H A zLiTT A z eR zSéBeT-koR RóL
Shakespeare-nek és korának megítélése hatalmas változáson ment át a tizennyol-cadik század során. Érdemes összehasonlítani néhány kijelentést a század elejé-ről és a végéelejé-ről. Lord Shaftesbury például, akit sokan a modern esztétika egyik előfutárának tartanak, lényegében barbár kornak látta a Tudor uralkodók éveit.
Úgy vélte, ezt a kezdetleges durvaságot még az ő idejére sem sikerült mindenes-tül levetkőzni. 1710-ben kiadott Magánbeszéd, avagy tanácsok egy szerzőnek című írásában is erről panaszkodik.
A brit múzsák […] még csecsemőkorúak. Sem megjelenésük, sem személyiségük ki bontakoztatásában nem tartanak sehol. Selypítenek, mintha bölcsőben feküdnének, és (amire legfeljebb fiatalságuk és éretlenségük szolgálhat mentségül) dadogó nyelvük-kel eddig csupán rettenetes szójátékokra és szócsavarásokra voltak képesek. Dráma-íróink közül Shakespeare, Fletcher, Jonson, és epikusunk, Milton is ezt a stílust őrzik.1
Még amikor művei erkölcsiségéért dicséri Shakespeare-t, akkor sem állja meg, hogy ne olvassa rá „természettől fakadó durvaságát, csiszolatlan stílusát, ósdi nyelvezetét és szellemét, a módszeresség és az összefüggőség hiányát, s a drámai írásmód szinte minden bája és dísze terén mutatott hiányosságait”.2 Shaftesbury szavai mögött erőteljes vízió rejlik a civilizáció előrehaladásáról. Mint a folyóban vagy a tengerben sodródó kövek, egymással érintkezésbe kerülve mi is elveszít-jük majd személyiségünk szúrós kiszögelléseit, viselkedésünk, nyelvünk durvasá-gát. A kor ezt az ideált a ’politeness’ szóban foglalta össze, amelyet udvariasságnak, tapintatnak szokás fordítani, bár a kifejezés hordozza a ’csiszoltság’ szó szerinti jelentését is. Shaftesburynek és kortársainak gondolkodásában a szépirodalom szerves része a kultúra folyamatának, s az úriembert jellemző ’wit’ (szellem vagy
1 Anthony Ashley Cooper, Third Earl of Shaftesbury, Characteristics of Men, Manners, Opinions, Times, szerk. Lawrence E. Klein, Cambridge, Cambridge University Press, 1999, 97.
2 Uo., 124.
177
Tartalom
szellemesség) egyik megjelenési módjaként éppolyan „csiszolásra” szorul, mint a társas élet bármely egyéb formája, a nemek közötti érintkezéstől a párbajozásig.
A tizennyolcadik század második felére azonban egyre többen érezték úgy, hogy bár a barbárságtól a civilizáció felé vezető út alapvetően jó, szükséges, sőt elkerülhetetlen, mégis határozott veszteségekkel jár. A költészet történetét a kul-túra egészének változásaitól elkülönítve kezdték szemlélni, és többen vélték úgy, hogy a „primitívebb” költészet gyakran „költőibb” költészetet jelent.
Hazlitt határozottan tiltakozik majd az ellen, hogy egyszerű fejlődéstörténet-ként szemléljük a kultúra alakulásait, amely fejlődésnek a csúcsára természete-sen önmagunkat szeretjük állítani. Ám már Hazlitt előtt számos Shaftesburyétől élesen elérő naratív séma kirajzolódott (erről lásd a Thomas Warton-szemel-vény előszavát), az előrehaladó civilizáció felvilágosult története kiegészül egy azt ellenpontozó történettel: ebben a költészet és a képzelőerő egyéb műveinek körében a kezdet olyan gazdagsággal rendelkezik, amellyel az azt követő kifino-multabb korok nemigen tudnak versenyre kelni.
Hugh Blair például, az edinburghi egyetem professzora, aki 1783-ban publi-kálta retorikai tárgyú előadásait (amelyeket a tizenkilencedik század során világ-szerte, s így Magyarországon is, széles körben használtak kézikönyvként) nyelv-történeti tananyagként rögzítette ezeket a gondolatokat.
