SURÁNYI LÁSZLÓ
1 n Lacan írása magyarul: Jacques Lacan: A tükör-stádi-um mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszicho-analitikus tapasztalat feltárja a számunkra. Ford. Erdélyi Ildikó, Füzesséry Éva. Thalassa, 1993. 2. szám, 5‒11. old. Minden Lacanról szóló írás, amelyet idézni fogok, ugyanitt jelent meg, ezért csak oldalszámmal hivatkozom rájuk. Tábor Béla egyelő-re kéziratban levő szövegéből szó szerint idézek. Lacan egyéb írásaira az Écrits (Édition du Soleil, Paris, 1966.), majd az Écrits, The First Complete Edition (W. W. Norton & Company, New York, 2006.) angol fordítás oldalszámával hivatkozom.
2 n Ferdinand Ebner: A szó és a szellemi valóságok.
Pneumatológiai töredékek. Ford. Hidas Zoltán. Tankönyvki-adó, Bp., 1995. A két, közvetlenül idevágó töredék az 5. és a 9.
3 n Személyiségelméletéről részletesebben lásd Tábor Béla:
Személyiség és Logosz. Balassi, Bp., 2003. 17–27., 236–238., 256–258. old.
4 n Erről részletesebben lásd Tábor: Személyiség és Logosz, 40–69., különösen 51. skk. old.
5 n Míg a „kívülről” jövő képet, és általában minden képi fan-táziát, megnyilvánulást a térbeliséghez sorol, a „belső” való-ság az időhöz kötöttség, sőt: az időbe zártvaló-ság. Ezzel analitikus elméletét Lacan a heideggeri felfogásnál horgonyozza le. Mivel az idő belülről nézve ellenállás (Hermann), a belsőt így az ellen-állással azonosítja.
6 n Erős: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája, 37. old.
7 n Lacan szerint ez volna Hamlet drámája (uo. 39. old.).
De Erős joggal adja ezt egész írása címének. Lacan valóban
45 BUKSZ 2017
döntő és kitüntetett élménynek tartja a gyereknek azt az élményét, amikor a tükörrel szembe talál-va magát először ismeri fel, hogy a saját képét látja.
Lacan gondolatmenete szempontjából két mozza-nat lényeges. Az egyik, hogy ezt a képet mint képet asszimilálja, és a kép asszimilálásához szerinte hoz-zátartozik, hogy „egy csapásra”, egységes mivol-tában asszimiláljuk. Ettől fogva ez az énkép lesz a meghatározó. Itt „kezd” kialakulni az én-tudat. Itt kezdi a gyermek felfogni, hogy van egységes énje, ugyanakkor ez az én-tudat az – erősen testhez kötő-dő – én-képpé rögzül. Lacan szerint a gyermek – lényegében a freudi értelemben – azonosítja magát e képpel. A másik mozzanat az, amit születési éret-lenségnek nevez: miközben ez az énkép egységességet szuggerál, maga a gyermek még korántsem képes koordinálni saját mozgását. A meghatározó és sür-gető, „kívülről” jövő ideális énkép tehát „belülről”
a tehetetlenségérzéssel, a széttartó, koordinálatlan belső valósággal „találkozik”. Ez pedig állandó bel-ső elégedetlenséget generál.5
A keletkező feszültséget Lacan hasadásnak mond-ja. A franciában a botanikából vett, latin erede-tű déhiscence szó áll, a latin dehisco szó jelentése:
szétnyílik, kettéválik, meghasad. A szép kép az én-tudat születését egy burok szétrepesztéseként, fel-nyílásaként jeleníti meg. A kép azt sugallja, hogy új erő, új energiaforrás jelenik meg, lép elő – és vele együtt új ellenállás (itt: „elégtelenség”), amellyel az erőnek meg kell küzdenie. Lacan azonban azt állít-ja, hogy nem az erő, hanem a (fel)hasadás nyomán kialakuló tehetetlenségérzés a döntő. Ez mindörök-re megmarad, és meghatározza az emberi „alanyi-ság” (szubjektivitás) belső szerkezetének változásait is. „Az elkerülhetetlen frusztrációt” a pszichoanalí-zis „[s]em tudja megszüntetni, csupán annak tudo-másulvételére bírhatja az egyént, hogy élményeinek
alapja az, hogy »valami hiányzik«, valami »betömhe-tetlen lyuk« van minden emberi probléma mélyén”, írja Erős Ferenc.6
