Fodor István
(Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)
Tekintélyes szakirodalom foglalkozik a turul nevű ragadozómadár szerepével őseink hitvilágában. Az alapvető forrás e tekintetben Anonymus, aki nevezetes Gestájának Álmos születéséről szóló harmadik fejezetében az alábbiakat beszéli el (Pais Dezső fordításában): „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esz
tendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Magóg ki
rály nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcitiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerben Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Ál
mosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulma
dár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hív
ták őt szintén Álmosnak."1
A jeles fordítás azonban némileg félrevezető, mivel Anonymus az Emese álmá
ban megjelent csodás madarat nem nevezi meg magyar nyelven, hanem a latin astur szót alkalmazza rá {„...informa asturté').2 Kézai 1282 körül írott krónikájá
ban ugyan nem szerepelteti az Álmos születésével kapcsolatos legendát, de művé
nek 10. fejezetében megjegyzi, hogy a hun-magyaroknak Gyejcsa (Géza) vezér idejéig az a fején koronát viselő madát volt a címerképük, amelyet magyarul turul
nak neveznek {„...similitudinem auis habebat, que hungarice turul dicitur in capite cum corona.")? Ez kétségtelenné teszi, hogy a 13- században a magyar nyelvben élt egy turul madárnév, s joggal feltételezhető, hogy az Emese foganta
tásáról, Álmos születéséről szóló magyar mondában is ez a madárnév szerepelt.
Művének 27. fejezetében Kézai Álmost és Árpádot a Turul-nemzetségből valónak mondja: „Ezen kapitányok közül a leggazdagabb és leghatalmasabb a Turul-nem-zetségbeli Ügek fia Előd fia Álmos fia Árpád, volt."4 A 76. fejezetben pedig Géza fejedelmet is a Turul-nemzetség leszármazottjának jelöli meg {„Dux autem Geycha
ANONYMUS 1975, 91.
2 P. MAGISTER 1932, 7.
3 PALS 1975, 304.
de génère Turul.")c> Az Anonymusnál szereplő astur szót tehát minden bizonnyal teljes joggal fordíthatjuk turul-nak.
Más kérdés, hogy pontosan milyen madarat jelölt ez az ősi magyar szó, amely régi török jövevényszó nyelvünkben. Etimológiai szótárunk szerint „Ótörök erede
tű... A magyarba került török toyrul, esetleg tuyrul lehetett. Ebből a magyarban tórul-túrul lett.. .A szót a 19- században felújították, de mivel etimológiáját nem is
merték, a régi adatokat túrul helyett turul-nak olvasták." A szócikk írója megjegy
zi még, hogy a török szó a különböző török nyelvjárásokban sólymot, vadászsóly
mot, ragadozó madarat jelölt.^ Nem egészen világos azonban, hogy pontosan mi lehetett a szó jelentése a magyarban. E kérdés megválaszolása azért nem lényeg
telen, mivel e madár alakja az Árpád-ház totemisztikus jellegű eredetmondájában tűnik fel. Aligha kétséges ugyanis, hogy a magyar fejedelmi nemzetség eredetmon
dája ugyanúgy az állatőstől való származás ősi totemisztikus hagyományát őrizte,7 mint a magyarság eredetmondájának (az ún. csodaszarvas-mondának) korai vál
tozata.8 Pais Dezső a krónikában szereplő latin astur szó jelentését vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy „... az előadottak talán eléggé valószínűsítik, hogy az Árpád-nemzetség totemmadara s ebből következőleg Gyejcsa fejedelem idejé
ig, azaz a kereszténység felvételéig a nemzetségnek meg vele együtt a magyarság
nak jelvénye, cfmerállata: a turul valami héjafajta, közelebbről a galambászhéja volt."9
A kérdéssel azonban nem csupán nyelvtörténészek, hanem a madártan szak
emberei is foglalkoztak, legbehatóbban a kiváló ornitológus, Vönöczky Schenk Ja
kab, aki nagy terjedelmű tanulmányt szentelt e kérdés tisztázásának.10 Dolgozatá
ban a korábbi, hasonló irányú vizsgálódások eredményeit összegezvén, megálla
pítja: „A Turul névre vonatkozó tanulmányomat megelőző magyar kutatási ered
mények összefoglalásaként meg kell állapítani, hogy azok nem végződtek meg
nyugtató eredménnyel, nem tudták tisztázni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen madár is volt az, amelynek Kézai szerint Turul volt a magyar neve."11 A to
vábbiakban azonban elsősorban nem ornitológiai, hanem történeti okfejtésbe bo
csátkozik, csatlakozván Hóman Bálintnak ebben az időben igen népszerű
elgon-5 PAIS 1975, 304.
