A SZAKTANULMÁNYOKRÓL

Meghaladná a recenzió kereteit és a hozzáértésemet is, ha mind a kilenc szaktanulmányt végigvizsgálnám, ezért csak szemezgetek belőlük. A kihagyás nem jelent értékítéletet, a nyugdíjrendszerrel, a lakáspolitiká-val és a „cigányság ügyével” (idéző-jel az eredetiben) foglalkozó fejezetek egyaránt világos és jól áttekinthető történetét nyújtják az adott terület-nek, fontos következtetéseket fogal-maznak meg.

Izgalmas tanulságokat hordoz Velkey Gábor Központi állam és

önkor-mányzatok című fejezete. A rendszer-váltás után létrehozott önkormányzati szerkezetre is igaz a korábban a szociá-lis rendszer kapcsán idézett megálla-pítás, hogy különböző, nem mindig összeillő elemek rekombinációjából jött létre. A korábbi tanácsrendszer-rel való teljes szakítás igényével egy településcentrikus, ugyanakkor szé-les hatáskörű, autonóm döntési jogo-sítványokkal („3200 kis köztársaság”) rendelkező önkormányzati szerkezet jött létre. Ez a rendszer már eleve magában hordozta az ellátási egye-netlenségek veszélyét, hiszen a telepü-lésrendszer széttöredezettsége „nem tette elvárhatóvá, hogy a kisebb tele-pülések vagy a közös tanácsokból kiváló, önkormányzatiságukat visz-szaszerző aprófalvak valamennyi alapszolgáltatást megfelelő színvona-lon biztosítani tudjanak” (130. old.).

Vagyis a kistelepüléseknek olyan fel-adatokat kellett volna megoldaniuk, amelyek eleve nem voltak összhang-ban a teherbíró képességükkel.

A nemzetközi gyakorlatban az autonóm döntési jogosítványok-kal rendelkező önkormányzatok finanszírozásában a helyi adóbevé-telek töltenek be hangsúlyos szere-pet. Nálunk azonban – talán éppen a lehetőségek kiegyenlítése jegyé-ben – már a kilencvenes évekjegyé-ben egy erősen centralizált, a költségve-tési törvényben rögzített támogatá-sokra építő finanszírozási rendszer jött létre. Ez a helyzet már „önma-gában is az önkormányzatok pénz-ügyi kiszolgáltatottságát eredményezi és magában hordozza a helyi autonó-mia pénzügyi alapú kiüresedésének veszélyét” (129. old.).

Márpedig ha van ilyen veszély, akkor előbb-utóbb be is következik.

Velkey többek között ezt a folyama-tot követi nyomon, mind a pénzbe-li ellátások, mind pedig a szociápénzbe-lis szolgáltatások terén. Természete-sen nem folyamatos, egyenes irányú változásról volt szó, adódtak felfelé ívelő szakaszok is, de 2010-re a „szo-ciális és közfoglalkoztatási rendsze-rek folyamatosan változó jogi keretei és finanszírozási szabályai […] az önkormányzati szociális ellátási rend-szert nehezen követhetővé, kiszámít-hatatlanná tették. Az emberek amúgy is megbillent biztonságérzetét

rom-bolva tovább növelték a társadalmi türelmetlenséget, csökkentették a tár-sadalmi szolidaritást és gyorsították a helyi társadalmak szétesését, egyes jól körülhatárolható társadalmi cso-portok teljes kiszolgáltatottságát, erő-södő függőségét és kirekesztődését.

E folyamatokkal egyidejűleg a vidéki térségekben a mindennapi élet egyre több területén volt érezhető az állam jóléti és közszolgáltató funkciói- nak gyengülése. […] Mindez a sze-mélyes kapcsolatokban a függőségek erősödését, egyfajta refeudalizálódási folyamatot hoz magával.” (150. old.)

A 2010-es parlamenti választások után a megelőző húsz évben kialakult és felhalmozódott problémák meg-oldására radikális válasz született:

centralizáció, államosítás, a helyi autonómia csökkentése. „A köz- és államigazgatási feladatainak jelentős részétől megfosztott, pénzügyileg kiüresített települési önkormányza-tok immár újra a központi kormány-zat kiszolgáltatottjaivá váltak. […] A helyi autonómia beszűkülése kiüre-síti a helyi demokráciát és tovább csökkenti a közösségi aktivitást, így a helyi közügyek intézése egyre szű-kebb kör, jellemzően a polgármester és néhány vele szorosan együttmű-ködő személy monopóliumává vált.

[…] Kialakult tehát a függőségek és kiszolgáltatottságok új, tudatosan lét-rehozott és működtetett hierarchi-kusan felépülő komplex rendszere.”

(159–160. old.)

Később, a kötet 3. részében ezt olvashatjuk: „A települési önkor-mányzati törvényben világosan megjelent a központi hatalommal szembeni ellensúly és a helyi közössé-gek hatalommal való felruházásának igénye.” (407. old.) Az én olvasatom-ban az önkormányzati fejezet lénye-gében azt mutatja be, hogy egy ilyen igénnyel, de rosszul illeszkedő részle-tekből összerakott struktúra az egyes alrendszerek önmozgása eredménye-ként hogyan fordult végül az eredeti szándék ellentétébe.