Hogy van ilyen, a testhez is kötődő „idealizá-ló” énképünk, belátható – bár kérdésesnek tartom, hogy kialakulása ilyen egyoldalúan a tükörhöz volna köthető. Az is követhető, hogy a kép „egy csapásra”
jelenik meg, s ha tiszta képiségében asszimilálom, akkor valóban arra csábít, sőt azt szuggerálja, hogy ugyanolyan egy csapásra, ahogyan a kép megje-lenik, azonosnak is tekintsem magamat vele. Jól követhető az is, hogy ez belső türelmetlenséggel jár (ami nyilván onnan ered, hogy valójában még nem asszimiláltam ezt a képet, csak a kontúrját, „tartal-mához” még nem fértem hozzá), és magával vonja, hogy újra meg újra azzal szembesülök: nem vagyok még az, amivel azonosnak vélem magamat. „Tar-talma”, amelyet a kontúrjával helyettesítettem, még idegenként jelentkezik. Ezt nevezi Lacan a „Másik-nak” és belső hasadtságnak. A tükör-stádium drá-ma, mondja. Ám szinte mindent kicenzúráz belőle, ami valóban dráma, és tragédiára, sőt eleve elren-delt és megmásíthatatlan végzetre redukálja. Így jutunk el „a vágy tragédiájához”.7
Lacan így folytatja: „Ez a dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett alany fantáziá-it, amelyek a darabjaira széthullott test képétől totalitásának ama formájáig terjednek, amelyet ortopédikusnak (orthopédique) nevezek, s végül, az elidegenedett identitásnak ama magára öltött pán-célzatáig, amely merev struktúrájával meghatároz-za majd az alany egész szellemi fejlődését.” (Uo.) Az „alany” szellemi fejlődésének ebből a démoni-kusra fordított leírásából három mozzanatot emelek ki. Az egyik, hogy Lacan „alanyról” beszél – tuda-tosan kerüli, hogy személyről beszéljen.8 A másik, hogy a képi azonosulást, a képtől való hipnotizált-ságot (vagy legalábbis szuggerálthipnotizált-ságot) és a képi zsúfoltságot azonosítja a „térbeliséggel”: ez a tér lelki-szellemi szerepének teljes félreértése (valójá-ban törekvés a tér megsemmisítésére). A térterem-tés ugyanis mindennek éppen az ellenmozdulata. A kiküzdött tér teszi lehetővé, hogy távolságot teremt-sek az engem szuggeráló képektől, hogy mérni és értékelni tudjam a belőlük felém áramló erőt. Ezért a tér „a zsúfoltság ellentéte” és „megismerni: teret teremteni”.9
A harmadik kiemelendő mozzanat valójában nem is mozzanat, hanem az egész gondolatmenetet irá-nyító állítás. Eszerint a „születési éretlenségből”
következő és „negatív töltésű” paradigma az egyé-ni fejlődés során mindvégig struktúrameghatározó marad, csak a formái változnak. „A tükör-stádi-umban kialakult imaginárius azonosulás a későbbi identifikációknak is mintájául szolgál.”10 Ez valójá-ban azt mondja, hogy a „születési éretlenség” nem-csak és nem is elsősorban testi éretlenség, hanem annál sokkal mélyebb, mindörökre leküzdhetetlen éretlenség. Lacan kidolgoz egy elméletet, amely a
csak a vágy tragédiájáról tud, az akarat drámájáról nem. Mint ahogy találkozásról és megismerésről sem, csak félreisme-résről. Tábor Béla szerint is „személyes viszonyba csak azzal kerülhetünk, akit (és amit) félreismerhetünk”, de ő így folytat-ja: „vagyis aki rejtőzni tud és rejtettségében megmutatkozni.
És olyan mértékben kerülünk vele személyes viszonyba, ami-lyen mértékben nem ismerjük félre.” (Tábor Béla hagyatéka még feldolgozás alatt van, az idézet egy még kiadatlan írá-sában szerepel. Ahol nem jelzem, ott ilyen kiadatlan írásából idézek.)
8 n Hogy a személy valóságának mennyire nem tulajdonít jelentőséget, tükrözi például ez a mondat: „amely valóság lehet a gyerek saját teste vagy az őt körülvevő személyek és tárgyak.”
(5. old.) Mindez a milieu-elméletekből problémátlanul átvett
„környezethez” tartozik nála.
9 n Tábor Béla: Megismerni: teret teremteni. Helikon, 2010.
