Shakespeare ebben a darabjában bebizonyította, hogy járatos a történelmi és poli-tikai kérdésekben.1 A Coriolanus a közkeletű polipoli-tikai ismeretek egész tárháza.
Aki tanulmányozza, megspórolhatja Burke Töprengéseinek vagy Paine Az ember jogainak, valamint a francia vagy akár az angol forradalom óta a parlament felső és alsó házában lezajlott vitáknak az elolvasását.2 Shakespeare költői szellemben és filozófusi éleslátással, nagyszerűen kezeli a demokrácia és az arisztokrácia mel-letti és elleni érveket, nem beszélve a kevesek privilégiumairól és a sokak igé-nyeiről; a szabadság és a rabszolgaság, a hatalom és a hatalommal való vissza-élés, a béke és a háború kérdéseit. Maga mintha az önkény felé hajlana inkább – talán mert megvetette saját származását –, s így minden lehetőséget megraga-dott a csőcselék gúnyolására. Mindaz, amit róluk mond, nagyon is igaz; mindaz, amit a hatalommal rendelkezőkről mond, úgyszintén nagyon igaz, bár az utóbbi-nál mintha ritkábban időzne el.
A nép ügye valójában nem igazán alkalmas tárgya a költészet céljaira. Olyas-fajta retorikát igényel, amely érvel és magyaráz, de nem állít közvetlen és tiszta képeket az elme elé: „sehol fríz, zug, oszlop / vagy hasznos párkány”, ahova a köl-tészet fölrakhatná „Gazdag bölcsejét, függő nyoszolyáját”.3 A köla köl-tészet nyelve ter-mészete szerint egybeesik a hatalom nyelvével. A képzelőerő túlzó és kizárólagos képesség: elvesz az egyiktől, hogy a másikat növelje: összegyűjti a körülményeket, hogy kedves tárgyát a lehető leghatásosabban mutathassa be. Az értelem ellen-ben tagoló és mérlegelő képesség: a dolgokról nem az elmére tett közvetlen hatá-suk, hanem az egymáshoz viszonyításuk alapján ítél. Az egyik képesség kisajátít, egyenlőtlenséggel és aránytalansággal a jelenbeli izgalom maximumára törekszik;
a másik igazságosan és arányosan szétoszt, s a legnagyobb mértékű jót célozza.
1 A fordítás Hazlitt műveinek standard összkiadása alapján készült, a szerkesztő kommentárjainak felhasználásával. William Hazlitt, The Complete Works of William Hazlitt, IV., szerk. P. P. Howe, London, J. M. Dent, 1930–34, 214–221.
2 Hazlitt a francia forradalomra adott két leghíresebb brit válaszra utal. Edmund Burke műve (Töprengések a francia forradalomról) támadta, Thomas Painé védelmezte a forradalom alapelveit.
3 Macbeth, 1.6.6–8. Szabó Lőrinc fordítása.
163
Tartalom
Az egyik arisztokrata képesség, a másik republikánus. A költészet alapelve élesen szemben áll a társadalmi egyenlőség elvével. Hatást akar tenni, és az ellentétek éltetik. Itt nincsenek átmenetek. A költészet lételeme a túlzás. Átlép a szenvedé-sek és bűnök mindennapi mértékén. Elvakítja a szemünket. Korona, diadém vagy sisakforgó ékesíti a fejét. Homlokát arany díszíti és vér szennyezi. „Zaj / Előzi meg őt, s könny marad mögötte.”4 Oltárokat emelnek neki és áldozatokat mutat-nak be előtte: emberi áldozatokat. Királyok, papok, nemesek az uszályvivői, zsar-nokok és rabszolgák a hóhérai. „Vérontás a lánya.”5
A költészet udvarhű. Az egyén fontosabb számára a fajnál, az egy a végtelen sokaságnál, az erő a jognál. Az oroszlán, ha juhnyájra vagy vadszamarak csordá-jára vadászik, költőibb téma az áldozatainál. A nemes vadállattal azonosulunk, mert hiúságunk vagy más késztetéseink miatt hajlamosak vagyunk az erősebb fél helyébe képzelni magunkat. Így csak addig aggódunk a szegény római polgáro-kért, akik azért gyűlnek össze, hogy hangot adjanak nélkülözésüknek, amíg meg nem érkezik Coriolanus, és dühöngve, nagy szavakkal el nem zavarja, nyomorú-ságos otthonaikba, ezeket a szegény „patkányokat”, ezt a mocskos csőcseléket.6 Nincs a világon semmi hősies az ágrólszakadt csavargók gyülekezetében, akik nem akarnak éhezni, és panaszkodnak, amiért mégis erre kényszerítik őket. De amikor egy szál férfi bátran szembeszáll a kiabálásukkal, és merő rátartiságból, önkényesen arra kényszeríti őket, hogy a legmegalázóbb méltánytalanságoknak vessék alá magukat, a rettenthetetlensége felett érzett bámulatunk egyszerre átala-kul a pipogya tömeg iránti megvetéssé. A hatalom arcátlansága nagyobb erővel bír az esdeklő szükségnél. A bitorolt tekintély előtti szelíd meghunyászkodás, de még a természetes ellenszegülés sem izgatja fel a képzelőerőt, és nem hízeleg neki.