6 MNyTESz 1976, 1006. Vö. GOMBOCZ 1912, 133.
A kérdés gazdag .szakirodalmából itt csak néhány fontos munkára utalok: PAIS 1975, 305.; GYÖRFFY 1993a, 38-47, 208.; LÁSZLÓ 1944, 242-246.; SZŰCS 1992, 130-132.
,S Vö. FODOR 1995, 23-24. (Megjelent még: FODOR 1996a, 23-34.)
9 PAIS 1975, 307.
SCHENK 1935-38, 207-346. A dolgozat később az Egyesült Államokban önálló füzet formájában is megjelent. VÖNÖCZKI S 1970.
' ' SCHENK 1935-38, 298.
dolásához:12 „Magyar lélekkel csak áhítatos csodálkozással gondolhatunk Kézairà, akinél szinte ezredéves múltból ismétlődnek minden idegen forrás közvetítése nél
kül a Turul név és azzal kapcsolatos vonatkozások. Hamarosan el se lehet képzel
ni, hogy mennyivel szegényebb volna a magyar őstörténeti kutatás a Turul szó nél
kül, amely valósággal világító fáklyaként mutatja azt az utat, amelyet a magyar ős
történeti kutatásnak követnie kell, ha biztos nyomon akar haladni. A Turul szó ugyanis a hun-magyar azonosság gondolatának egyetlen, de egyben kétségbevon
hatatlan bizonyítéka."13 A Magyarság ősi hun hagyománya melleti ezen érvelés azonban ugyanolyan zsákutcába vezet, mint Hóman történeti okfejtése. Kézai nem a „nemzeti hagyomány"-ből építette fel a hun-magyar rokonság teóriáját, hanem minden kétséget kizáróan a korabeli nyugati irodalmi hagyományok alapján.14
Vönöczky Schenk történeti koncepciójába természetesen nem illik bele a totemisztikus gyökerű származási monda, s úgy véli, hogy az előkelők vadászma
darainak nevét vették fel egykori gazdáik. (Nem figyelmeztetett arra, hogy Árpád nemzetségében egyetlen Turul nevű személyről sincs adatunk.15) Hosszas és kis
sé zavaros fejtegetés után jut a következő eredményre: „Az elmondottak alapján nyugodt lélekkel levonhatom most már a régóta esedékes végső következtetést, hogy e Turul azonos a manapság Havasi sólyom-nuk (...) nevezett sólyomfajjal, amely a Sarki sólyom Urai-vidéki és nyugat-szibériai változatának ( . . . ) - népies ne
ve szerint a Zsongor-nak és Kerecsen-nek a havasokban élő ikertestvére."1^ Vönöczky Schenk Jakab munkáját azóta sem követték alapos madártani tanul
mányok. Napvilágot látott ugyan több műkedvelő írás e tárgykörben, ezek azon
ban egy jottányival sem gazdagították ismereteinket, csupán a dilettáns magyar ős
történeti irodalmat gazdagították.17 A helyzet pedig azóta alaposan megváltozott:
H Ó M A N 1925.