1–2, Térpoétika szám, 55. old. A preszókratikusokról tartott egyik szemináriumát ezekkel a mondatokkal kezdte: „Orientá-ció, mértékegység keresése: annak a térnek a keresése, amely feloldja egzisztenciánk szorongató zsúfoltságát, a támadó való-ságot mérhetővé teheti és ezzel kivédhetővé minden kicsinyes elemnek azt a hipnózisát, hogy ő az abszolút mérték, amelynek alá kell vetnünk magunkat. A filozófiai kutatás tehát az egzisz-tencia szabadságharca. A tér, amit meghódítunk vele: növeke-désünk tere. És amikor itt egzisztenciáról beszélünk, egyaránt gondolunk egyéni és közösségi egzisztenciára.” (Uo.)
10 n Erős: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája, 37. old.
nyelv primer szerepét mutatja a drámában, de ez a nyelv, amelyet ő „szimbolikusnak” nevez, erőt-len a biológiai redukcionizmussal szemben, annak csak álruhája.
AMI KIMARADT A LEÍRÁSBÓL
Lacan emberképe feltűnően könnyen azonosítha-tó a nietzschei „póruljárt”, tehetetlen embertípus-sal.11 (Önkicsinyítés az is, ha a kisgyermek élményét tesszük minden későbbi élmény értelmezési bázisá-vá.) Ha azt kérdezzük, miből gondolja Lacan, hogy a születéssel belül csak a tehetetlenség élményét kap-tuk, és hogy ez az alapvető póruljártságérzés kinő-hetetlen, a pszichoanalitikus praxis bizonyítéka a válasz. De ki és mi szabja meg ennek a praxisnak a kereteit? A póruljártság érzése, ha egyszer befészkeli magát a lélekbe, nehezen oldható fel. A terápiás pra-xisnak óriási a felelőssége: felszínre tud-e hozni egy olyan mélyebb emléket is, amely a születéssel kapott növekedés energiájával (és evidenciájával), és nem a kicsinység traumatizáló tehetetlenségélményével telített? Milyen értékelés rejlik Lacannak a mögött az állítása mögött, hogy a tükör-élmény a kisgyer-mek kitüntetett élménye? Nincs-e ennél kitüntetet-tebb élménye a kisgyermeknek? Teljes-e a lacani leírás?
Tudjuk, hogy Lacan karizmatikus, szinte hip-notikus erejű szónok volt.12 De amint függetlenít-jük magunkat a negativitástól való megszállottság lacani hipnózisától, kérdések sora fogalmazódik meg leírásával szemben. Ilyen kérdés az is, vajon miért cenzúrázza ki Lacan az alapélményből azt a pozitívumot, hogy egy olyan felismerésről van szó, amely belülről nemcsak a kisgyermek fizikai éretlenségével „találkozik”, hanem óriási erejével is: a növekedési potenciáljával. Még a lacani leírá-son is átsüt, hogy maga a felismerés is a növekedés evidenciáját adja. A feszültségből, amelyről Lacan mint hasadásról beszél, miért marad ki ez az evi-dencia, amely szintén a születő „én-tudat” integ-ráns része? Ez tölti el örömmel a kisgyermeket, aki igenli a növekedést. (Ez az igenlés az akarat csírá-ja.) Lacan több állati példát hoz a „kívülről” jövő kép növekedést és testi érést serkentő hatására és a kívülről asszimilált kép belsőt, lelket alakító hatá-sára. Ám miközben az emberi „én” bizonyosságát, határozott önmagára ismerését és önigenlését egy
„külső” képből származtatja, ami önmagában is ellentmondás, az emberi lét „belső” adottsága meg-határozójának miért csak a tehetetlenséget tekinti?
Az örömnek, a növekedés örömének egyoldalúan az énhez, az énképhez, sőt az erősen testi tartalmú énképhez kötése, a tehetetlenségérzésnek és vele a szenvedésnek ebből következő túlsúlyba kerülé-se: ez valóban a nárcizmus alapmozdulata. Éppen ezért alapvető az öröm teljes valóságának kielemzé-se és lehető legközelibb megjelenítékielemzé-se, amelyet az énkép rövidre zár.
A KÉRDÉS HIÁNYA
A kérdés feltétele a függetlenedés volt a negativitástól való megszállottságtól. A kérdés itt olyan tér keresé-sére irányul, amely távolságot teremt nem pusztán egy kép, hanem egy egész gondolkodásmód hipnó-zisától. Olyan tér keresésére, amelybe beáramol-hatnak azok az erők, amelyek ezt a hipnózist meg tudják törni.