Lenyűgöző felsőbbségével az ragad meg minket, aki jogot formál rá, hogy meg-sértsen vagy elnyomjon másokat. Szívesebben lennénk elnyomók, mint elnyo-mottak. Az emberi természetből fakad, hogy imádjuk a hatalmat önmagunkban és csodáljuk másokban: az előbbi zsarnokká, az utóbbi rabszolgává tesz bennün-ket. A jogsértés, ha büszke, pompázatos és előkelő ruhában mutatkozik, nagyobb úr, mint az absztrakt jogok.
Coriolanus a nép állhatatlanságára panaszkodik, de abban a pillanatban, amikor nem tudja az ő kárukra érvényesíteni büszkeségét és megátalkodottsá-gát, fegyverrel fordul országa ellen. Ha ez az ország meg sem érdemelte, hogy védelmezzék, miért a megvédésére alapozta a büszkeségét? Coriolanus hódító és
4 Coriolanus, 2.1.144–145. Petőfi Sándor fordítása (Illyés Gyula igazításaival).
5 „Carnage is its daughter.” Hazlitt William Wordsworth egy 1816-ban publikált és hatalmas botrányt kiváltott ódájára utal, amely a vérontást (nemrégiben értek véget a napóleoni háborúk) Isten lányának nevezi. Hazlitt valószínűleg éppen Wordsworth és Coleridge (az ő szemében) köpönyegforgató maga-tartása miatt kezdett el költészet és politika viszonyáról gondolkodni. Nyersfordítás.
6 Coriolanus, 1.1.239–242.
164
hős. Más országokat hódít meg, s úgy érzi, ez feljogosítja saját népének rabszol-gasorba taszítására. Mikor ebben megakadályozzák, az ellenséggel szövetkezik, hogy elpusztítsa Rómát. „Úgy szól a népről, mintha büntető / Isten volna, s nem oly erőtelen / Ember, mint ők magok.”7 Megvetően kirohan az egyik tribünjük
„hatalmas / Kell”-je ellen,8 aki kiáll a jogaikért és szabadságaikért. Észre sem veszi, hogy az ő mindenkit kisemmiző, hatalmas akarom-ja és türelmetlensége a legki-sebb ellenállással szemben, arányos a másik fél képtelen arroganciájával.
Ha a nagyok és hatalmasok az istenek jóindulatával és bölcsességével rendel-keznének, mindez rendben is volna; ha a nép javáról szóló ismereteik mellett ugyanannyit törődnének az érdekeikkel, mint a magukéval; ha a világ fölött tró-nolnának, ahonnan az emberek szenvedélyeitől mentesen, mégis szimpátiával keresnék javukat; ha bár sem javuk, sem káruk nem származna ebből, jótétemé-nyeiket ingyen ajándékként nyújtanák át, akkor második Gondviselésként ural-kodhatnának. De szó sincs ilyesmiről. Coriolanus ellenzi, hogy a szenátus a „gon-doskodás” jelét mutassa, nehogy a „rongy nép” úgy vélje, „Gondoskodásunk félelem”, ez ugyanis minden illő tekintélyt aláaknázna.9 Nem sikerül a népet az állami gondoskodás és az önálló érdekérvényesítés minden lehetőségétől meg-fosztania. Volumnia erre így kiált fel: „Most érje dögvész Róma céheit, / S pusz-tuljon el minden!”10
Ilyen az emberi természet. Egészen természetes, hogy egy anyának töb-bet jelent a fia, mint az egész város – de hát éppen ezért kellene megengedni, hogy a város önmagáról gondoskodjon. Az államról gondoskodás – a példa jól mutatja – nem lehet az anyai szeretet vagy a hatalmasok más családi viszonyainak függvénye. Az uralkodóknak is vannak személyes érzéseik, és elvárják, hogy az emberek érdekei és az igazságosság térdet hajtsanak előttük. Érdekeik nem egyez-nek a közösség érdekeivel, sőt, szöges és szükségszerű ellentétben állnak azokkal.