13 SCHENK 1935-38, 281.
14 SZŰCS 1973, 569-643., 823-878.; KRISTÓ 1983, 313-329.
15 LÁSZLÓ 1944, 244.
SCHENK 1935-38, 292. A szerző ezt követően megjegyzi, hogy a Turul madár azonosítási kísér
letek meddősége következtében a Turul madarat ábrázoló képzőművészeti alkotásokról azt lehet mondani, valamennyien elhibázottak és ezért kicserélendők. Elsősorban vonatkozik ez a megállapí
tásom a főváros területén lévő Turul madarakra, amelyek, mint idegenforgalmi látványosságok is nagy szerepet játszanak, tehát a várbeli és országzászlói ábrázolásokra, míg a hatalmas bánhidai Tu
rul madárnak, mely inkább csak tájképi jellegű, meg lehet kegyelmezni és továbbra is maradhat je
lenlegi magányában." (Uo. 292-293-)
E dilettáns művek egyik gyöngyszeme: DUCZ 1993- A Szörényi Levente előszavával megjelent könyv egyáltalában nem bíbelődik madártani elemzéssel, az újabban előkerült honfoglalás kori ábrázolá
sok vizsgálatával, ehelyett zavaros és képtelen őstörténeti eszmefuttatásokba bocsátkozik ősi szkíta eredetünkről és egyéb abszurditásokról. Amikor mégis ún. ornitológiai megfigyeléseit közli, abban sincs sok köszönet. Szerinte ugyanis a jelképpé vált turulmadár füles sólyom volt. Nem tudni, hon
nan merítette ezt a szentenciát, hiszen egyetlen honfoglalás kori ábrázoláson (Karos, Rakamaz, Zemplén) nincs a megjelenített ragadozómadárnak (sasnak) füle. Talán fölösleges is említenem, hogy zavaros fejtegetéseihez lelkesen csatlakozik hasonló színvonalú munkájában Kiszely István, aki a turulban is a „szittya"-hun-magyar rokonság egyik bizonyítékát látja (KISZELY 1996, 495-7.).
olyan hiteles honfoglalás kori tárgyak kerültek elő, amelyeken felismerhető az ősi magyar néphitben oly jeles szerepet játszó mitikus turulmadár alakja. 1936-ban a Horváth Tibor által feltárt karosi 1. sírban az ásató öweretek között két, mesteri
en megformált kis ezüstveretet talált, amelyek kiterjesztett szárnyú sast mintáznak (1. kép). A letetet elsőként közlő Fettich Nándor annak párhuzamait a Don-vidé
ken, a szaltovói leletek közt jelöli meg (tehát az egykori levédiai magyar szállások közelében),18 később a Kijev környéki fatimizsi leletekkel rokonítják Az apró ve
retek aligha a fegyverövet díszítették, pontos funkciójuk az ásatási dokumentáció alapján ma már biztonsággal nem állapítható meg.
A karosi véreteknél jóval nagyobb érdeklődést váltott ki a kérdés iránt érdek
lődő szakemberek körében az aranyozott ezüstlemezből kiváló ötvösmunkával ké
szült rakamazi hajfonatdíszítő korongpár előkerülése 1956 tavaszán. A két korong közül az egyik gondosabban megmunkált, kopottabb, míg a másik ennek későb
bi utánzata. Mindkettő kiterjesztett szárnyú, növényi elemekkel átszőtt ragadozó madarat ábrázol, karmai közt két kisebb madárral, csőrében leveles ággal (2. kép).