Ha meg akarjuk keresni a lacani gondolkodás-mód pozitív oldalát, logikus ezzel a kérdéssel kez-denünk: hol van a kérdés helye Lacannál? Végső soron mindenkivel annyira lehet párbeszédet foly-tatni, amennyire önmagával is párbeszédet folytat.
Az analitikus terápia célja is az, hogy a páciens pár-beszédbe kerüljön lényének rejtettebb rétegeivel.
Lacan a „vissza Freudhoz” jegyében maga is mint-ha erre tenné a mint-hangsúlyt. Ezért is mondja, hogy valójában a páciens az analizáló, aki az analízisben önmagával folytat párbeszédet. De akkor mi a tera-peuta szerepe? „Mindenki olyan mély rétegét isme-ri meg a másiknak, amilyen mély rétegében szabadít fel önmagának egy megismerő (érzékenységi) gócot (instanciát)”, mondja Tábor Béla. Milyen érzékeny-ségi gócot szabadít fel az analitikus önmagában a terápia során?13
Erről annyit tudhatunk, amennyit a szövegei elmondanak. A kérdés tehát ez: hol van a kérdés helye Lacan szövegeiben? Nem a kérdőjelekről van szó, hanem szerkezeti problémáról. Milyen, akár csak implicit, kimondatlan kérdések lazítják fel és teszik termékennyé a szöveg analitikus terminoló-giától kiszikkadt talajrétegét?14 Mivel ez érzékeny-ség kérdése is, csak első személyben válaszolhatok:
én itt nehézségbe ütközöm. Lacan szövegében nem találom nyomát az önmaga felé forduló kérdés-nek. Csak állításokat, cáfolatokat, magától értetődő hivatkozásokat látok – ugyancsak kérdéses eviden-ciákra. (Ilyen például, hogy a képi asszimiláció valami „nyelv-előtti” tevékenység volna. Nem két-séges, hogy a kisgyerek sokkal erősebben képekből és képekben ért, mint a felnőtt, de nyelvközösség-be születik – ha akarná, se tudná nyelvközösség-becsukni a fülét a szavak előtt –, a kép is a nyelvközösségen belül
jele-11 n Vö. Friedrich Nietzsche: A morál genealógiájához. Ford.
Vásárhelyi Szabó László. Comitatus, Veszprém (Pannon Pan-teon), 1998. 14. old. és uő: Nachgelassene Fragmente, 1885–
87. KSA 12, dt/de Gruyter, New York – Berlin, 1988. 215. old.
12 n Erős: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája, 31. old.
13 n Vö. Wilfred Bion: Újragondolt gondolatok. Ford. Zeley Éva. Animula, Bp., 2011. 119.sk. old.
14 n „Nem a kérdőjel, vagy kérdező hangsúly, és nem is a kíváncsiság vagy akár a tudni vágyás avat kérdéssé egy nyelvi egységet, hanem a fellazító mozdulat. A kérdés a válasz fella-zítása.” Tábor: Személyiség és Logosz, 142. old.
15 n Lacan ezt a viselkedést szembeállítja a csimpánz visel-kedésével: az szerinte elveszíti érdeklődését, amikor felisme-ri, hogy az „csak” tükörkép. Kompetencia híján csak jelezni tudom, hogy ezt az állítást épp a csimpánzzal – és néhány más fejlett idegrendszerű állattal – kapcsolatban azóta állítólag kísérletek cáfolják. Nem biztos, hogy a cáfolat teljes körű. Az állatkísérletek során mindig az ember szervezi meg, igaz:
több-47 SURÁNYI – A NÁRKISSZOSZ-MÍTOSZ
nik meg előtte. Ennek jelentőségére és a „tükörél-ményben” játszott szerepére még visszatérek.) Sehol nincs az az érzésem, hogy itt most a szerző rákér-dezett egy evidenciára vagy egy új, addig számára rejtett ellenállást szólít meg, és az ebből éppen szü-lető új gondolatot fogalmazza meg. Hogy itt most új irányba indult, vagy új dimenziót nyitott meg a saját gondolatmenetén belül. Hogy „új megismerő gócot” szabadított volna
fel magában.
A KÉRDÉS HELYE AZ ALAPÉLMÉNYBEN
Talán az önmaga felé irányuló kérdések hiá-nya okozza, hogy Lacan ott sem veszi észre a kér-dezésre irányuló moz-dulatot, ahol az még a tükör-stádium alapél-ményének általa adott leírásában is megjelenik.
