Ez a darab a szokások és az előítéletek változásai ellenére ma is vitathatatlanul uralja a színpadot.1 Shakespeare rosszindulatú zsidója túlélte Cumberland úr jóindulatú zsidóját.2 Ahogy Shylock egyre kevésbé számít népszerű mumusnak, akit a „csőcselék szitka” táplál,3 úgy lesz egyre kedvesebb a filozofikusabb gon-dolkodású nézők számára, akik hajlandóak elfogadni, hogy a zsidó bosszú is ér annyit, mint a keresztény sérelmek. Shylock jó az utálatban; „oly ember, ki ellen mások többet vétkezének, mint mások ellen ő”.4 Még ha túl messzire is megy a bosszúállásban, minden oka megvan arra a „megrögzött undorra és gyűlöletre”,5 amellyel Antoniót üldözi, s amelyet éppoly ékesszólóan, mint amennyire logi-kusan magyaráz meg. Úgy tűnik, benne gyűlt össze a népében felhalmozódott bosszúvágy, és bár a nap mint nap elszenvedett sértések és bántalmak felett töp-rengve a rendíthetetlen embergyűlölet kérge vonta be kedélyét, ami érzéket-lenné tette őt az emberek megvetésével szemben, ez nem teszi sokkal elfogad-hatóbbá az ellenségei végül győzedelmeskedő célkitűzéseit. A jogosság erőteljes, éles és mélyreható érzete keveredik haragjának epés keserűségével. A szünte-len félelem az élve megégettetéstől, a kifosztástól, a száműzetéstől, a gyalázat-tól és a megaláztatása gyalázat-tól bizonyára még a legtürelmesebb jellemet is megkeseríti, és még a „jóság tejével”6 kapcsolatban is kételyeket támaszt, amellyel az üldözői elnézték a megszégyenítését. A bosszúvágy szinte elválaszthatatlan a méltatlan
1 A fordítás Hazlitt műveinek standard összkiadása alapján készült, a szerkesztő kommentárjainak felhasználásával. William Hazlitt, The Complete Works of William Hazlitt, IV., szerk. P. P. Howe, London, J. M. Dent, 1930–34, 320–324.
2 Richard Cumberland (1732–1811) A zsidó (The Jew) című darabját 1795-ben mutatták be.
3 Macbeth, 5.7. Szabó Lőrinc fordítása. A Macbethből származó idézetek sorszámait a következő kiadás alapján adjuk meg: The Norton Shakespeare, szerk. Stephen Greenblatt, Walter Cohen, Jean E. Howard, Katharine Eisaman Maus, New York, London, W. W. Norton and Company, 1997. Az angol kiadás eltérő jelenet-beosztása alapján: 5.10.29.
4 The Norton Shakespeare, 2479–2553.
5 A velencei kalmár, 4.1.59. Vas István fordítása. A velencei kalmárból származó idézetek sorszámait a Norton Shakespeare kiadás alapján adjuk meg.