A gazdag női sírból származó korongokat elsőként közlő Csallány Dezső már ösz-szefüggésbe hozta ezt az ábrázolást az Árpád-nemzetség eredetmondájával, s ben
ne a mondabéli turul megjelenítését vélte.20 Kádár Zoltán - Csallányhoz hasonló
an — a nagyszentmiklósi kincs 7. korsójának égberagadási jelenetével állítja párhu
zamba a rakamazi korongok ábrázolását. A kiterjesztett szárnyú sas vagy sólyom az Eg'jelképe, a csőrében lévő leveles ág az ősvegetáció, míg a karmaiban tartott két vízimadár a másvilág, vagyis a női princípium szimbóluma, maga a jelenet te
hát valamiféle ősi mítosz gondolatsorán alapszik. Vélekedése szerint nem dönthe
tő el, hogy e jelenet a totemisztikus eredetmondával hozható-e kapcsolatba, avagy a hatalmas erejű védőszellem képi megjelenítése.21 Alföldi András a vogul terem
tésmonda megjelenítését vélte a korongokon: a sas, az Egek atyja két segítőtársá
val, a búvárkacsával és a vöcsökkel látható, akik az őstengerbe alámeililve hozzák fel a földet, s teremtik meg az emberi világot.22 Dienes István a steppei népek hit
világában hatalmas erejű, égi madárnak hitt sas megjelenítésében az ún. ongon (szellem) kultuszát vélte fellelni. Nézete szerint honfoglalóink úgy vélhették, hogy a csodás ragadozó madár képmása magában hordja annak mindent legyőző, a go
noszt elűző, segítő lelkét is, amely minden bajtól és szerencsétlenségtől megóvja
FETTICH 1937, 134-135., CXXX. t. 33-34.; CXXXIII. T. 6-7. - A szaltovói leletek közt valóban jő pár
huzamai vannak a karosi véreteknek, a sast mintázókkal azonban csak távoli hasonlóságot mutat
nak. (Vö. Uo. XVI. T 10-11, továbbá PLETNYOVA 1967, 173., 47. kép 6-7.)
19 FETTICH 1942, 51. - A szóban forgó véretekről ld. még: RÉVÉSZ 1996a, 84-85.; RÉVÉSZ 1996b, 106., 4. t. 29-30., 142. t.
20 CSALLÁNY 1959, 300-325.
21 KÁDÁR 1968, 105-112.
22 ALFÖLDI 1969, 359-361. - A vogul teremtésmondáról ld. VÉRTES 1990, 95.
majd a korong viselőjét.23 Harmatta János a rakamazi jelenet iráni előzményeire hívta fel a kutatók figyelmét.24 László Gyula többször is utalt e jelenet kapcsolatá
ra a honfoglalás korában már csak a szájhagyományokban élő totemisztikus turul
mondával.25 A rakamazi korongok madáralakjában magam is a turul-monda cso
dás égi madarát véltem, a steppei népek hitvilágából jól ismert sast, amely éppúgy jelölhette az Árpád-nemzetséghez való tartozást, mint a hitbéli oltalmazó állatlel-ket, s e két funkciót egyszerre is betölthette.26
Az 1959-ben előkerült, gazdag melléklettel ellátott zempléni férfisírban öt haj
fonatkorongot leltek, amelyek egyikén a rakamazinál gyengébb kivitelű, aranyo
zott ezüstkorongon kiterjesztett szárnyú, sashoz hasonló ragadozó madár ábrázo
lása látható (3- kép).27 A sírlelet közlésében Fettich Nándor az Árpádok totemősét, a turult vagy sast ismerte fel. Úgy vélekedett, hogy a sírban a megölt Álmos nyu
godott, a korong pedig Árpád feleségének hajfonatáról származik.28
Az Árpádnemzetség eredetmondájában szereplő turul faji meghatározásához -nézetem szerint - feltehetően közelebb visz bennünket a rakamazi és a zempléni korongon ábrázolt ragadozó madarak azonosítása. Mindkét korong feltűnően gaz
dag sírból került elő, egykori tulajdonosaik minden bizonnyal a 10. századi arisz
tokrácia felső köreibe tartoztak. Nem nélkülöz tehát minden alapot annak feltéte
lezése, hogy talán magának a fejedelmi nemzetségnek a tagjai vagy rokonai nyu
godtak ezekben a sírokban.