Hatalmuk ára a mi gyengeségünk, gazdagságuk a mi szegénységünk, büszkeségük a mi megalázottságunk, ragyogásuk a mi nyomorultságunk, zsarnokságuk a mi szolgaságunk. Ha valóban volna felsőbbrendű tudásuk, még veszedelmesebbé – Istenekből Ördögökké – tenné őket.
A Coriolanus drámai tanulsága így foglalható össze: akinek kevés jutott, attól még az is elvétetik, de akinek sok jutott, az a magáévá tesz mindent, amit a töb-biek meghagytak. A nép szegény, tehát ki kell éheztetni. Rabszolga, tehát meg kell verni. Keményen dolgozik, tehát bánjanak vele úgy, ahogy a teherhordó állatok-kal szokás. Tudatlan, tehát nem szabad megengedni, hogy ráeszméljen: nincsen
7 Coriolanus, 3.1.85–86., apró módosítással.
8 Coriolanus, 3.1.92–93.
9 Coriolanus, 3.1.138–142.
10 Coriolanus, 4.1.14–15.
165
ennivalója, ruhája és nyugodalma, rabszolgaként él, elnyomottan, nincstelenül.
Ez a képzelőerő és a szenvedélyek logikája: hatalmasabbá tenni a csodálat tárgyát és megvetéssel sújtani a nyomort; a hatalmat zsarnoksággá fokozni, a zsarnoksá-got pedig abszolúttá; ami viszont alantas, azt még mélyebbre taposni, s kétség-beesésbe taszítani a nyomorban élőket. Ez a logika emeli a vezetőket királyokká, a királyokat istenekké; az alattvalókat közben rabszolgaságba, a rabszolgákat pedig állati sorba kényszeríti. Az emberiség története románc, maszkajáték vagy tragédia, amelyet a költői igazságszolgáltatás elvei alapján írtak meg. Nemesi és királyi vadászat, amelyben a kevesek mulattsága halál a sokaságnak, és amelyben a nézők az erőseket éljenzik, bátorítják, hogy így uszítsák őket a gyengék ellen.
Még akkor is a pusztítást kívánják, ha a zsákmányból nem részesülnek. Ebben biztosak lehetünk: amiről az emberek szívesen olvasnak könyvekben, azt valóra is váltják.
A darab egyik érdekes jellemzője, hogy mennyire különbözően viszonyul Coriolanus sikeréhez a felesége és az anyja. Utóbbit csak a hírneve érdekli, előbbi az életéért aggódik.
Amikor Volumnia meghallja a fia hazatértét bejelentő trombitákat, igazi római […]
matrónaként szólal meg:
Ezek már Marciusnak hirdetői! Zaj Előzi őt meg, s köny marad mögötte.
Izmos karjában a sötét halál, Kinyújtja, és sok ember sírba száll.11
Maga Coriolanus tökéletesen megformált jellem. Saját hírnevének imádata, a köz-vélekedés megvetése, büszkesége és szerénysége mind összefüggenek. Büszkesége hajlíthatatlan akaratából fakad, dicsőségszomja minden ellenállás eltörlésének konok vágyából, amely barát és ellenség csodálatát is kikényszerítené. A közvé-lekedés iránti megvetésének, s hogy nem akarja saját dicsőítését hallani, azonos a magyarázata. Nem mondhat ellent a dicséreteknek, amelyekkel elhalmozzák, így nincs is türelme hozzájuk. Tetteivel mások jó véleményét akarja kikényszerí-teni, de nem kívánja szóbeli elismerésüket.
Kérlek, ne tovább.
