Rege.
Egy gazdag kalmárnak több majorai voltak, mellyekben nagy számmal tartott mindenféle barmot. Feleségestül 's gyermekestül ezen jószágok' egyikére költözött, hogy benne maga gazdálkodjék. Ez olly tehetséggel bírt, hogy az állatok nyelvét megértette; de azon feltétel alatt, hogy azt élete' veszedelme nélkül senkinek sem volt szabad megmagyaráznia ; 's ez tartóztatta azoknak közlésétől, miket ezen tehetségnél fogya hallott.
Olában tehát, egy jászolnál állott egy ökör és egy szamár.
Némelly nap, midőn mellettök ülne, 's gyermekei' játékaiban gyönyörködnék, hallá hogy az ökör ezt mondá a' szamárnak:
,,Szemesség' atyja, be boldognak tartalak, ha meggondolom, melly nyugalomban élsz, 's mi kevés munkát kivánnak tőled.
Egy ember viseli szorgosan gondodat, vakar, mosogat, jól meg rostált árpát 's tiszta fris vizet ád. Legnagyobb dolgod, Urunkat a' kalmárt hordoznod, ha néha valami rövid útja vagyon. E' nélkül egész éltedet henyélésben fognád tölteni.
A' mód mellyel velem bánnak egészen különböző, 's állapotom épen olly boldogtalan, mint köllemes a' tiéd. Éj félig alig mulik, már ekére fognak, mellyet egész nap' kell huznom, hogy a' földet barázdálj am ; a' mi úgy ellankaszt, hogy sokszor egészen elfogy az erőm. E' mellett a' paraszt, ki szüntelen utánam van, nem szünik meg verni. Az iga vonástól egész nyakam le van nyúzva. 'S ha az ólba kerülök, minekutána reggeltől estig dol-goztam, hitvány száraz babot vetnek előmbe, mellyet a' föld-től sem iparkodtak megtisztogatni, vagy más valamit, a' mi semmivel sem jobb. 'S nyomorúságom tetézetére, minekutána illy ízetlen eledellel jól laktam, éjszaka ganajomon kell fekün-nöm. Látod hogy van okom sorsodat írigylenem."
A' szamár nem szakasztá félbe az ökör beszédét, hanem elhagyá mind mondania, a' mit akart; de minekutána amaz ki beszélte magát, ezt felelé: „Nem hazudtolod meg a' tudatlan nevet mellyet reád adtak; nagyon együgyü Vagy; vezetni hagyod magadat a' mint akarják, 's nem jöhetsz igazi
elhatá-rozáshoz. S mi hasznod van mind ezen gyalázatból mellyet türsz? Fel áldozod magadat azoknak nyugalmáért, mulatsá-gáért 's hasznáért, kik ezt neked meg sem köszönik. Nem bánnának veled e' szerint, ha annyi bátorságod volna, mint erőd. Ha a' jászolhoz akarnak kötni, miért nem huzakodol?
miért nem öklelsz derekasint? miért nem jelented haragodat' rugással, kapálással? miért nem rémíted el őket iszonyú ordításod által? A' természet eszközökkel ajándékozott meg, hogy magadnak tiszteletet szerezhess, 's te nem veszed hasz-nokat. Ha rosz babot, 's hitvány szalmát vetnek elődbe, ne egyél belőle, hanem szagold meg, 's hagyd ott. Ha tanácsomat követed, rövid időn változást tapasztalsz, mellyet meg fogsz nekem köszönni."
Az ökör a' szamár oktatását igen jó néven vevé, 's kijelenté melly.igen le van iránta kötelezve. ,,Szemességnek drágalátos atyja", ezt adá hozzá, „nem mulasztok el semmit is azokból, mellyeket mondottál, 's meg látod miként fogom véghez vinni." Mind ketten elhallgattak ezen beszélgetés után, melly-ből a' kalmár egy szócskát sem vesztett el.
Jövő reggel korán eljött a' paraszt, vevé az ökröt, befogá az ekébe, 's a' szokott munkára hajtá. Az ökör, ki nem feledé a' szamár' tanácsát, akaratoskodott; 's estve midőn a' paraszt megint a' jászolhoz vezette, 's szokás szerint akará kötni;
húzakodott a' gonosz pára, a' helyett, hogy szarvait önkényt nyujtaná, hátra feszite, orditott, sőt szarvával is fenyegette gondviselőjét; egy szóval épen úgy cselekvék, mint a' szamár oktatá.