6 Macbeth, 1.5.15.
171
Tartalom
szenvedés tudatától, és lehetetlen nem együtt érezni azzal a büszke lélekkel, amely a „zsidó kaftán”7 mögött rejtőzik, s amelyet őrületig tüzelnek az egyre ismétlődő, meg nem érdemelt sértések, s az egyszeri „törvényes” bosszúval8 kívánja kétség-beesetten levetni magáról a közmegvetést és az elnyomást, amely saját maga és egész népe vállát nyomja. Idővel azonban a konok kegyetlenség, amellyel kitart a célja mellett, ellene fordítja az érzéseinket. Ám a legvégén, amikor megfosztják a véres bosszútól, amelyben olyannyira reménykedett, és éppen a törvény betűje szolgáltatja ki, amelynek a betartásához oly érzéketlenül ragaszkodott, a koldus-sorsnak és a megvetésnek, akkor újra megszánjuk, és úgy véljük, hogy túl szigo-rúan bántak vele a bírái. Minden válaszában és minden visszavágásában nem-csak, hogy jobban érvel, mint az ellenfelei, de jobban is érti a kérdést, pedig az ő elveik és az ő gyakorlatuk alapján kell okoskodnia. Azok mindvégig nem haj-landóak egyenlőként bánni a zsidóval, vagy legalább azt elfogadni, hogy ugyanaz az igazság vonatkozik rá is, és hogy ugyanúgy ember ő is. Amikor szívességet kérnek tőle, és Shylock felidézi, hogy „te pénteken leköptél, máskor megrúgtál, volt, mikor kutyának mondtál, s e kedvességedért cserébe én kölcsön adjak neked ennyi pénzt?”,9 akkor Antonio, régi ellensége, ahelyett, hogy elismerné, hogy a tiltakozás (amely egy tiszteletreméltó katolikus kalmártól elképzelhetetlen lett volna akkoriban) találó és jogos, ugyanannak a bánásmódnak a megismétlésé-vel fenyegeti.
Kutya vagy – mondanám most is örömmel S megrúgnálak, leköpnélek megint.10
Ezután aztán úgy kérni kegyelmet a zsidótól, mintha a felek között mégis létezne valamilyen közös mércéje a helyesnek és a helytelennek, az nem más, mint a leg-kirívóbb álszentség és a legvakabb előítélet. A zsidó válasza pedig, amikor Anto-nio egyik barátja azt kérdezi, hogy mire jó neki az az egy fontnyi zálogként lefog-lalt hús, ellenállhatatlan erejű.
Halat fogni vele. Ha mást nem hizlal, hizlalja a bosszúmat. Lepocskondiázott, és elütött egy félmilliótól. Nevetett, ha vesztettem; csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet, meg-akadályozta az üzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet – és miért?
Mert zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz
7 A velencei kalmár, 1.3.108.
8 Hazlitt valószínűleg a tárgyalási jelenetre gondol (4.1).
9 1.3.121–124.
10 1.3.125–126.
172
a tél és nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha megy-gyaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk. Ha a zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval.
Azt az aljasságot művelem, amire ti tanítottatok, és alighanem még hozzá is teszek ahhoz, amit tanultam.11
A bírósági jelent elejétől végéig – Portia érkezte előtt, és azután is – drámaírói mestermű. A jogászi körmönfontság, a szenvedélyes szónoklatok, a jogtudo-mány jól bevált tételei, az egészet belengő szellemesség és irónia, az egyes sze-mélyek hullámzó reményei és félelmei, és a tökéletes és váratlanul tragikus kifej-let – mindez felülmúlhatatlan. Shylock, aki saját maga ügyvédje, jól védekezik, és minden általános kérdésben, amelyet szembeszegeznek vele, ő kerekedik felül, s végül csak egy jogi kiskapu miatt bukik el. Vegyük a következő példát.
Shylock: Mitől féljek, ha törvényt nem szegek?
Birtokotokban sok rabszolga van S élnek, mint öszvérek, kutyák, nehéz Rabéletet, mert megvettétek őket.
No, engedjétek őket szabadon, Hadd üljenek nászt gyermekeitekkel!
Miért izzadnak teher alatt? Ágyuk Legyen oly lágy, mint a tiétek; ínyük Oly válogatós. Azt mondjátok erre:
„A mi rabjaink”; ezt felelem én is.
A font húst, amelyet belőle kérek, Drágán vettem meg: enyém, akarom.
Ha nem adjátok, pfuj törvényetekre!
Akkor nem ér Velence joga semmit.
Ítéletet várok: megkaphatom?12
Szenvedélyes bosszúja egész lelkét életre kelti, s rendíthetetlen buzgalommal és önuralommal győz le mindent, ami akadályozná célja elérésében, legyen az derűs vagy komoly, származzon szellemességből, vagy érvelésből. Jelleme a darab más, kevésbé szembeötlő részeiben is éppilyen élesen rajzolódik ki, és elszórt mon-datokból megismerhetjük az élettörténetét: őseit és származását, takarékosságát és megfontolt gazdálkodását, a lányához való ragaszkodását, akit ugyanannyira
11 3.1.45–61.