Anyám, kinek joga vérét dicsérni, Ő is megbánt, ha magasztal.12
11 Hazlitt előtte hosszan idéz a két asszony párbeszédéből. 2. 1.144–147.
12 1.9. (Az angol kiadás eltérő jelenet-beosztása szerint: 1.10.13–15.) 166
Nagylelkűsége is ugyanerről a tőről fakad. Ugyanazt a vakmerőséget csodálja ellenségében, amiért saját magát becsüli. Ugyanolyan magabiztosan ül Aufidus házi tűzhelye mellé, mint ahogy a csatamezőn állna elé; úgy érzi, amint hatalma alá rendeli magát, egyúttal meg is fosztja Aufidust minden késztetéstől, hogy ellene forduljon.
[…]13
Shakespeare, amikor drámai formát adott ennek a passzusnak, igen hűen követte a szöveget, és ezt jól is tette. Nem érezte szükségesnek, hogy javítson a termé-szet igazságán. A Julius Caesar számos jelenete is – például, amikor Portia, hogy elnyerje férje bizalmát, megmutatja a testén ejtett sebet, vagy amikor megjele-nik Caesar szelleme Brutus előtt – hasonlóképpen történeti művekből származik.
Gárdos Bálint fordítása
13 Hazlitt ezután két hosszú szakaszt idéz Plutarkhosztól, bizonyítandó, hogy még Shakespeare sem a semmiből alkot, vagyis a legnagyobb művésznek sincs isteni teremtőereje, és Shakespeare nem is akart mindenáron eredeti lenni.
167
In: A Shakespeare-kritika kezdetei. Források és tanulmányok. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. /Kritikatörténeti műhely 1./ 168–170.
G á R doS B á L i n T
AlulnézetBől
H A zLiTT A V eLenCei k ALm áRRóL
Ne kerülgessük a kínos kérdést: mit kezdhetünk egy olyan darabbal, amely – leg-alábbis látszólag – a zsidó szörnyeteg archaikus és elfogadhatatlan képzetére épül?
Először is komolyan kell venni, hogy drámáról van szó. A romantika egyik nagy felfedezése volt, hogy ez többek között azt jelenti: a művet nem érdemes a jó és gonosz harcaként felfognunk. Sőt, nem érdemes valamilyen a mű felett álló (költői) igazságot sem keresni, amely diadalmaskodik, vagy elbukik a műben.
Az igazán jó dráma arról ismerszik meg, hogy minden szereplő hordoz valami-lyen igazságot, s a konfliktus a számtalan, saját szempontjából hiteles perspektíva, érdek, szenvedély összecsapásából születik. Ami azt is jelenti, hogy a mű nem jelöl ki egyetlen olyan „kaput” sem, amelyen keresztül „megfelelőképpen” léphetnénk annak a világába. Bármelyik szereplő szemén át bepillanthatunk a műbe: min-den esetben mást látunk, de minmin-den esetben (ha jól figyelünk), igaz, amit látunk.
Hazlitt mesterien talált új és szokatlan perspektívákat a klasszikus darabok megközelítéséhez. Nézzük A vihart Caliban szemszögéből, A velencei kalmárt Shylock felől, sőt – talán a legmerészebb ötlet mind közül – nézzük a Szeget szeg-gelt Bernát, a „korhely rab” nézőpontjából (ahogy Mészöly Dezső hívja), akinek első látásra kimerül a szerepe abban, hogy amikor az általános fejetlenségben egyszerre szükség lesz egy fejre, őt viszik a hóhérhoz. Hazlitt szerint azonban Shakespeare jobb drámaíró és bölcsebb ember ennél: többet ér neki egy szereplő-jének az élete. „Még Bernát mester sincs kiszolgáltatva annak, amit a többiek gon-dolnak róla. Amikor színpadra lép, a maga nevében beszél, és olyan jól védelmezi a saját ügyét, mintha jogi képviselőt jelöltek volna ki mellé. Shakespeare bizonyos értelemben egyáltalán nem moralizált, más szempontból azonban ő volt a legna-gyobb moralista. Ugyanabban az értelemben volt moralista, mint a természet.”1 Shakespeare a folytonosan az ítélkezés bűvöletében élő moralista felett álló morállal szóhoz engedi az emberi természetet a maga végtelen sokféleségében.