A fajtajelleg meghatározására az aprólékosan kidolgozott rakamazi ábrázolás látszik alkalmasabbnak, mint az elnagyoltabb zempléni példány. Kérésemre Vörös István archaeozoológus vizsgálta meg ebből a szempontból a rakamazi korongot.
Megállapítását az alábbiakban idézem: „A korong központi madáralakja „alsó röp-képű" - szemben ábrázolt - „kiterjesztett szárnyú" nagy ragadozó. A művészien ki
vitelezett, indásított stilizálás ellenére a madár specifikus jellemzői jól
meghatároz-DIENES 1970, 21.; meghatároz-DIENES 1972a, 54-55.; meghatároz-DIENES 1972b, 102-104. és meghatároz-DIENES 1975, 100-101.
HARMATTÁ 1978, 129-139.; HARMATTÁ 1979, 305-319., Fig. 1-15.
LÁSZLÓ 1967, 58-59.
FODOR 1996b, 164.
BUDINSKY-KRICKA-FETTICH 1973, 201., Abb. 45. - A korong pontosabb rajzát Id. FODOR 1996c, 32.
BUDINSKY-KRICKA-FETTICH 1973, 147. - Fettich erőltetett és fölöttébb valószínűtlen történeti el
gondolását több tudományszak szemszögéből vetették el neves szakemberek az ArchÉrt 1966-os és 1969-es kötetében. Ezek közül kiemelkedik Dienes István igen alapos, régészeti szempontú bírálata (DIENES 1969, 116-122.) Ebben Dienes többek között megjegyzi: „A sas-féle madárral díszített ko
rong megfelelője viszont közeli lelőhelyről, Rakamazról ismert, s az ábrázolásban annál kevésbé szükséges az Árpádok turul-madarát keresnünk, mivel az Abák címerképében ugyanez a madáralak tűnik fel... Márpedig mindkét lelőhely olyan területen fekszik, amelyről gyaníthatjuk, hogy a kaba
rok egyik nagyhírű nemzetségének, az Árpádok hatalmát támogató Abáknak birtokaihoz tartozott."
(120.) - Nézetem szerint honfoglalóink ötvösművészete semmilyen formában nem ítélhető a csatla
kozott kabarok alkotásának, ld. FODOR 1986, 107-108.
hatók. A nagy, zömök testhez megnyúlt nyak és nagy fej tartozik. A hosszú csőr kampósan lehajló, a szájzug a szemig ér. Az orrnyílás ovális, a szem kettőzött. A szárny belső, ún. karevező része keskeny, stilizált, a külső, ún. kézevező tollak (6 db) rendkívül hangsúlyozottak, legyezőszerűen kiszélesednek. Az izmos lábak kül
ső oldalán toll-sor található. A széles farok vége lekerekített. A felsorolt jellegek alapján a korong központi madáralakja sasnak határozható meg. A bal profilból ábrázolt megragadott madarak a sashoz hasonlóan balra néznek. A sas karmaiban
„nyugalmi helyzetben" lévő kis ragadozó madarakat vagy fiatal sasokat (?) tart... A solymászmadarak közül életmódjuk miatt a sasok vadászatra nehezen használ
hatók. A Belső-Ázsiából (pl. Mongóliából) ismert sassal történő vadászat a máig tartó kivétel." Ezt követően Vörös István még megjegyezte, hogy sas ábrázolásával csak honfoglalás kori művészetünkben találkozunk, később (pl. a Képes Króniká
ban) helyét a sólyom, tehát valódi vadászmadár foglalta el.29
A rakamazi korongon tehát nem havasi sólymot vagy kerecsensólymot jelení
tett meg az egykori ötvösmester - aminek korábban a turult vélték -, hanem sast.