A nyelv eleinte szegényes szókészlettel rendelkezik, de e szavak hangalakja miatt mégis nagy leíróerővel bír, a jelentéses hangszín és gesztikuláció pedig kifejezővé teszi. A stí-lus figuratív és költői, a szavak elrendezése képzeletgazdag és élénk. Ahogy azonban a világ fejlődött, a nyelv minden ezt követő változásával az értelem nyert teret a fantá-ziával és a képzelőerővel szemben. A nyelv változása ebben a tekintetben az emberi élet előrehaladására hasonlít. A képzelőerő fiatal korunkban a legerőteljesebb, ilyenkor ez van túlsúlyban; az évek múlásával azonban a képzelőerő hűvösebbé válik, az értelem pedig érettebbé. Így aztán a nyelv a kezdeti terméketlenségtől a bőség felé haladt, s ez egyúttal az élénkségtől a pontosságig, a tűztől és rajongástól hűvösséghez és precizitás-hoz vezetett.3
Shakespeare-t Blair is a „géniusz vadhajtásának”4 nevezi, de a fenti idézetet tekintve ez kis túlzással kész szerencse: a költészet terén talán nem is a kifinomult precizitás a fontos, hanem a képzelet ereje és a nyelv képi gazdagsága. Ha a fent leírt folyamat általánosan jellemzi a nyelv történetét, akkor ezzel elméletileg meg-nyílt a tér Shakespeare kortársainak újrafelfedezésére is. A gyakorlat azonban nemigen követte az elméletet. Shakespeare kedvéért esetleg megkegyelmeztek
3 Hugh Blair, Lectures on Rhetoric and Belles Lettres, szerk. Linda Ferreira-Buckley és S. Michael Halloran, Carbondale, Southern Illinois University Press, 2005, 68.
4 Uo., 537.
178
a kornak, amelyben élt, de a „bárd” egyre kultikusabb tisztelete nem engedte, hogy műveinek sikerén kortársai is osztozhassanak. A helyzet a tizenkilencedik század elejére is tisztázatlan maradt. Samuel Taylor Coleridge például, Hazlitt nagy vetélytársa a Shakespeare-értelmezésben, egyrészt hangsúlyozta, hogy a régi dráma vizsgálatánál kritikusan egybe kell vetnünk „a korokat, az eredetet [és]
a körülményeket”, azt azonban még ennél is nagyobb szenvedéllyel állította, hogy
„nincs semmi közös Shakespeare-ben és korának más szerzőiben”.5
Az egyik ok, amiért érdemes Hazlitt Shakespeare-elemzéseit olvasni, azok üdítő józansága. Számára Shakespeare, bár „természetesen” minden idők legna-gyobb tehetsége, de ettől még ember, mint bárki más, s így nagyon is befolyá-solják korának szellemi és anyagi körülményei, sőt tehetsége számos összetevője is rokon a kortársaiéval. Hazlitt ráadásul jó barátságban állt Charles Lamb-mel, akinél jobban valószínűleg senki nem ismerte az Erzsébet-kor drámaíróit akko-riban. Lamb 1808-ban adta ki Szemelvények a Shakespeare idejében élt angol drá-mai költők műveiből (Specimens of English Dramatic Poets, who lived about the time of Shakespeare) című antológiáját, amelyet máig az első igazán jelentős ese-ménynek tekintenek Shakespeare számos kortársának újrafelfedezésében. Lamb szemelvény-gyűjteménye előszavában arról panaszkodik, hogy a reneszánsz kor remekműveinek jelentős része már csak a „British Museumban és egy-két kivé-teles magángyűjteményben található meg”.6 Hazlitt, aki egész életében számít-hatott a Lamb-től kapott ötletekre úgyszintén elfogadhatatlan állapotnak tar-totta, hogy szinte senki nem ismeri az Erzsébet-kor nagyjait. „Ha tehetek valamit”
– írta – „annak érdekében, hogy ezek a szerzők megmeneküljenek az ismeretlen-ség homályából, és igazságot szolgáltassak nekik, […] akkor sikerült teljesítenem a legfőbb célkitűzésemet.”