12 4.1.88–102.
173
szeret, mint a vagyonát, s hogy miképpen udvarolt első feleségének, Leának, és mivel ajándékozta meg. „Egy egész őserdőnyi majomért sem adtam volna oda”
(mármint a gyűrűt, amellyel kedveskedett neki).13 Micsoda pompás hebraizmus ez a kifejezés!
Portia nem áll közel a szívünkhöz, és Nerissába, a szolgálólányába sem szeret-tünk bele. Portiában van valami affektáltság és pedantéria, ami nagyon szokat-lan Shakespeare nőalakjainál, de talán szükség volt rá ahhoz, hogy olyan sikere-sen tudja kitervelni és megvalósítani a „jogtudós”14 szerepét. A kegyelemről szóló beszéde kiváló,15 de számos jobbat találni Shakespeare-nél. Nem vagyunk lenyű-gözve a ládikók jelenetétől sem, Marokkó fekete hercegének alakját pedig egyál-talán nem fogadjuk el. Jessicát jobban kedvelnénk, ha nem téveszti meg, és nem rabolja ki az apját, és Lorenzót is, ha nem vett volna el zsidó lányt, miközben azt hiszi, hogy szabad megsértenie egy zsidó jogait. E fiatal házaspár beszélgetése a holdfényben – amely úgy kezdődik, hogy „ilyen éjszakán”16 – a klasszikus ele-gancia egész gyűjteménye. Lanzelo, a zsidó szolgája derék fickó. A dilemmáját, hogy a lelkiismerete vagy az ördög szavát kövesse, parádés humorral adja elő.17
Gratiano nagyszerű kisebb szerep. Ő a darab tréfacsinálója. Van mégis egy monológja, a saját védőbeszéde, amely egy egész könyvtárnyi bölcsességet tar-talmaz.
Antonio: A világ nekem nem több, mint világ, Színpad, melyen eljátsszuk szerepünket, S én a búsat játszom.
Gratiano: Én meg a bolondot.
És röhögéstől nőnek ráncaim, S inkább hevítse májamat a bor, Mint hűtse szívemet sanyarú sóhaj.
Akinek vére még meleg, csak üljön, Mint síremléken márvány nagypapája?
Aludjon ébren s essék sárgaságba A bútól? Hallgass rám, Antonio –
Szeretlek s szeretetből mondom ezt:
Vannak olyan emberek, kiknek arcán Hinár húzódik, mint állóvizen, S szándékos hallgatásba burkolóznak, Hogy súlyos, mély, bölcs szellemek hírét
13 3.1.101–102. Hazlitt rosszul emlékszik: Lea adta a gyűrűt Shylocknak.
14 5.1.268.
15 4.1.179–200.
16 5.1.1–24.
17 2.2.1–25.
174
Nyerjék el s mindig ezt hirdeti arcuk:
„Én Sir Orákulum vagyok, s ha szóra Nyitom ki szám, ne zümmögjön a légy sem!”
Ó Antonióm, az ilyet azért
Tartják bölcsnek, mert sohasem beszél.
Ha megszólalna, gyehenna tüzére Juttatná azt, ki szava hallatán Atyafiát bolondnak mondaná.