A történeti állattan kutatója annak ellenére felismerte az ábrázoláson ezen állatfaj
ta jellegzetes tulajdonságait, hogy a madár alakját a korong készítője - a korra jel
lemző módon - növényi elemekkel szőtte át. Közismert, hogy a honfoglalás kori korongjainkon megjelenő állatalakok általában elvont értelmű, konkrét egyeddel ritkán azonosítható figurák. A megfogalmazás is azt sugallja, hogy mitikus, mese
szem lények ezek, amelyek csak az emberi képzeletben élnek. Elég csak a lovat és a hátából kinövő leveles ágat ábrázoló korongjainkra gondolni. Az ilyen típusú zempléni korongon világosan kivehető, hogy a lóalaknak karma van.30 Ezzel szemben állnak a több-kevesebb realizmussal megformált állatfigurák (pl. a karosi sas, a törteli és ondrohói szarvas, a kenézlői kutyák), amelyek közé a rakamazi, s talán a turulos zempléni korongokat is sorolhatjuk. Joggal gondolhatunk arra, hogy ez utóbbi eljárás nem lehetett véletlen: az egykori ötvösmester ezekben az esetek
ben szándékosan arra törekedett, hogy az állatfigurát mindenki egyértelműen
fel-Ezúton is köszönöm Vörös István önzetlen, baráti szívességét.
30 FODOR 1996, 32.
ismerje. Különösképpen így lehetett ez, amikor a nagyhatalmú fejedelmi család ős
apjának vélt totem-őst jelenítette meg.31
Lássuk azonban, hogy egyáltalán lehet-e a sas az Árpád-nemzetség mesebeli ál
lat-őse. Elöljáróban arra kell gondolnunk, hogy a totemisztikus eredetmondák ki
alakulása rendkívül korai időkre nyúlik vissza, de gyakorlata igen hosszú ideig él.
Nem tehető tehát fel, hogy a totemizmus élő gyakorlat volt a honfoglalók társadal
mában. Mondákba, mítoszokba rögzült emléke azonban még ekkor is élt.32 A má
sik lényeges szempont - ami éppen a totemizmus gyakorlatának ősiségét mutatja -, hogy a mondabeli totem-ősök között csak igen ritkán tűnik fel háziállatok alak
ja. (Még e ritka esetekben is ezen egyedek vadon élő elődeire kell gondolnunk.) Ez utóbbi szempont támogatja azon feltevésünket, hogy a mondabeli turul sas le
hetett.
Ezek után vizsgáljuk meg, előfordul-e sas más népek hitvilágában is totem-ős-ként. A sas hitvilági szerepéről még ma is L. Ja. Sternberg 1925-ben megjelent dol
gozata igazít bennünket útba ("A szibériai népek sas-kultusza")-33
Sternberg dolgozata bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a magas röptű, erős sas, amely karmaival megragadja viszonylag nagytestű áldozatát, s azt a levegőbe emeli, igen sok nép hitvilágában szerepet kapott. Az ég madarának vélték, tavaszi megjelenésének tulajdonították a természet megújulását, a Nap hevítő sugarait. Ezt követően - V. M. Jonov gyűjtésére támaszkodva - a kelet-szibériai török nyelvű ja-kutok sassal kapcsolatos hiedelmeit elemzi.
" Jelen fejtegetésünkben abból - a hazai és a nemzetközi szakirodalomban egyaránt elfogadott - né
zetből indulok ki, hogy a nomád népek - fgy a honfoglaló magyarok - művészete nem értelem nél
küli, pusztán dekoratív jellegű, hanem az egykori társadalmak hiedelemvilágát tükrözi. E minden számbajöhető adattal alátámasztott felfogástól eltérő értelmezés is felmerült szakirodalmunkban.