1 William Hazlitt, The Complete Works of William Hazlitt, IV., szerk. P. P. Howe, London, J. M. Dent, 1930–34, 347.
168
Tartalom
Hazlittet a darabok (hagyományos értelmezésekben) elnyomott, elnémított, a peremekre szorított szereplői felé fordítja finom érzékenysége. Azóta ez per-sze divattá vált. Az irodalomtudományban a hangjuktól megfosztott nők, a meg-hódított területek lakosai, a másság mindenfajta képviselői – nagyon helyesen – éppúgy (újra) hangot kapnak, mint a szépirodalomban (a leghíresebb példa talán Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja, amelyben a mellékszereplők szemszögéből láthatjuk a Hamletet). De érdemes tudni, hogy kétszáz éve ez még igazi újdonságnak hatott. Valódi politikai súlya volt például annak, hogy Calibant Hazlitt nem szörnyként, hanem a sziget jogos uraként festi le, vagyis (részben) a jogfosztott tömegek képviselőjeként. Azt se felejtsük el, hogy Hazlitt 1816-ban, a Napóleon bukása után pattanásig feszült légkörben írta Shakespeare drámai jel-lemei című könyvét, amelyből az alábbi esszé származik. Shakespeare átpolitizált újraolvasása (egyebek mellett) kétségbeesett kísérlet a francia forradalom szelle-miségének átmentésére.
Komoly alkotáspszichológiai súlya volt annak a felfedezésnek is, hogy a köl-tői képzelet nem ismer határokat: a legalázatosabb és a legalantasabb lények-kel is képes azonosulni. Ennek talán legszebb példáit Hazlitt nagy hívénél, John Keatsnél látjuk, aki egy 1817-es levelében ezt írta: „ha egy veréb jön ablakom alá, átlépek lényébe, s vele csipegetek a fövényen”.2
Hazlittet nem az érdekli Shylock kapcsán, hogy jó-e vagy gonosz. Mindenek-előtt a drámai energiát érzékeli benne: erős figura, tehát szükségszerűen meg-van a maga igazsága. Ezt azonban a gyenge színpadi előadások könnyen kiolt-ják. Gyakran mondják, hogy a romantikusok számára a színpadi előadás csupán árnyképe a drámai szöveg gazdagságának. Hazlitt ebből a szempontból is érde-kes eset: azt is mondja, hogy „a színpad általában nem a legjobb hely szerzőnk jellemeinek tanulmányozására”, de azt is, hogy egy újító szellemű előadás segített megértenie a darab azelőtt rejtett komplexitását. Az állítás egyébként szó szerint igaz: a meghaladott álláspontot saját, úgy két évvel korábbi színikritikájából idézi.
Nem Hazlitt volt az egyetlen, aki felismerte Shylock „zsidó kaftán”-ja mögött az érző lényt. Charles Lamb, Hazlitt barátja, akinek Shakespeare-könyvét aján-lotta már 1808-ban azt írta, hogy „Shylock barbár célja ellenére ember. Készte-téseiben, érzéseiben, dühében van valami emberi”.3 De van még két egyszerű ok, ami miatt Hazlitt különösen alkalmas volt arra, hogy felismerje Shylock emberi mivoltát. Először is nem volt antiszemita. Ez akkoriban még kevésbé értető-dött magától, mint manapság. Gyerekkorában (Amerikában) együtt játszott a szomszédos zsidó család gyerekeivel, élete egyik utolsó cikkét pedig a zsidó
2 Keats levelei, vál., ford., szerk. Péter Ágnes, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999, 32.
3 Charles and Mary Lamb, The Works of Charles and Mary Lamb, IV., szerk. E. V. Lucas, London, Met-huen, 1903–5, 26.
169
emancipáció mielőbbi szükségességéről írta. Ráadásul disszenter (vagyis nem az anglikán egyházhoz tartozó protestáns) család fiaként jól tudta, mit jelent kiszo-rítva lenni a mainstream egyetemi oktatásból, és az értelmiségi állások javából.
Tudta azt is, hogy közönségének jelentős része is ugyanebbe a körbe tartozik:
a hátrányos megkülönböztetés és az emiatti keserűség vagy akár harag minden-napi élményük.
170
In: A Shakespeare-kritika kezdetei. Források és tanulmányok. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. /Kritikatörténeti műhely 1./ 171–176.