A vizuális kommunikáció és az interpretáció

A kommunikáció rendkívül szerteágazó fogalom, hétköznapi értelemben az információcsere folyamatát jelenti valamely közös jelrendszer segítségével. Tájékoztatást, közlést, társas interakciókat takar a kapcsolatteremtés, befolyásolás céljából (Buda, 1994).

Jelen fejezetnek nem lehet tárgya a kommunikáció összetett tartalmának mélyebb ismertetése és elemzése, elsősorban a vizualitás szerepét és a környezeti bemutatás hatékony formáit hivatott röviden áttekinteni a tanösvények tervezésének szem előtt tartásával.

A nyugati országokban a vizuális kultúra fogalomkörében gyűjtik össze az ismereteket a képi jelenségekkel kapcsolatosan. Többé-kevésbé szinonimaként vagy gyűjtőfogalomként használják a vizuális kommunikáció kifejezést, hiszen a kép ma nem egyszerűen tárgy, produktum, áru, hanem üzenet, befolyásolási mód, meggyőzési eszköz, különféle manipulációk hordozója (Blaskó-Margitházi szerk., 2010; Buda, 2010).

A kommunikáció és a vizuális kommunikáció szorosan összekapcsolható az interpretáció fogalmával, amely a kommunikáció alapvető funkcióiból indul ki. Az interpretáció közvetlenül kapcsolódik az információáramláshoz, hiszen egyik feladata az ismeretek, információk eljuttatása az üzenet címzettjéhez, azaz a környezeti bemutatóhelyek (pl.

tanösvények) esetében a látogatóhoz (Hooper-Greenhill, 1994). Az interpretáció olyan kommunikációs, információáramlási folyamat, amely a látogatók számára feltárja és bemutatja a természeti és kulturális örökségek tartalmát és jelentőségét (Puczkó-Rátz, 2011). Az ismeretek átadása akkor sikeres, ha a befogadó (ökoturista, tanösvény-látogató) megfelelően tudta az eredeti üzenetet kódolni, ha felismeri az információ jelentőségét, ha inspirálja a bemutatott érték, és pozitív irányú attittűd-változás következik be nála (Útmutató, 2009), vagyis ha az interpretáció a látogatóban viselkedésváltozást generál (Puczkó-Rátz, 2011).

Knudson szerint az interpretáció feladata, hogy ismereteket adjon át, vagyis oktasson, emellett szórakoztasson, bemutasson, informáljon és élményekkel gazdagítson (Knudson et al. 1995; Puczkó-Rátz, 2011). Az ismeretek átadása önmagában nagyon kevés esetben okoz élményt, ahhoz interpretációs eszközre van szükség, ezt nagyon fontos lenne szem előtt tartani a tanösvények létesítésekor is. Az interpretáció hozzájárul ahhoz, hogy a látogatók tartalmasabbá tehessék szabadidejük felhasználását, mindemellett ismereteik is gyarapodnak, tehát lehetővé teszik a hatékony környezeti szemléletformálást. A természeti értékek önmagukban csupán a bemutatás tárgyát képezik, csak az interpretációval együtt

20

válhatnak valódi attrakciókká, vagyis ökoturisztikai vonzerőkké, látnivalókká (Útmutató, 2009; Puczkó-Rátz, 2011). Az információk átadásának két módja különíthető el, az informáló és az interpretatív stílus. Az informáló stílus csak a tények közlésére szorítkozik, míg az interpretatív stílus összetettebb üzeneteket közvetít.

Tilden (1977) nevéhez fűződik az interpretáció alapelveinek megalkotása, amelyek az évek során a kutatások alapján kiegészítésre kerültek. A tanösvények tervezése szempontjából a legfontosabbnak ítélteket ismertetjük:

• az érdeklődés felkeltése és fenntartása érdekében a bemutatás témáját kapcsolatba kell hozni a látogatókkal;

• az interpretáció több, mint informálás: mélyebb tartalom bemutatása;

• az interpretációt, mint művészeti formát egy történet bemutatására kell alapozni;

• az interpretatív történet célja, hogy inspiráljon és provokáljon;

• az interpretációnak a teljes téma bemutatásával az egyén minden érzékéhez szólnia kell;

• az eltérő életkorú látogatóknak eltérő interpretációs programot kell kínálni;

• a technológiai vívmányok új élmények felfedezését tehetik lehetővé;

• a megalapozott, célirányos és rövid információközlés hatásosabb lehet, mint egy hosszú értekezés;

• az interpretatív írásmóddal együtt járó bölcsességgel kell mindazon kérdésekre választ adni, amire a látogató kíváncsi;

• az interpretáción keresztül el lehet érni, hogy a látogatók felismerjék környezetük értékeit, majd igyekezzenek őket megismerni, ezáltal támogatni a megőrzési programokat;

• szenvedély/elkötelezettség nélkül nincs lehetőség hatásos és hatékony interpretáció megteremtésére (Puczkó-Rátz, 2011; Tilden, 1977).

