Bálint Csanád
(MTA Régészeti Intézet, Budapest)
Előadásom egyszerre több tudományterületet érint.
Az első a szászánida, ill. közép-ázsiai ötvösművészet. Ennek kutatásában köz
tudott, hogy ezen ötvösség termékei legnagyobb számban a Káma-vidéken láttak napvilágot. A velük kapcsolatos kérdésekkel tekintélyes számú szakirodalom fog
lalkozik.
A második a bizánci művészettörténet. Ott is jól ismert, hogy néhány 5-7. szá
zadi ötvösremek a Káma-vidéken került elő; ezekkel is rendszeresen foglalkozik a kutatás.
A harmadik a numizmatika. Mind a bizánci, mind a közép-ázsiai pénztörténet
tel foglalkozó kutatók számon tartják a Káma-vidéki bizánci pénzeket és szászáni
da drachmákat; katalógusok, nagy összefoglaló művek és értékes tanulmányok je
lentek meg róluk.
Negyedik tudományként a finnugor régészetet említhetjük, mely a Káma-vidé
ki kincsek elrejtőit kutatja, ötödikként pedig a gazdaságtörténetet, mely a tömeges kincselrejtések gazdasági és ideológiai gyökereit próbálja feltárni.
Mindegyik diszciplínának megvannak a maga feladatai és módszerei, s az is ter
mészetes, hogy mindegyik a maga útját járja. Vannak azonban kérdések, amelyek megoldásához jobban hozzá lehet férkőzni, ha valamennyi adatot együtt vesszük szemügyre. E kérdések a következők:
Mikor, honnan és hogyan kerültek a bizánci és közép-ázsiai ötvöstárgyak és pénzek a Káma vidékére?
A Káma-vidéken talált kincsek különböző eredetű tárgyai hol keveredtek össze:
ott a helyszínen, vagy még Bizáncban és/vagy Közép-Ázsiában?
Ki és miért ásta el őket?
Miért nem szerezte őket vissza a tulajdonosuk?
Valamennyi kérdésről idő hiányában nem tudok itt beszélni, ezek mindegyiké
ről külön-külön is lehetne előadást tartani; a problémák ugyanis számtalanok, a ve
lük foglalkozó szakirodalom pedig végtelenül gazdag. A dolgok azonban mindig összefüggnek egymással, s ha azokat az együttesükben vizsgájuk, új megvilágítás
ba kerülhetnek. A fentebb felsorolt tudományok egyik művelője sem figyelt föl ar
ra a körülményre, hogy a szóban forgó, különböző eredetű leletek több esetben együtt lettek elásva, méghozzá - ez is új szempont - a készülésüknél jóval későb
bi, helyi készítésű ötvöstárgyakkal együtt. Ez a Káma-vidéki kincsek értékelésénél egy teljesen új történeti magyarázat szükségességét, ill. lehetőségét veti föl.