„A magyar családtámogatási rend-szer az egyik legkomplexebb Euró-pában […]. A rendszerváltást követő időszakra a családpolitika alapstruk-túrájának viszonylagos állandósága mellett a folyamatos változás jellem-ző” – írja Darvas Ágnes és Szikra

Dorottya a Családi ellátások és szol-gáltatások című fejezetben (216. old.).

Ez a fejezet is alátámasztja az általá-nos tapasztalatot, hogy „még egy-egy kormányzati cikluson belül is talá-lunk jelentős, a megelőző változá-sokhoz nem konzisztensen illeszkedő módosításokat” (217. old.).

Nagyon tanulságos és segít az olvasónak, hogy logikus rendbe szed-hesse a sokféle ellátás és szolgálta-tás változásait, hogy Darvas és Szikra összefoglalja azt a négy célkitűzést, amelyek figyelembevételével ezek a változások értelmezhetők:

– a születésszám növelése;

– anyaközpontú, maternalista jólé-ti polijólé-tika, ami azt is jelenjólé-ti, hogy hiányzik a nemzetközi családpoliti-kából ismert törekvés a férfiak és nők egyenlőségére;

– munkaerő-piaci beavatkozás, köz-vetlen reagálás a munkaerő-piaci folyamatokra;

– és egy, csak rövid ideig érvényesü-lő célkitűzés, a gyermekek érdekének előtérbe helyezése.

Jól rendszerezve ismertetik az egyes családtámogatási és a gyermekneve-léshez kapcsolódó ellátási formákat és a gyermekes családokat támoga-tó szolgáltatásokat. Sajnos a kötet-ben kevés az olyan rész, ahol egy téma kapcsán egymástól eltérő, de egyaránt megfontolandó nézeteket ismerhetnénk meg, pedig talán nincs is jobb módja annak, hogy megértsük egy terület mélyebb problémáit. A kivételek közé tartozik a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokról szó-ló alfejezet, amely betekintést nyújt a kétféle szervezet létrejöttének és evolúciójának történetébe, a feladat-köreik elhatárolásáról folyó vitákba.

A végkifejlet sajnos nem szívderítő, a legújabb jogszabály-módosítások során a „veszélyeztetettség-közpon-tú szemlélet kapott egyértelmű hang-súlyt. A prevencióra hangsúlyt helyező, a családsegítők, majd a gyermekjóléti szolgálatok létrehozá-sára vonatkozó szakmai megfontolá-sokkal harmonizáló, integrált, a teljes családot, családi rendszert

figyelem-SZEMLE 69

be vevő megközelítés és kezelési mód háttérbe szorult.” (252. old.)

A tanulmány egyik végkövetkez-tetése: „A családtámogatási rendszer a rendszerváltás utáni szociálpoliti-ka egyik állatorvosi lova. Jól mutatja a szociálpolitika alakításával kapcso-latos konszenzus hiányát […]. [A]z ellátórendszer elsősorban nem a csa-lád változásaiból vagy a társadalmi-gazdasági folyamatokból eredő új igényekre és szükségletekre reagált, hanem alapvetően a változó politikai elvárások mozgatták. Részben a fenti-ekkel magyarázható az ellátórendszer fejlődésének a nemzetközi trendektől való elszigetelődése és a szociálpoli-tikai innovációkkal szembeni ellen-állása.” (254. old.) A szerzők itt két nagyon fontos, a családtámogatá-si rendszeren messze túlmutató jel-legzetességre hívják fel a figyelmet: a nemzetközi trendektől való elszigete-lődésre és az innovációkkal szembe-ni ellenállásra.

Az Ifjúsági esélyek, ifjúságpolitika fejezettel komoly bajban vagyok. A szűken vett ifjúságpolitikáról szóló kérdéseket hozzáértés híján egyálta-lán nem tudom megítélni, így minden bizonnyal méltánytalanul egyoldalú a kritikám, ami csak a munkaerő-piaci részekre vonatkozik, de nem kerülhe-tem meg néhány pontatlanság kiiga-zítását.

Módszertanilag nincs rendben, ahogy a fejezet számszerűen össze-hasonlítja a 2003. és a 2012. évi ifjú-ságkutatás rétegződésre vonatkozó eredményeit. Nemcsak az a prob-léma, hogy eltérő ismérvek alap-ján kialakított csoportosításokat vet össze, hanem az is, hogy az összeha-sonlításból kihagyja a nem egyértel-műen besorolható, ún. inkonzisztens csoportokat. Nem tekinthetjük iga-zoltnak azt az állítást, hogy a vizs-gált tíz év során „a vesztesek rétege csökkent, míg az átlagos és nyertes réteg is 30–50 százalékkal hízott”

(257. old.).

