A Szigetköz vízrajza

2.3.1. A Duna szakaszjellege

A Kisalföld centripetális vízhálózatát medencejellege határozza meg. A Szigetköz arculatát teljes egészében a Duna formálta ki. A folyam a Dévényi-kapu után három ágra szakad. A középsĘ fĘág az Öreg- (Nagy-)

Duna. BelĘle ágazik el két fattyúága: a Duna és a Mosoni-Duna. A Kis-Duna és az Öreg-Kis-Duna közé szorult a Csallóköz, míg a Mosoni-Kis-Duna és a Nagy-Duna közötti terület – a Duna fiatalabb hordalékkúpján - a Szigetköz nevet kapta. DévénytĘl Szapig a folyó esése 25-35 cm/km közötti, míg Szaptól GönyĦig ez 12-15 cm/km értékre mérséklĘdik (Göcsei, 1979). A Szigetköz területén az Öreg-Duna végig alsószakasz jellegĦ.

A folyó munkavégzĘképessége itt a síkságon visszaesik. Nem tudja elszállítani saját hordalékát. A lerakott hordalékból zátony képzĘdik, ami legátolja, és ágakra bontja a folyót. Ezért a fĘmederbĘl fattyúágak szakadnak ki, mint a Mosoni- és a Kis-Duna. A Duna hordalékkúpja miatt az oldalágak nem tudnak visszafutni a fĘágba, ezért párhuzamosan futnak azzal. Ezt a jelenséget elvonszolódásnak nevezzük. Csak a hordalékkúp végén tudnak visszatorkolni a fĘágba. A fattyúágak mindig középszakasz jellegĦek (Moholi, 1978). Vagyis munkavégzĘ képességük éppen akkora, mint amennyi hordalékuk elszállításához szükséges. Az ilyen típusú folyószakaszok tál alakú völgyben kanyarogva, meandereket alakítanak ki, amelyek állandó fejlĘdésben vannak (Somogyi, 2002). A túlfejlett meanderek levágódásuk után morotvatavakká lesznek. A Duna igen jelentĘs mennyiségĦ hordalékot szállított. A folyók hordalékukat görgetve, ugráltatva (szaltáció) vagy lebegtetve (flotáció) szállítják. A hordalékszemcse mérete és a vízsebesség közötti relációt a Hjulström-összefüggés adja meg. A nagyon finom ill. a túl durva szemcsék kritikus indítósebessége jóval magasabb, mint ami mozgásban tartásukhoz kell (Szabó, 2000). A Duna lebegtetett anyaga évente elérheti a 7-11 millió tonnát. A görgetett hordalék Rajkánál 393 000 km³, GönyĦnél 50-55000 km³, Nagymarosnál 15000 km³ lehetett (Károlyi, 1957). Az elĘzĘ adatokból

jól látszik, milyen nagy mennyiségĦ a fluviatilis akkumuláció Rajka és GönyĦ között. A zátonyok, és az erĘsen ingadozó vízállás akadályozta a hajózást. A Duna közepes vízhozama 2025 m ³/s volt. A folyón évente két árhullám vonul le. A tavaszi hóolvadásokat követĘ jeges ár ill. a nyár eleji, ciklonális esĘzéseket követĘ zöldár. A Duna szabályozását 1886-1894 között hajtották végre. A zátonyképzĘdés megfékezésére sarkantyúkat építettek a fĘágba. PárhuzammĦvekkel lezárták a mellékágakat, így csak magasabb vízálláskor jutott azokba víz. Ezek a párhuzammĦ-részek, a

„zárások”. Így keletkeztek az ún. mellékágrendszerek. Az árvizek ellen töltéseket emeltek. A Szigetközben a hullámterek átlagos szélessége 3 km, de a Szigetköz alsó végénél már csak 1 km. A belvizek ellen belvízcsatorna-rendszerek épültek ki.

A Mosoni-Duna Oroszvár és Dunacsuny között ágazik ki és 125 km után, Véneknél fut vissza az Öreg-Dunába. Fenékszintje magasabban fekszik, mint az Öreg-Dunáé. Végig középszakaszú vízfolyásként meanderezik. A rajkai zsilip szabályozta a Dunából érkezĘ víz mennyiségét, ami nem haladta meg a 120 m³ /s –ot.

A vegetáció szempontjából döntĘ jelentĘségĦ talajvíz kérdését, a késĘbbiekben külön tárgyaljuk.

2.3.2. A bĘs-nagymarosi vízlépcsĘ krónikája

A Pozsony és Nagymaros közötti Duna-szakasz energiájának kihasználásáról már az elsĘ világháború elĘtt is gondolkodtak, de csak 1951-1963 között forrt ki a végleges vízlépcsĘrendszer-tervezet. Véglegesen a bĘs-nagymarosi vízlépcsĘ megépítését az 1977-es csehszlovák-magyar államközi szerzĘdésben (Kádár – Hušak szerzĘdés) kodifikálták. A