Bérezi Szaniszló honfoglalóink díszítőművészetét a szimmetria tudománya szempontjából értékelte, s abban csupán különféle „tapétamintákat" különített el (BÉRCZI 1987, 9-60.). - Nem tagadva hon
foglalás kori művészetünk mintakincsének geometriai sajátosságait és ilyen szempontú vizsgálatának helyénvalőságát, annak értelmezését mégsem ily módon vélem célravezetőnek. - A millecentenári-umi honfoglalás kori kiállítás katalógusának bírálata kapcsán nemrég Marosi Ernő annak a vélemé
nyének adott hangot, hogy honfoglalás kori művészetünkben nincsenek „ábrázolások", tehát értel
mezhető képmások, csupán értelem nélküli ornamentika díszíti honfoglalóink művészi tárgyait (MA
ROSI 1997, 162-164. - Nem kívánom itt a bírálat néhány alapvető félreértését kiigazítani, sem pedig a szerző nézetének homlokegyenest ellentmondó, a steppei művészettel foglalkozó könyvtárnyi szakirodalmat elősorolni. Legyen elég annyi: a steppei művészet kollektív jellegű, a pusztai nomád társadalmak ősi gyökerű hitvilága alkotja gondolati hátterét, s az adott közösségnek szól. Ezzel ma
gyarázható, hogy más jellegű művészetek számos elemét felhasználja ugyan, de csak azokat és olyan megfogalmazásban, amelyek beilleszthetők az említett gondolati háttérbe. Értelemnélküliségét tehát aligha tételezhetjük fel.
' GYÖREEY 1993a, 40. („Az álomban történt teherbeejtés képzete minden valószínűség szerint másod
lagos fejlemény az eredeti totemisztikus képzethez viszonyítva. Ez olyan esetben jöhet létre, amikor az állatőstől (héja, uhu, sas) való származtatással párosul és a mondaalakítő képzelet a kettőt össze
hangolja. Anonymus e mondát minden bizonnyal már e másodlagos fejlődési fokán kapta. E mellett szól az a körülmény is, hogy mind az ősapa, mind az ősanya neve jelentésénél fogva mondai hite
lűnek látszik.")
A jakutok hite szerint a sas az egek ura, aki tüzes szemének egyetlen pillantá
sával előhívja a Napot a sötétséget és hideget árasztó ködből. Ő a tűz ura is, cső
rével tollaiból tüzet tud csiholni, a beteg gyógyításakor is csak az tud tüzet gerjesz
teni, aki tőle származik (a sámán). Tavasszal ő a természet megújítója, csőrével megtöri a jeget, elűzi a fagyot. Benne vélik a termékenység istenét is. A meddő asszonyok hozzá fohászkodnak a gyermekáldásért, a sas ejti teherbe őket, a szü
letendő gyermeket a sas leszármazottjának tartják. A sas a jakutok legfontosabb to-tem-állata, sok jakut nemzetség mitikus ősapját tiszteli benne. Ezek sas
nemzetségnek nevezik magukat. Ebből a hitből ered, hogy tilos e madarat megöl
ni, vadászni rá. Áldozatokat is bemutatnak néki. Ilyenkor elkészítik a sas képmá
sát, s azt az áldozóhely főhelyére helyezik, hitük szerint ugyanis a képmásba be
költözik az állat szelleme s maga is részt vesz a tiszteletére bemutatott szertartá
son. A sas a világ ura és teremtője, s ő a sámánok ősatyja és teremtője is. A jakut monda szerint a sas felfalja a sámánnak kiszemelt gyermek lelkét, egy távoli nyír
fára száll, ott tojást rak és azt fészkébe költi, majd a kellő idő letelte után a tojást feltöri, s az onnan kibúvó kisgyermeket a nyírfa alatt álló vasbölcsőbe helyezi. A sas alakja a jakut mondákban szorosan kapcsolódik a szent fához, amely nem más,
fára száll, ott tojást rak és azt fészkébe költi, majd a kellő idő letelte után a tojást feltöri, s az onnan kibúvó kisgyermeket a nyírfa alatt álló vasbölcsőbe helyezi. A sas alakja a jakut mondákban szorosan kapcsolódik a szent fához, amely nem más,