanak1kor fellebbezésében ez ellen érvelt:

411 A korábbi gyakorlatban kijelölt útra ugyanakkor az ICC tárgyalás-előkészítő kamarája Simone Gbagbo ügyé-ben visszakanyarodott. Lásd az 5.2. pontot.

412 Al-Senussi ügye elsőfokú határozat 311. §.

413 Judgment on the appeal of Libya against the decision of the Pre-Trial Chamber I of 31 May 2012 entitled “De-cision on the admissibility of the case against Saif Al-Islam Gaddafi”, The Prosecutor v. Saif Al-Islam Gaddafi, ICC-01/11-01/11-547-Red, ICC Appeals Chamber, 21 May 2014 (a hivatkozásokban a továbbiakban: Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet).

414 Judgment on the appeal of Mr Abdullah Al-Senussi against the decision of the Pre-Trial Chamber I of 11 Oc-tober 2013 entitled “Decision on the admissibility of the case against Abdullah al-Senussi”, The Prosecutor v.

Saif Al-Islam Gaddafi, ICC-01/11-01/11-565, ICC Appeals Chamber, 24 July 2014 (a hivatkozásokban a további-akban: al-Senussi ügye másodfokú ítélet).

415 A fellebbviteli határozathoz Ušacka bíró különvéleményt csatolt, melyben bírálta az elsőfokon eljáró tanácsot a terhelt „ugyanazon cselekményének” minősítése miatt. A különvélemény meglepő érvelése alapján a bíró-ságnak mindkét ügyet elfogadhatatlannak kellett volna nyilvánítania. Lásd: Dissenting Opinion of Judge Anita Ušacka, elérhető: https://www.icc-cpi.int/RelatedRecords/CR2014_04275.PDF [Letöltve: 2020. 01. 12.].

416 Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet 45 §.

417 Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet 21 §.

előadta, hogy a Római Statútum „erős vélelmet állít fel a nemzeti büntetőeljárások mellett”, és ezért a 17. cikket a bíróságnak eszerint kellene értelmeznie.⁴¹⁸ Bár utóbbi Líbia kifogásának minden bizonnyal legerősebb argumentuma volt, a fellebbviteli tanács elutasította arra hivatkozva, hogy „a komplementaritás nem jelent egyet azzal, hogy valamennyi ügyet a nemzeti bíróságoknak kell elbírálniuk”.⁴¹⁹

Ezzel párhuzamosan megjegyzendő, hogy vélhetően a Biztonsági Tanács által az ICC elé terjesztett helyzetekben a legcsekélyebb a 19. cikk bizonyíthatóságának esélye és a legvaló-színűbb a nemzeti eljárások melletti vélelem csorbulása. Mivel a részes államok eljárásin-dítását a legtöbb esetben saját „tehetetlenségük” katalizálja, olyankor a vélelem is megdőlni látszik eljárási hajlandóságuk és képességük tekintetében.⁴²⁰ Az ICC főügyésze pedig csak részes állammal szemben indíthat proprio motu eljárást, ezáltal a  helyi hatóságok eljárása mellett szóló vélelem megdöntése itt sem vet fel szuverenitás-aggályt a  Római Statútum önkéntes elfogadása miatt. Azonban amikor az eljárást a Biztonsági Tanács kezdeményezi,

„kvázi” előzetes értékelést végez az érintett államról – azaz hogy nem akarja, illetve nem tudja az elkövetőket felelősségre vonni –, s ekkor okozza a nemzeti eljárások melletti vélelem megdöntése a legfeltűnőbb szuverenitástorzulást.⁴²¹

A fellebbviteli tanács felhívta továbbá a figyelmet a Katanga-ügyben meghatározott logikai lépcsőre – és a tárgyalás-előkészítő tanács hibájára – a komplementaritástesztet illetően, melynek értelmében a  hajlandóság és a  képesség, illetve a  „megfelelőség” vizsgálata csak akkor nyer relevanciát, ha ugyanaz az ügy van az ICC előtt, mint a nemzeti rendes bíróság előtt. Ezzel szemben, ha az ügyek azonossága nem bizonyosodik be, akkor nincs értelme a „megfelelőséget” vizsgálni.⁴²² A fellebbviteli kamara utóbbiakat alátámasztva a fellebbezés negyedik pontjában foglaltakra nem tért ki, és az eljárási hajlandóság és képesség vizsgála-tától eltekintett, egyes álláspontok⁴²³ szerint utat nyitva az al-Senussi ügyben benyújtott felleb-bezés elutasításának.

Al-Senussi ügyében a  védelem nyújtott be fellebbezést a  Nemzetközi Büntetőbíró-sághoz, melyben – többek között – olyan új bizonyítékokra hivatkoztak, amelyek a má-sodfokú határozat elején elutasításra kerültek.⁴²⁴ A fellebbezésben a tettazonosság krité-riumának nemteljesülését is felhozták, melyet a fellebbviteli tanács – a Kenyatta és mások-,

418 Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet 77 §.

419 Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet 78 §.

420 Gioia, 2006, 1114. o.

421 Holmes, 2002, 668. o.

422 Szajf Kadhafi első ügye másodfokú ítélet 213. §.

423 Tedeschini, 2015, 93. o.

424 Al-Senussi ügye másodfokú ítélet 213. §.

valamint a Ruto és mások-ügyben foglaltakkal összhangban – a  történeti tényállásra ala-pozva elutasított.

Az al-Senussi és a Kadhafi első ügye között húzódó legvitatottabb ellentmondás a jogi kép-viselő biztosítása elmaradásának különböző értékelése volt, melyet a 17. cikk (3) bekezdés alapján utóbbi esetben az elsőfokon eljáró kamara úgy értékelt, hogy Líbia „egyébként [nem hajlandó] az eljárás lefolytatására”, míg al-Senussi esetében a jövőre vonatkozó „bizonygatás”

elegendő volt ahhoz, hogy a védő hiányától a bíróság eltekintsen. A fellebbviteli tanács az el-sőfokú határozat erre irányuló tévedését nem javította ki, és továbbra is a két terhelt fogva tartása helyének különbözőségére alapozta a jogi képviselő lehetséges jövőbeni kirendelé-sének „jóslatát”. Mindazonáltal e ponton is ismételten megjegyzendő, hogy egyes szerzők⁴²⁵ a jogi képviselet hiányát olyan durva eljárási jogsértésnek tartják, ami önmagában megala-pozhatja az ügy elfogadhatóságát.

Összességében elmondható, hogy a két ügy eltérő kimenetelében a döntő szempontot a  terheltek fogvatartási helyszínének különbözősége szolgáltatta: al-Senussit a  líbiai ható-ságok tartották fogva, Szajf Kadhafit pedig egy irreguláris zintani milícia. Ugyanakkor egyéb szempontokat is figyelembe kellett volna vennie a bíróságnak a kifogások elbírálásakor, és nem kellett volna eltérően közelítenie a jogi képviselet hiányának kérdéséhez. A Római Sta-tútumban foglalt rendelkezések helyes értelmezését csak az ICC szolgáltathatja, ugyanakkor ebben a bírói gyakorlat egészen addig nem tud kiteljesedni, amíg hasonló ténybeli alapokon nyugvó ügyekben inkoherens megközelítést alkalmaz, és árgus szemű kritikusai örömére aláássa saját hitelességét.