Mikor kerültek e tárgyak a Káma-vidékre? A kutatás túlnyomó többsége bizo
nyítás nélkül, eleve azt feltételezi, hogy az ötvöstárgyak és a pénzek a készülésük
idejében kerültek a Káma-vidékre. Eszerint az időben rendszeres kapcsolat állt vol
na fenn a Káma-vidék és Bizánc, Közép-Ázsia között? Újszerű választ kínált e kér
désre Alfred H. Halikov kazáni és Thomas Noonan minneapolisi professzor. Az el
ső szerint a türk birodalomból Iránba vezetett rablóhadjáratok tanúságai a Káma-vidéken talált közép-ázsiai edények; ez az elgondolás azonban politikai, történeti, földrajzi és logikai okokból nem állja meg a helyét. A második elmélet látványos és történetileg meggyőzőnek tűnik: köztudott, hogy a kazárok 627-ben bizánci szövetségben részt vettek a perzsa királyi kincstár, majd Tiflisz kifosztásában - on
nan származnának az ezüst tárgyak. Ez is igen gyenge alapon áll. Először is mert Noonan - és senki más - nem vette figyelembe, hogy a Káma-vidéken van olyan bizánci edény, melyen Bukharában készült felirat van - tehát még a bizánci edé
nyek mindegyike sem közvetlenül Bizáncból jutott el oda Északra. (Tudnivaló, hogy az ötvöstárgyak a koraközépkorban kézen-közön vándoroltak, pl. a Dnye
per-vidéken egy 7. század közepéről származó sírból napvilágot látott egy ezüst tál, mely a 4. századi iráni királyi udvarban készült, ahonnan - a felirata bizonyság rá - valamikor Szogdiába került, s az végül onnan jutott el Kelet-Európába). A má
sodik érv Noonan elmélete ellen még egyértelműbb: a Káma-vidéken talált bizán
ci és közép-ázsiai edények kétharmadáról kontrollpecsétek és stílusjegyek alapján egyértelműen megállapítható, hogy 628 után készültek, következésként semmi
képpen sem származhatnak a perzsiai zsákmányból.
Honnan kerültek hát a Káma vidékére? A feliratok - későbbiek lévén az előál
lításnál - sokatmondók tudnak lenni. Harmattá János akadémikus elemezte a szó
ban forgó feliratokat, s többek között azt állapította meg, hogy az edényeken levő nagyszámú török nyelvű felirat egy kivételével valamennyi edénycsoporton meg
található; ez utóbbiak azok az edények, illetve tálak, melyek Khorezmben készül
tek. E körülményből véleményem szerint két történeti következtetés vonható le.
Először is az, hogy a Káma-vidéken napvilágot látott ezüst tárgyak legnagyobb ré
sze török népek közvetítésével került oda, másodsorban pedig, hogy a Khorezmben készült edények közvetítők nélkül, egyenesen Khorezmből jutottak el a Káma-vidékre. További következtetésre nyílik lehetőség, ha a Káma-vidék bi
zánci eredetű tárgyait vesszük szemügyre.
A volt Szovjetunió határain kívül sajnos kevesen ismerték Otto N. Badert, s a témával foglalkozók között még kevesebben azt a cikkét, amelyik a Káma-vidéki ezüst importtárgyakkal foglalkozik. Ő számolta ki, hogy az edényeknek mindösz-sze 14%-a bizánci eredetű, s ez az arány az újabb közép-ázsiai leletek révén to
vább romlott. További tájékoztatást az ad, hogy valamennyi bizánci tál az 5-7. szá
zadban készült. Igen ám, csakhogy ezek kétharmada egészen biztosan nem abban az időben, hanem - a velük együtt elrejtett helyi készítésű ékszerek tanúsága sze
rint - évszázadokkal később, a 9-10. században került a földbe. A tárgyak készülé
sének és elásásának kora tehát igen távol áll egymástól! Természetesen kézenfek
vő a 6. század közepén alkotó Jordanes azon adatát fölidéznünk, mely az
Észak-ról jövő prémÉszak-ról szól - a kutatók legtöbbje a Káma-vidéki ezüsttárgyakat e keres
kedelem eredményének tekinti. Tisztázásra vár azonban az az alapvető kérdés, hogy az edények a készülésük vagy az évszázadokkal későbbi elrejtésük idejében jutottal-e el oda? A bizánci edények esetében számolni kell azzal, hogy valahány
szor nem szórványként kerültek be a múzeumba, akkor minden esetben 8-10. szá
zadi közép-ázsiai ezüsttárgyakkal kísérve láttak napvilágot. Megerősíti e tendenci
át az is, hogy a Káma-vidék egyetlen bizánci pénzlelete (Herakleios 272 db hexa-grammja) egy szászánida edénybe rejtve került elő, s hogy az edényekre a helyi lakosság által rákarcolt primitív rajzok Jurij Lescenko gondos elemzése szerint túl
nyomórészt a 9-13. századból származnak. A bizánci edényeket tehát - már ame
lyek egyenesen a Birodalomból, s nem egy jókora keleti kitérővel kerültek el oda - közép-ázsiai edényekkel keveredve, a jelek szerint évszázadokkal az odakerülé-sük után rejtették el a földbe.