A fenti alapelvek közül külön figyelmet érdemel a motiváció felkeltése és fenntartása, amely főként az interpretáció hatékony eszközeivel, a megszemélyesítő és interpretatív írásmóddal, az aktív/interaktív eszközökkel, a kreatív ötletekkel és a humor alkalmazásával érhető el (Puczkó-Rátz, 2011). Az interpretatív történet és a múlt bemutatása szintén nagy jelentőséggel bír, különösen az örökségek szemléltetése esetén. Ausztráliában az örökség-interpretációban a megfelelő módszerek megtalálását kézikönyv segíti (Field, 2007). Az alapelvek alapján is megállapítható, hogy az interpretáció elméleti alátámasztása és

kutatása számos más tudományág, elsősorban a szociológia, a szociálpszichológia vagy az oktatáspszichológia ismereteire alapoz.

Az interpretáció és az oktatás, tanítás kapcsolatrendszerét sokan vizsgálták. Ez a kapcsolatrendszer a tanösvények esetén kiemelkedő fontosságú, hiszen a tanösvények alapvetően ismereteket közvetítenek. Az interpretáció felfogható olyan oktatási tevékenységként, amely a természeti és kulturális erőforrások feltárását és bemutatását tekinti céljának (Puczkó-Rátz, 2011). Az interpretáció és a klasszikus értelemben vett tanulás ismeretátadása közötti különbség Hammitt szerint az, hogy a környezeti oktatás diákoknak, míg a környezeti interpretáció látogatóknak szól (Hammitt, 1984). Az oktatás általában előre strukturált és viszonylag rugalmatlan formában jelentkező kötelező jellegű folyamat, míg az interpretáció rugalmas, önkéntes (Carter, 1996; Puczkó-Rátz, 2011).

Mullins szerint a környezeti oktatás és az interpretáció közötti legfontosabb különbség az, hogy az oktatás formális keretek között és általában szankcionált rendszerben történik, amelyben a résztvevőknek tanúbizonyságot kell tenniük a megszerzett ismeretekről, az interpretáció pedig hasonló eszközökkel és célokkal, de szankciók nélkül próbálja elérni ugyanazt (Knapp-Volk, 1997; Puczkó-Rátz, 2011). Az oktatás azokat az információkat biztosítja, amelyeket „át kell adni”, az interpretáció pedig azokat az információkat, amelyeket „meg kell osztani” (Sustainable Recreational Trails, 2008). Kiss Gábor és szerzőtársai a környezeti bemutatás kifejezés használatát javasolják (Kiss szerk., 2007).

Az interpretációt kommunikációs szempontból is érdemes vizsgálni, amely alapján megkülönböztetünk egyirányú kommunikációt megvalósító, passzív módszereket (pl.

önvezetéses módszerek) és kétirányú kommunikációt képviselő módszereket, ahol a visszacsatolás sem marad el (pl. vezetett túrák, interaktív programok) (Prince, 1982;

Puczkó-Rátz, 2011). Az Ecological Tourism in Europe (ETE) ajánlása alapján a megfelelő kommunikációs módszer megválasztása az egyik legfontosabb tényező a sikeres interpretáció megvalósításához. A kommunikációs módszereknek három fajtáját különítik el: leíró, interaktív és érzékszervi módszerek. A leíró kommunikáció szövegek, képek, táblázatok alapján valósul meg. Az interaktív módszerek bevonják a látogatókat, míg az érzékszervi módszerek a megismerést az öt érzékszerv használatával biztosítják (látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás), ezáltal élményeket hoznak létre (Gebhard et al., 2007). A tanösvények esetében a leíró módszereken túl az interaktív módszerek alkalmazása is indokolt (lásd 4. fejezet felméréseinek eredményei), az érzékszervi módszerek pedig az élményösvények és érzékelő ösvények esetében kulcsfontosságúak (lásd 3.3 és 3.5 fejezet).

22

2.4. Környezetpedagógiai aspektusok - a környezeti nevelés és szemléletformálás