Következő reggel oda méne a' paraszt, hogy a' munkára befogja; de a' jászolt babbal, 's szalmával tele találván, mely-lyet még estve rakott volt bele, 's minthogy az ökör elnyúj tott lábakkal fekütt a' földön 's szokatlanul fútt, betegnek vélé azt; megsajnálta, 's haszontalannak tartá munkára hajtania, tüstént az úrhoz mene, hogy róla tudósítsa.
A' kalmár jól látá, hogy a' szemesség atyjának gonosz taná-csa követtetik, 's hogy megbüntesse, a' mint érdemlé, ezt mondá a' parasztnak: ,,eredj fogd az ökör helyett a' szamarat, 's el ne mulaszd jól megtanítani." A paraszt engedelmeskedék.
A szamár kénytelenítetett egész nap az ekét vonni; a' mi
156
annál inkább elfárasztá, mennél kevésbé volt illyetén munká-hoz szokva. Ezen fölül annyi ütleget kapott, hogy alig tudott fenn vánczorogni, midőn haza ért.
Az ökör azonban igen megelégedett vala; mind fölette a' mi jászlában volt, 's egész nap pihent; örvendett szívében, hogy a' szemesség atyja tanácsát követé; ezerszer áldá a' szerencsé-ért, mellyet neki szerzett, 's nem mulasztá el köszönetét meg-tenni, midőn vissza jőni látta.
A' szamár nem felelt az ökörnek, olly tele volt boszúval a méltatlan bánás miatt. ,,Oktalanságom által," így szóla magá-ban, vontam magamra e' szerencsétlenséget ; boldogúl éltem, minden mosolyga reám, mindennel bírtam valamit csak kiván-haték ; önnön vétkem hogy most e' nyomorú állapotban vagyok; 's ha eszemmel valamelly ravaszságot nem találok fel ismét kimenekednem, bizonyos elvesztem." Ezt mondván úgy elfogytak ereji, hogy fél halva rogyott le jászla előtt.
Itt megállapodék a' nagy Vezér, és Seherazádhoz fordulat Edes leányom te úgy téssz, mint ezen szamár, bölcskeséged által az elveszés' veszedelmére teszed ki magadat. Fogadd szavamat, maradj veszteg, 's ne igyekezzél halálodat síettet-'." Edes atyám," felele Seherazád, ,,a' példa mellyet beszelél, nem képes szándékomban megrendítení, 's nem szünöm meg téged unszolní, míg meg nem igéred, hogy a' Szultánnak feleségül bemutatsz."
Midőn a Vezér látá, hogy egyáltalában kérésénél marad, ezt felelé: „Am legyen, mivel nem akarsz felhagyni makacs-ságoddal, kénytelen vagyok épen úgy bánnom veled, mint a' kalmár, kiről imént beszélék, nem sokára azután bánék feleségével; halld csak miként:"
Midőn ezen kalmár a' szamár' siralmas állapatját megérté, vágyott tudni, mi fogna közte, és az ökör között továbbad történni. Azért is kimene vacsora utá a' holdvilágra, 's leült melléjök feleségestül. Oda érkeztekor hallá, hogy a szamár így szóla az ökörhöz: „Mond meg komám, kérlek, mit szándé-kozol tenni, ha holnap a' paraszt ismét takarmányt hoz számodra?" - „Mit fogok tenni?" felele az ökör, „folytatni fogom a' mire tanítál: tüstént félre ugrom, szarvamat mérem, mint tegnap, beteggé fogom tenni magamat, 's úgy tettetni,
mintha mindjárt ki akarnám adni párámat." - „Azt ne cse-lekedd" monda a' szamár, „ez lenne az egyenes út vesztedre;
mert midőn most estve haza jöttem, hallottam urunktól a kalmártól fülhegygyel egykét szót, melly értted reszketett."