Erről majd mást is elmondok neked:
De ne horgászd e bolond látszatot Eféle melankólikus horoggal.18
Gratiano beszéde a szerelem filozófiájáról, és arról, hogy a szokás miképpen gyengíti meg a szenvedélyt nem csak szellemes, hanem igen bölcs is.19 A darab finom lezárása az ötödik felvonásban, miután a tragikus cselekmény véget ért, az egyik legjobb példája annak, hogy milyen alaposan ismerte Shakespeare a drá-maírás elveit. Nem a Portia, Narissa és a férjeik közötti álvitára gondolunk, bár az is szórakoztató, hanem arra a beszélgetésre, amely közvetlen azelőtt és azután zajlik, hogy Portia hazaérkezett. Azzal a sorral kezdődik, hogy „Lágyan szunnyad a holdsugár e halmon”, s így ér véget: „Hé, csitt! a hold Endymionnal alszik s nem akar még felébredni.”20 Számtalan gyönyörű gondolat, sűrűn, de igen természe-tes átvezetésekkel összefűzve.
Amikor először mentünk el megnézni Kean21 urat Shylock szerepében, arra számítottunk, hogy ugyanazt látjuk majd, mint korábban mindig: egy kortól gör-nyedt, szelleme torzságától rút, roskatag öregembert, aki gyilkos rosszindulattal vigyorog, s arckifejezése nem más, mint szívének megszilárdult mérge – mogorva, morózus, egyetlen gondolaton töpreng: a gyűlöletén, és egyetlen megváltoztat-hatatlan cél élteti: a bosszú. Csalódás ért minket, ugyanis különböző színészek-től származott a várakozásunk, nem pedig a darabból. Abban csak egyetlen sor jelzi, hogy Shylock öreg: „Antonio és vén Shylock, lépjetek ki!”,22 ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy erőtlen aggastyánról lenne szó. Az a tény pedig, hogy háza-sulandó korú lánya van, egyáltalán semmit nem bizonyít. Azt pedig igazán túlzás lenne elvárni, hogy a teste azért legyen görbe és torz, hogy az elméjét tükrözze, amelyet meghajlítottak és görbévé tettek az előítéletek és a szenvedélyek. Hogy
18 1.1.77–102.
19 2.6.3–4; 8–19.
20 5.1.53–109.
21 Edmund Kean (1787–1833) angol színész, korának legnagyobb tragikusának tartják. Hozzá kötik a londoni színház romantikus fordulatát: a stilizált, szoborszerű gesztusnyelv helyébe lépő beleélésen alapuló, expresszív színjátszást. Az áttörést éppen 1814-es Shylock-alakítása hozta.
22 4.1.170.
175
csupán egyetlen gondolata lenne, nem igaz: több van neki, mint bárki másnak a darabban. És bármilyen céltudatos és rendíthetetlen is a célja elérése érdekében, lenyűgöző rugalmassággal, erővel és lélekjelenléttel küzd érte. Mégis olyan erő-sen gyökeret vert bennünk a megszokott elképzelés a szerepről, amelynek addig csupán karikatúráit láthattuk, hogy csak a darab alapos áttanulmányozása után láttuk be a tévedésünket. A színpad általában nem a legjobb hely szerzőnk jel-lemeinek tanulmányozására. Túl gyakran hagyományos, közhelyes elképzelé-sek irányítják a szerepek megformálását, amelyek apáról fiúra öröklődnek, és jól illeszkednek a kis és a nagy átlagemberek ízléséhez.23 „Gyomos kert, mely tenyész, hogy magva hulljon; dudva és üszög kövér tanyája.”24 Ha pedig (koronként egy-szer) előbukkan egy zseni, hogy kigyomlálja a kertet, és újra termővé tegye, azt kiáltják: „Nem jó iskola ez. Lehet, hogy követi a természetet, lehet, hogy követi Shakespeare-t is, de nem követi a mi ízlésünket.”25 Nagyszerű kritikusok!
Gárdos Bálint fordítása
23 Hazlitt itt Abraham Cowley (1618–1667) angol költő és esszéista egy ódájára utal.
24 Hamlet, 1.2.135–7. Arany János fordítása.
25 Hazlitt itt valószínűleg még mindig az Edmund Kean (1789–1833) által hozott újítást védelmezi.
176
In: A Shakespeare-kritika kezdetei. Források és tanulmányok. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. /Kritikatörténeti műhely 1./ 177–180.