Pontatlan megállapítás, hogy 1993-ban „Magyarországon lét-számarányosan a legnagyobb volt a munkanélküliség az európai orszá-gok között” (260. old.). A valamivel több mint 13 százalékos munkanél-küliségi rátát meghaladta a lengyel, a spanyol vagy éppen az ír ráta is.

(https://www.eurofound.europa.

eu/observatories/eurwork/articles/

the-dynamics-of-unemployment-from-1990-to-2002 és http://appsso.

eurostat.ec.europa.eu/nui/show.do?

dataset=une_rt_a&lang=en) Túllépve most már a foglalkozta-táspolitikai kérdéseken, a fejezet fő megállapítása összecseng az eddigi-ekkel: „A rendszerváltás óta egyik kormányzat sem dolgozott ki mély-reható, az érintettek bevonását szem előtt tartó célkitűzéseket.” (285. old.)

Nagyon találó megállapítással indul Tausz Katalin tanulmánya (Segélyezés): „A segélyezési rendszer nem csupán a társadalmi biztonsá-gi rendszer egyik eszköze, hanem tükör is. Belenézve megláthatjuk, hogy a politikai rendszer mit gon-dol a szegényekről, hogyan bánik velük.” (310. old.) Hozzáteszem, nemcsak azt látjuk meg benne, hogy a politikai rendszer mit gondol a szegényekről, hanem azt is, hogy a véleményformáló értelmiség milyen tudással rendelkezik erről a közegről.

Hosszú sajtóvita zajlott arról, hogy meg lehet-e élni 49 000 Ft-ból. A szűken vett szakmán kívül azonban alig tárgyalták azt a kérdést, hogy meg lehet-e élni 22 800 Ft foglalkoz-tatást helyettesítő támogatásból, vagy azt, hogy a lakásmegtartás szempont-jából mire elég egy havi alig 4000 Ft-os lakásfenntartási támogatás, amit időközben meg is szüntettek.

Ez a fejezet is rendelkezik a több-oldalú megközelítés szépségével, részletesen szembesíti egymással a centralizált és decentralizált segélye-zési rendszerek előnyeit és hátránya-it. Megerősíti és dokumentálja azt a korábbi általános megállapítást, hogy a kifejezetten szegényeket célzó segé-lyek és szociális ellátások mértéke rendkívül alacsony és 2010 és 2015 között tovább csökkent, a GDP 0,9 százalékáról mindössze 0,4 százalé-kára (321. old.).

Bemutatja, hogy kormányról kor-mányra hogyan bővül a támogatá-sokhoz kapcsolódó szankciórendszer, hogyan erősödik a segélyezést átható gyanakvás és bizalmatlanság a sze-gényekkel szemben. Tanulságos a környezettanulmány funkciójának változásáról, a névleges és a tényleges funkció közötti eltérés alakulásáról

szóló rész. A végeredmény, hogy „a segélyezéshez készített környezetta-nulmánnyal elsősorban nem a csalá-dok problémáit kívánják alaposabban megismerni, s az ehhez illeszkedő segítő stratégiát megtalálni, hanem úgymond a csalókat akarják kiszűr-ni” (333. old.).

Jól mutatja a jogbiztonsággal kap-csolatos problémákat, hogy az 1993-ban elfogadott szociális törvényt a könyv megírásáig százszor (!) változ-tatták meg. Sokatmondó tény az is, hogy a segélyezésre vonatkozó dön-tés, határozat esetén korlátozott a jogorvoslat lehetősége.

Megjelennek a segélyezés és a munkaerőpiac összefüggései is: „A segélyezés nem tudja megszüntet-ni a szegénységet, csupán enyhítemegszüntet-ni képes azt. Éppen ezért fontos, hogy ne akadályozza a munkaerő-piaci reintegrációt, ne tartalmazzon ellen-ösztönzőket a munkavállalásra. […]

Ám sem a nagyon alacsony segélyek, sem az olyan rendelkezések, mint annak korlátozása, hogy hány fel-nőtt veheti igénybe az aktív korúak támogatását vagy éppen a közmunka jelenlegi formája, semmilyen módon nem segíti az elsődleges munkapia-con történő munkavállalást.” (336.

old.)

A kötet utószava visszatér a beve-zetőben ismertetett három kérdésre, ismét felteszi őket és összefoglalja a választ: „Sem a teljes negyedszázad-nak, sem az egyes ciklusoknak (bizo-nyos értelemben az utolsót kivéve) nem volt vállalt társadalompolitikája, összefüggő, valamennyire is távlatos célrendszere. Ennek megfelelően a szociálpolitika sem alkothatott össze-függő rendszert, végig töredezett maradt, tele ciklusok közötti, alkal-masint cikluson belüli éles fordula-tokkal, pillanatnyi rögtönzésekkel.

Nehéz tehát megmondani, mennyire teljesültek átfogó célok, hiszen több-nyire homály fedte őket.” (419. old.)

nnnnnnnnn MOLNÁR GYÖRGY