- ,,No! 's mit hallottál tehát?" kérdé az ökör. „Ne titkolj el előttem semmit is, édes kedves szemesség' atyja, " ,,Urunk,"
szóla tovább a' szamár, ,,e' szomorú szavakat mondá a pa-rasztnak :" mivel az ökör nem eszik, s nem bírja magát, holnap mindjárt le kell vágni. Husát isten nevében osszuk ki a' szegé-nyeknek, alamízsnáúl ; bőrét pedig, mellynek hasznát vehet-jük, vidd a timárhoz; ne feledd el tehát a mészárost ide ren-delni. „Ez az a' mit veled közlenem kelle," ezt veté utána a Szamár; ,,megmaradásodban való részvétem, 's irántad való barátságom, köteleznek, hogy erről értesítselek, 's új tanácsot adjak. Mihelyt elhozzák babodat, 's szalmádat, kelj fel, 's essél neki mohón ; az úr ebből látni fogja, hogy meggyógyul-tál, 's kétség kivül vissza fogja húzni halálos végzetét: ha ellenben másképen tészsz, úgy oda vagy."
E' beszédnek azon foganata leve, mit a' szamár várt. Az ökör nagyon aggódott miatta, 's bőgött féltében.
A kalmár ki mindeniket nagy figyelemmel hallgatta, oly hangos kaczajra fakadt, hogy felesége igen elcsodálkozék rajta. „Mondd meg," szóla néki, miért kaczagsz, hogy én is nevethessek veled," - „Edes feleségem," felele a' kalmár, ,,elégedj él meg azzal, hogy engem nevetni hallasz." - ,,Nem,"
ismétlé amaz, „okát akarom tudni." - „Ebben nem tehetem kivánságodat," felele a férj ; „annyit mondhatok csak, hogy azt nevetem, a' mit épen most szamarunk mondott ökrünk-nek; a' többi titok, mellyet nem szabad felfödöznöm." - ,,'S ki akadályoz e' titkot nekem kimondanod?" felele amaz.
,,Tudjad, ha megn1ondanám," viszonza ő, ,,életembe fogna kerülni." _ „Te csak ámitasz," mondá a' nő; a' mit szólsz bizonynyal nem való. Ha nyomon meg nem vallod, min nevet-tél, 's meg nem akarod mondani, mit szóltak a' szamár, és ökör, esküszöm a' mennybeli nagy istenre, tovább nem fogunk együtt élni."
Ezt mondván, vissza ment a' házba, 's leült egy zugolyba, hol egész éjszaka teljes erejéből síra. A' férj egyedül hála; 's
158
midőn reggel még mindig siránkozni hallotta így szóla hozzá:
,,beh eszte en vagy, hogy igy keseregsz; nem érdemes az egész dolog, 's rád nézve szintolly érdektelen, tudnod, mint fontos, rám nézve, azt titokban tartanom. Ne gondolj tehát, kérlek, többé rá." - „Még most is olly igen gondolok rá," felele az asszony, hogy nem szünöm meg sírni, míg kiváncsíságomat ki nem elégíted." „De igazán mondom," válaszola ő, „hogy életembe kerül, ha idétlen kérelmeidnek engedek." - „Követ-kezzék belőle a' mit isten akar," felele amaz, „én el nem állok tőle."
-Látom, „monda erre a' férj," nincs mód benne, hogy eszedre hozhassalak; 's mivel eleve tudom, hogy makacsságod által megölöd magadat, elő hívom gyermekeidet, legyen az a' vigasztalások, hogy halálod előtt még láthassanak.
Elő hivatá tehát gyermekeit, 's feleségének atyja, anyja, 's egyéb rokonai után is elküldött. Minekutána mind egybe gyültek, 's elejükbe adta, miről volna a' szó, mindnyájan iparkodtak szóló tehetségökkel az asszonynak eszére adni, hogy nincs igaza makacsságában megátalkodnia. De ez mind-eligazítá őket, s azt mondá, inkább meghal, mint ebben férj é-nek engedjen. Bár mit beszéltek is vele titkon atyja, és anyja, 's noha elébe terjeszték, hogy a' dolog mellyet tudni vágy rá nézve épen nem nyomos, semmit sem bírtak tenni makacssá-gával sem tekintetök, sem okaik által.
Mindőn gyermekei látnák, hogy illy nyakasan megvet min-den okos előadást el kezdtek keservesen sírni.
A' férje maga is alig tudta már hol vala. Egyedül ült háza ajtaja előtt, 's már azt fontolgatá feláldozza-e életét, hogy hölgyéét, kit gyengéden szeretett, megtartsa.
„Azonban édes leányom," folytatá a Vezér, „volt ezen kalmárnak ötven tyúkja egy kakassal, 's egy vigyázó házi ebe.