kezdetben beígért szovjet hitelek elmaradása után, 1983-ban négy év halasztásról állapodnak meg az építkezések ütemezésekor. Az MTA Elnöksége már akkor az építkezés leállítását javasolta, majd többször kihangsúlyozták, hogy nem rendelkezünk elegendĘ ismerettel a környezeti kockázatok megítéléséhez. 1989 februárjában mégis 15 hónappal elĘre akarják hozni az ütemtervet, de már május 13.-án felfüggesztik az építkezéseket. A döntések hátterében mindig politikai tényezĘk húzódtak meg. A rendszerváltás évére Dunakiliti készültségi foka elérte a 90 százalékot, míg BĘsé a 85 százalékos készültségi fokot. Németh Miklós kormánya felfüggesztette, Antal Józsefé pedig 1992. május 19-én megszüntette a szerzĘdést. Válaszlépésként 1992. október 23-án a szlovák fél elterelte a Dunát (C-variáns). Hazánk négy nap múlva bejelentette, hogy az ENSZ Nemzetközi Bíróságához, Hágához fordul jogorvoslatért. A néhai Csehszlovákiából kiválva, Szlovákia független állam 1993. január elseje óta.

Már 1993 áprilisában Magyarország és Szlovákia különmegállapodást kötött Brüsszelben egymással. Ebben elĘre elfogadták Hága illetékességét az ügyben és kijelentették, hogy kötelezettséget vállalnak az ítélet végrehajtására. Mindezen lépések azt nem tudták megakadályozni, hogy 1993 vegetációs periódusában gyakorlatilag víz nélkül maradt a Szigetköz.

A bekövetkezett események ökológiai katasztrófának minĘsíthetĘk.

Ráadásul ezzel Szlovákia mind a trianoni, mind a párizsi békeszerzĘdést megszegte, hiszen e békerendszerek az Öreg-Duna sodorvonalát jelölték ki államhatárnak (Góczán, 2002). A Dunakilitinél 1995-ben kialakított fenékküszöb sokat javított a katasztrofális helyzeten, vizet juttatva újra az oldalágakba. A hágai bíróság 1997 tavaszán folytatta le a per szóbeli

szakaszát és a helyszíni szemlét. Végül 1997. szeptember 25-én hirdetett ítéletet az ügyben. Három kérdésben döntött a bíróság:

1. Volt-e joga Magyarországnak 1989-ben felfüggeszteni az 1977-es egyezményt?

2. Volt-e joga Csehszlovákiának 1991-tĘl számítva a „C”-variáns megépítéséhez?

3. Milyen jogkövetkezményei vannak Magyarország 1992-es szerzĘdés megszüntetésének?

A bíróság döntésében jogszerĦtlennek ítélte a „C”-variáns üzembe helyezését, de a bĘsi létesítmények üzemeltetését nem tiltotta meg.

Ugyanakkor a bíróság nem ismerte el a magyar fél szerzĘdés felfüggesztésének ill. megszüntetésének jogszerĦségét sem. Kifejtette az ítélet, hogy új gátakra ill. csúcsrajáratásra nincs szükség (Vargha, 2002).

2.3.3. A vízlépcsĘ környezeti kockázatai

A vízlépcsĘ mĦködtetésének egyik legkárosabb mellékhatása a talajvízszint csökkenése. Amennyiben egy folyó vizének jelentĘs részét oldalcsatornába terelik, a régi meder környezetében süllyedni kezd a talajvíz szintje. A mellékágak, amelyek fenékszintje magasabban van a fĘágénál, kiszáradnak.

Az 1997-1998-as évekre mondható, hogy a Duna vízállása 3 méterrel maradt el az elterelés nélkül várhatóhoz képest. A fĘágba a korábbi 2000 m³/s középvízhozam helyett 2-400 m³/s került 1992-1998 között. A hullámtéri mellékágakon, a fĘágbéli utánpótlás gyakorlatilag megszĦnt.

Elterelés nélkül évente 32-36 napot öntötte volna el a Duna a saját hullámterét. Ez az érték, zéró értékre változott. 1993. augusztusától ~ 10 m³/s –ot, 1994 júliusától októberig szivattyúzással 15 m³/s-al növelték a

hullámtérbe jutott víz mennyiségét. Így a hullámtéri fĘág vízszintje fél-egy métert emelkedett. A szakemberek szerint a hullámtéri vízpótlás talajvízszint emelĘ hatása jelentéktelen volt (Liebe, 1998b).

Nagy kockázattal jár az is, hogy a duzzasztott szakaszon a folyó áramlása lelassul, ezért kevesebb hordalékot tud mozgásban tartani. Mindez feliszapolódáshoz vezet, ami anaerob bomlási folyamatok miatt, oxigénkoncentráció csökkenéssel ill. metán és H2S képzĘdéssel jár együtt. A víz minĘségét tovább rontja az iszapból való vas és mangán beoldódás is.

A lebegĘ hordalék mennyiségének csökkenése miatt a víz átlátszósági értéke megváltozik. A több fény megnöveli a fotoszintetizáló primer producensek mennyiségét. Ez a folyamat eutrofizációhoz vezethet.

A folyam lelassulása miatt, a folyami jellemzĘk helyett a tavakra jellemzĘ környezetek jönnek létre. Szinte teljesen kipusztulhatnak az ártéri erdĘk és rétek(Kevey, 2004). A növényvilág változása jelzi a beavatkozások hatásait (Czimber et al., 2006).

A környezĘ terep szintje fölé duzzasztott víz miatt, permanensé válhat az árvízveszély. Okozhatja gondatlanság vagy természeti katasztrófa is.