Amikor a gyermek fel-fedezi, hogy a tükörben saját magát látja, ez nála
„azonnal tovább folyta-tódik egy gesztussoro-zatban, amelyben játékos formában megtapasztal-ja a képnek tulajdonított mozdulatok és a visz-szatükrözött környezet,
valamint e virtuális komplexum és az általa meg-kettőzött valóság viszonyát”, írja.15 Ez a gesztusso-rozat valójában a mozgással kifejezett kérdés. Ha az ellenkező irányban akarnánk kiélezni a „játékossá-got”, azt mondhatnánk: ez komoly kutatás. „A nor-mális gyerek játéka […] ujjongó vagy szenvedélyes kutatás.”16 Az igazi kutatásban mindig van játék is, szigor is. Csakhogy a lacani paradigma szerint ez a kérdéssor nem tartozik az én-tudat tartalmához.
Azt kimeríti az én-kép. Pedig „az imaginárius szol-gaság” csomója csak akkor oldódik meg, ha
megért-jük: milyen módon van – rejlik benne – a képben a kérdés? A kérdés továbbgondolva mítosz és logosz viszonyának kérdéséhez vezet.
A lacani szerkezet úgy épül fel, hogy abban való-jában nincs helye a kérdésnek, ami a logosz speci-fikuma. Az egységet, az integritást képviselő – és pozitív értelme(!) szerint a belső egység megterem-tésére felszólító – énkép a megkérdőjelezhetetlen.
A kérdéseknek a képben nincs helyük, ezért nincs helyük Lacannál a sze-mély integritást képvise-lő pólusán. Ha valahova, akkor a mozgáshoz tar-toznak, amely viszont Lacan szerint a „széttar-tás”, a dekomponáltság érzetéhez tartozik. Vagy-is a gyengeséghez. S ez félreértés. A kíváncsiság, a(z implicit) kérdés a gye-reknél is az erőtudat kife-jeződése, amely belülről erősíti az éntudat bizo-nyosságát. Ha a szemé-lyiségszerkezet, amelyet Lacan képvisel, rá magá-ra is érvényes, akkor ebből a szerkezetből következik, hogy írásaiból hiányoz-nak a maga felé forduló kérdések. Mert valójában
„káoszhoz nem lehet kér-dést intézni”, ahogy Szabó Lajos rá jellemzően, lényegre törően megfogalmazza.17 Koordinálatlan-sághoz, széttartáshoz sem.
LACAN LOGIKAELEMZÉSE A KÉRDÉS HIÁNYA
A maga felé forduló kérdéseknek erre a hiányára nem magyarázat, hogy Lacan írása, mint oly sok más írása is, előadott szöveg. Két okból sem.
Egyrészt hasonló szerkezetű a logikát elemző írása, amely nem előadásszöveg.18 Itt egy logikai feladvány kapcsán az elidegenedett logika „barba-rizmusát” akarja leleplezni, és ez rendben is volna.
Ám konklúzióként kijelenti: „minden emberi asszi-miláció logikai formája” ez az elidegenedett logi-ka. Értelmes, a szellemi-érzelmi-testi valóságunk egészében gyökerező és az egész valóságunkat átvi-lágító logikát nem ismer – ellentétben például Her-mann-nal, aki szerint az értelem a lelki és szellemi szféra közötti kontinuitás.19
A feladat valóban barbár – nem véletlen, hogy a cikk 1945-ös –: raboknak kell a börtönőr által kirótt feladatot megoldaniuk a szabaduláshoz. Aki első-ként jön rá logikus okfejtéssel arra, hogy a börtönőr milyen színű korongot ragasztott a hátára, az
sza-nyire rejtetten, hogy az állatnak legyen oka használni a tükör-fel-ismerést, a kisgyerek viszont Lacan szerint – és Wallon szerint, akitől az „alapötlet” származhat – magától kezd kísérletezni.
16 n Henri Wallon: A gyermek lelki fejlődése. Ford. Binét Ágnes. Gondolat, Bp., 1958, 49. old.
17 n Szabó Lajos: Szemináriumi előadásai, I. Typotex, Bp., 1997. 56. old. Másutt Szabó is a kisgyermekre hivatkozik: „A gyerek körülkérdezi a világot, rasztert kap róla, s ha marad további kérdése, akkor lökésszerűen fejlődik.” Uo. 190. old.