Hozzá kell ehhez tenni, hogy Hazlittnek önálló, erőteljes elképzelései voltak a reneszánszról. Egy értelmezője szerint ez a korszak volt számára az ősrobba-nás: az a pillanat, amellyel mindaz kezdetét veszi, ami a modern világban szá-mít.7 Nem véletlen a természettudományos metafora: maga Hazlitt is számos fizikai, kémiai fogalmat használ. Hatalmas erő hozta ekkor mozgásba a törté-nelmet, a szellemi, politikai, erkölcsi folyamatokat, s ez az energia Hazlitt szá-mára egyértelműen az olvasásból ered. Egy későbbi művében egészen odáig ment, hogy magát a francia forradalmat is „a nyomtatás felfedezésének távoli, de elke-rülhetetlen következményének” írja le, ugyanis ez tette „az adott közösségben
5 S. T. Coleridge, Shakespeare, ford. Mónos Magdolna, Budapest, Gond-Cura Alapítvány, 2005, 44, 332.
6 Charles és Mary Lamb, The Works of Charles and Mary Lamb, IV., szerk. E. V. Lucas, London, Methuen, 1903–5, iv–xi.
7 Tom Paulin, The Day-Star of Liberty: William Hazlitt’s Radical Style, London, Faber & Faber, 1998, 17.
179
föllelhető tudást mindenki számára hozzáférhetővé”.8 Hazlitt szerint nem érde-mes szellemi életről beszélni mindaddig, amíg ki nem alakul egy olyan publikum, amelynek tagjai a fontos közös ügyeikről önállóan formálnak véleményt. A sok-féle álláspont ezután elkerülhetetlenül ütközésbe kerül, s a viták dinamizmusa tartja mozgásban a gondolkodást. A tudás demokratizálódásának, amely nélkül tehát nincsenek komolyan vehető eszmecserék, technikai előfeltétele a nyomta-tás felfedezése volt. Szellemi és érzelmi alapja pedig Hazlitt szerint a reformáció, amely mindenkihez eljuttatta anyanyelven a Bibliát, s annak olvasását, értelme-zését a megváltás feltételévé tette.
Legújabb életrajzírója, Duncan Wu szerint Hazlitt felnőttkorára ateista lett. Az mindenesetre biztos, hogy bár apja azt remélte, hogy kisebbik fia követi majd a példáját, és maga is unitárius lelkipásztor lesz, Hazlitt világi pályát választott.
A Biblia és különösen Krisztus alakja azonban rendkívül fontos maradt a számára.
Jézusban emberként látott erkölcsi példaképet, akitől az önzetlenség és az empá-tia jelentőségét kell megtanulnunk. A tizenhetedik század második felétől, Tho-mas Hobbes eszméinek ismertté válásától kezdve fontos prédikátori hagyomány alakult ki Nagy-Britanniában, amelyet benevolizmus néven ismerünk. Hobbes azt állította, hogy egyedül akkor adhatunk racionális magyarázatot a társada-lom működésére, ha azt az egyéni önzésből indulunk ki. A benevolisták, éppen a keresztényi szeretet krisztusi tanára hivatkozva, ezt elfogadhatatlannak tar-tották. Szerintük a mások iránti jóindulat eredendőbb része a természetünknek, mint az önzés. Idősebb William Hazlitt is ennek a hagyománynak volt az örököse, amelyet tovább adott a fiának. Hazlitt már nemigen osztotta ezt az antropoló-giai optimizmust, de nagyon fontosnak látta azt bizonyítani, hogy nem a számító racionalitás irányítja minden tettünket, amit szerinte Hobbes örökösei egészen a tizenkilencedik századi utilitaristákig egységesen állítottak.
A reneszánsz kor értékelése során mai szemmel nehéz nem úgy látni, hogy Hazlitt eltúlozza a nemzeti sajátosságok jelentőségét. De ne felejtsük el, hogy a pár évvel korábban véget ért napóleoni háborúk Európa-szerte felkorbácsol-ták a nemzeti érzelmeket. Ráadásul Hazlitt Bonapartista volt, és kivételes módon haláláig az is maradt, más műveiből pedig bőven kiderül, hogy tisztában volt az
„angol jellem” itt dicsőített vonásainak árnyoldalaival is.
Hazlitt szenvedélyes érdeklődése a reneszánsz korszak iránt még ma is magá-val ragadó. Ahogy egy másik előadásában írta: „az hogy képzeletbeli utazást tehe-tünk egy elmúlt korszakba, még nagyobb kitüntetés, mint hogy a valóságban is eljuthatunk távoli helyekre”9.
8 William Hazlitt, The Complete Works of William Hazlitt, XIII., szerk. P. P. Howe, London, J. M.
Dent, 1930–34, 38.
9 Uo., VI., 96–7.
180
In: A Shakespeare-kritika kezdetei. Források és tanulmányok. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. /Kritikatörténeti műhely 1./ 181–193.