A' mint tehát most úgy üle, miként mondottam, 's mély gondolatokba merüle, mikép közlethetné a' dolgot, látá az ebet a' kakas felé futni, ki egyik tyukra ugrott, 's hallá, hogy így szólott hozzája: „Oh kakas ! az ég bizonnyal nem fog soká engedni élned! Nem szégyenled-e azt mivelned ma, a' mit mivelsz?" A' kakas sarkantyújára emelkedék, az eb felé for-dúla, 's büszkén felele:
,,Miért volna ez nekem ma tilosabb, mint egyéb napokon?"
- „Mivel nem tudod," felele az eb, ,,hallj ad tehát, hogy urunk ma nagy szomorúságban van. Felesége azt kívánja, hogy egy titkot nyílatkoztasson ki neki, melly ollyan, hogy életébe kerül, ha felfödözi. Így állnak a dolgok, 's félő, nem lesz elég ereje felesége makacsságának ellent állani; mert szereti, 's meg van illetődve könyeitől, mellyeket szünet nélkül önt. Talán el fog veszni. Mi a' házban mindnyájan igen aggódunk miatta.
Csak te magad gúnyolod bánatunkat, 's szemtelen vagy vigad-ni tyúkaiddal."
A kakas így felelt az eb' dorgálására: ,,Beh balgatag a' mi Urunk! csak egy nője van, 's még sem bír vele, míg nekem ötven van, kik mind akaratomon járnak. Vajha észre jőne, úgy bizonynyal fog nem sokára találni módot, mellyel magát ezen szorultságból kisegélhesse." - ,,No 's mit gondolsz tehát mit kellene cselekednie?" kérdé az eb. „Menjen felesége szo-bájába, s minekutána vele bezárkozott, fogjon egy jó botot, 's verje meg emberül: bizonyos vagyok benne, hogy megoko-sodik; 's nem gyötri többé annak megmondásáért, 'a mit nem szabad felfödöznie."
Alig hallá meg a' kalmár, mit mondott a' kakas, azonnal fel kele ültéből, veve egy vastag botot, 's feleségéhez mene, ki mind egyre síra, bezárkózék vele, 's úgy megbotozta, hogy végre hangosan felkiáltana: ,,Elég, édes uram, elég, bocsáss el;
soha sem kérdek többé tőled semmit is !"
Ezen szavakra, 's mivel látá, hogy bánja idétlen újság kivá-nását, megszünék a' veréstől; ajtót tára, az egész rokonság belépett, 's mindnyájan örültek hogy az asszony elállott ma-kacsságától, 's örvendeztek a' kalmárnak, hogy módot talált, mellyel nejét észre hozhatá.
„Édes leányom," ezt veté hozzá a Vezér, ,,megérdemelnéd, hogy azon képen bánj ak veled mint a' kalmárnéval."
„Edes atyám," monda erre Seherazad," kérlek ne vedd rosz néven, hogy értelmem mellett maradok. Ezen asszony története, nem tántoríthat meg benne. En sok más története-ket mondhatnék el, hogy rá beszéljelek, hogy nem kellene magadat szándékomnak ellene szegezned. Egyébiránt bocsáss meg, ha bátorkodom ki mondani, hogy haszontalan is fognál
160
abban elleırkezni; 's az atyai szeretet megtagadná hózzád tett kérésemet, elmennék, 's magam fognám magamat a' Szultán-nál bemutatni."
Az atya leánya' állhatatossága által a' vég szükségre jutván, megadá magát esdeklő könyörgéseinek ; és ugyan igen meg-szomorodva, hogy őt illy boldogtalan szándékról le nem verhe-té, nyomon a' Szultánhoz méne, 's megjelenverhe-té, hogy a' legkö-zelebbi éjszakán leányát Seherazádot fogja hozzá vezetni.
A' Szultán igen elbámult, az áldozaton, mellyet neki nagy vezére ajánlott, „Hogy szánhattad-el magadat" kérdé, ,,arra, hogy önnön leányodat kezembe adjad?" ,,Uram", felele a Vezér, „maga jó szántából kinálkozott. A gyász sors, melly őt várja, nem rettentheté el, 's az életnél fölebb tartja a' becsületet, hogy egyetlen egy éjszaka fölséged felesége lehes-sen.