18 n Le temps logique et l’assertion de certitude anticipée. Un nouveau sophisme, 197 skk./161 skk. old.
19 n Hermann Imre: A gondolkodás függőségei. Elszakadás-elmélet. In: uő: Gondolkodáslélektani tanulmányok. Ford. Beré-nyi Gábor. Animula, Bp., 2011. 233. old.
20 n Három fehér és két fekete korong közül. Mindhármukra fehér korongot ragaszt – s mivel a feladat feltételezi, hogy egy-forma gyorsan (!) gondolkodnak, eleve nem lesz első – senki sem szabadul.
badul.20 Lacan szerint „a kerettörténet sötét olda-la kontingens”, a lényegre, a „sietni kell”-re kell összpontosítani. Gondolatmenete középpontjában a bizonyosság sürgető, „megelőlegező” (további meg-fontolás nélkül cselekvésre indító) impulzusának és a tévedés, a bizonytalanság „tehetetlenítő” impul-zusának ellentéte áll. Hasonló a szerkezet, mint a tükör-stádiumban: ott az énkép a „megelőlegező”,
„sürgető”, amivel szemben áll a „születési elégte-lenségből” fakadó tehetetlenség. S itt is, mint ott, hasadtság az eredmény: a lacani elemzés szerint a logika eredendő belső hasadtsága, hogy a bizony-talanság tehetetlen mozgása sosem tudja beérni a bizonyosságot. Ennek az antagonisztikus ellentét-nek a zaklatott ritmusa (scansion) szabja meg és egy-ben dezavuálja a logikus gondolkodást.
A két impulzust mindenki ismeri. De az értel-mes gondolkodás ott kezdődik, ahol sikerül kisza-kítani magunkat antagonisztikus ellentétükből, és egymásra vonatkoztatva kérdéssé formáljuk bizony-talanságainkat és bizonyosságainkat. Lacannál azonban a kérdésnek a logikus gondolkodásban sincs helye. Pedig az értelmes logika kérdés – önma-gunkhoz intézett kérdés – és a kérdésből kikristályo-sodó válasz „üteme”, ritmusa. Ez a ritmus a logosz belső élete – mindenkiben, aki valóban gondolko-dik.21
A KÉRDÉS ÉS A BELSŐ DIALÓGUS HELYE FREUDNÁL De a maga felé forduló kérdések hiányára azért sem magyarázat, hogy a tükör-stádium írás eredetileg előadott szöveg, mert Freudra, akihez vissza akart térni, ez korántsem jellemző, előadásaiban sem.22 Freud egész munkásságának alapja egy belső pár-beszéd két instancia között, az analizálandó és az analizáló között. Mindkettő ő maga volt, ugyan-akkor egyik sem „ért véget” benne, mindkettő túl is mutat rajta. Ilyen értelemben mindkettő közös-ségi realitás, amely valamilyen mértékig minden-kiben „megvan”. Az analizáló instancia Freudban sosem adhatta föl ezt a polaritást, ha produktív akart maradni, míg a rejtőző, az „Es” (ős-valami, „id”) talán épp a polaritás felszámolására törekedett. Min-denestre a halálösztön a polaritás termékeny feszült-ségének kioltására törekszik. (Tábor Béla szerint a halálfélelem mögött a saját daimónunktól való féle-lem rejtőzik.) Freud elméletében sokszor azonosul ezzel a törekvéssel – de a kutatását végig a polari-tás mozgatja. Az a – nem mindig kellően reflek-tált – tapasztalat az alapja, hogy a polaritás mindkét pólusa, a megismerő és a megismerendő benne él, ő maga ez a polaritás. Nem a tudattalan, és nem az, amit Freud „én”-nek nevez, hanem a kettő polaritá-sa. Egy elmélet igazságát nem az eredményei, hanem az in statu nascendi kutatás, a kutatás mélyfúrását irányító, még valami ismeretlenre, titokszerűre irá-nyuló kérdés és a belőle éppen kikristályosodó válasz – elméletmag, a szó pozitív értelmében vett
szimbó-lum – hordozza. Ez nem jelenti azt, hogy az elmé-let kidolgozása, kidolgozott eredményei fölöslegesek volnának: szükségesek ahhoz, hogy a kérdés és a
szimbó-lum – hordozza. Ez nem jelenti azt, hogy az elmé-let kidolgozása, kidolgozott eredményei fölöslegesek volnának: szükségesek ahhoz, hogy a kérdés és a