„De ne ámitsd magadat Vezér", monda a Szultán: „holnap korán kezedbe adom Seherazádot, 's azt kivánom, hogy elve-szeszd. Ha elmulasztod, esküszöm, hogy magadat öletlek meg."
,,Uram,' felele a Vezér," ,,szivem kétség kivül vérzeni fog, midőn engedelmeskedem, de ám zúgolódj ék a természet: noha atya vagyok még is felelek hü karomért."
Sachriár elfogadá Ministere' ajánlását, 's azt mondá neki, hogy csak hozza el leányát, a' mikor akarja.
A' nagy Vezér elmene, 's megvivé Seherazádnak a' hirt, mellyet ez olly örömmel fogada, mintha a' világon a' legörven-detesebb volt volna. Megköszöné atyjának hogy őt illy szerte-len hálára kötelezé, 's midőn a fájdalomtól leverve látá, ezt mondá vigasztalására: reméli, nem fogná megbánrıi, hogy őt a' Szultánnak eljegyzette; sőt ellenben oka fogna rá lenni, hogy ennek egész életében örüljön.
Most csak azon aggodék, hogy elkészüljön a' Szultán előtt megjelenésre. De minekelőtte az atyai házat elhagyná, félre hivá hugát Dinarszádot, 's ezt mondá neki: „Edes kedves hugom, egy igen nyomos dologban van szükségem segédedre kérlek ne tagadd meg azt tőlem. Atyám a' Szultánhoz fog engem vezetni, hogy vele össze adjon. Ne rettenj meg ez ujságtól, csak hallgass ki nyugtan. Mihelyt a' Szultánnál leszek, azon engedelemért fogok neki könyörgeni, hogy te
nálam a' menyasszonyi szobában hálhass, hogy még ez éjszaka társaságodban gyönyörködjem. Ha e' kegyelmet megnyerem, a' mint reménylem, el ne feledj, reggel korán, egy órával virra-dat előtt fölkeltení ezen szavakkal: Edes néném, ha nem al-szol, kérlek, míg a közel nap felvirrad, mondj el nekem egyet azon szép Regék közül, mellyeket tudsz. Azonnal elfogok egyet mondani; 's hízelgek magamnak, hogy ezen eszköz által az egész népet fel mentem az aggodalomtól, mellyben most vagyon." Dinarszád fogadá nénjének, hogy mindent örömmel fog cselekedni a' mit tőle kívána.
Midőn végre az elhálás' órája elérkezett, elkiséré a' nagy Vezér Seherazádot a' palotához, 's minekutána a' Szultán szobájába vezette volna, vissza vonúla. Mihelyt egyedül maradt vele a' fejedelem, parancsolá arczulatját felfödöznie.
Olly szépnek találá, hogy egészen elbájoltatott tőle ; de midőn könyezni látá, kérdé tőle okát. ,,Kegyelmes Uram," felele Seherazád, „egy hugom van, kit szint olly gyengéden szeretek, mint tőle szerettetem, ohajtanám, ha az éjjel ezen szobában hálna, hogy még egyszer láthassam, s tőle bucsút vegyek.
Meg engednéd-e nekem e' vigasztalást, hogy iránta szeretetem-nek e' bizonyságát adhassam?" Sackriár rá álla, 's elküldtek Dinarszádért, ki haladék nélkül meg is jelent.
A Szultán Sekerazáddal egy magas emeleten levő ágyban feküdt, a' keleti fejedelmek szokása szerint, 's Dinarszád számára annak aljánál vetettek ágyat.
Virradat előtt egy órával felébrede Dinarszád, 's nem mulasz-tá el a' mit nénje hagyott neki: ,,Edes kedves néném" fel szólala, ,,ha nem alszol, kérlek, míg a' közel nap felvirrad, mondj el nekem egyet azon szép regék közül, mellyeket tudsz.
Ah! talán most lesz utószor; hogy e' gyönyörüségben részt vehetek."
Sekemzád a' helyett, hogy testvérének felelt volna a' Szul-tánhoz fordula, s monda: ,,Kegyelmes uram, méltóztatik-e megengední fölséged, hogy hugomnak ez ohajtását teljesít-sem?" - ,,Igen örömest" felele a' Szultán." Erre mondá Sekerazád hugának, hogy figyelmezzen; 's beszédét Sackriar-hoz intézvén, ekképen kezdé:
162