Miért e földberejtések? Köztudott, hogy Európának egy nagyon pontosan kö
rülhatárolható régiójában a 9-10. század során felbecsülhetetlen tömegű ezüstpénzt ástak el. Az Odera és a Felső-Volga, délen a Kárpátok és a kelet-európai sztyeppe, északon pedig Svédország déli része közötti hatalmas területen, ahol nyugati és ke
leti szlávok, baltiak, volgai és balti finnek, valamint vikingek laktak, százával, tí
zezrével rejtettek földbe arab dirhemeket. De miért? A legelterjedtebb és legfantá-ziátlanabb magyarázat a háborús veszélyre való hivatkozás volt - mintha a korabe
li Európa más részein, ahol különben ismeretlen az ilyen tömegű kincseiásás, nem lett volna ugyanannyi háborús veszély! Fölmerült azután olyan magyarázat, mely a viking hitvilággal hozta összefüggésbe e kincseket, melyek - eszerint - Odinnak hozott áldozatok lettek volna. Ugyanilyen jellegű az az elképzelés, mely szerint az ÉK-európai dirhemkincsek valójában az óorosz pénzforgalom bizonyságai lenné
nek. A viking teória mellett szóló érveket még csak lehetett találni, de az óorosz pénzverésnek még az ötlete is csak többszörös történeti és módszertani hiba elkö
vetésével vethető fel. Mindkettő cáfolatául az a kézenfekvő körülmény hozható fel, hogy eleve csak lokális érvényűek lehetnek, egyáltalán nem általánosak, márpedig a kincselrejtés gyakorlata messze túlterjed azokon a területeken, mint ahol vikin
gek egyáltalán megfordultak és ahová a sokszorosan hipotetikus óorosz pénzfor
galom egyáltalán elérhetett. Ugyanilyen korlátozott szemlélet megnyilvánulása len
ne arra gondolni, hogy e dirhemek egyszerűen az arabokkal folytatott kereskede
lem következményei, a Káma-vidékiek ugyanis prémet, a baltiak pedig borostyánt szállítottak a Kalifátusba. Ez igaz is, csakhogy ez nem magyarázat a kincselrejtés gyakorlatára; minthogy jól tudjuk, hogy Cordobától Mainzon és Prágán, Krakkón át egész Nyugat- és Közép-Európa kereskedett az arabokkal, ott viszont egyáltalán nincsenek dirhemkincsek! Sőt, nem volt ilyen tömeges kincseiásás Kazáriában sem, márpedig ők igazán közvetlen résztvevői, közvetítői és haszonélvezői voltak az Európába áramló közép-ázsiai áruforgalomnak! Bármily furcsa is első hallásra, de minthogy az nyilvánvaló, hogy az arab pénzek Európa minden részében
megfor-dúltak, ezért a kincselrejtés gyakorlata a kincsek el nem rejtésével együtt vizsgá
landó. Ha pedig ezt tesszük, akkor kiderül, hogy a két régió - az elrejtő és az el nem rejtő - között a lényeges különbség abban áll, hogy az egyikben volt rend
szeres kereskedelmi tevékenység és pénzforgalom, a másikban nem. A pénzeket, értékes ötvöstárgyakat ott ásták el nagy tömegben, ahol azok a mindennapi élet
ben, közvetlenül nem voltak felhasználhatók - ennyiben, korlátozott területi és et
nikai érvénnyel tehát igaz lehet az Odin-kultusszal való magyarázat, meg mind
azon tudós elmélkedés, mely a Káma-vidéki ezüsttárgyakat a finnugor népek ezüst-kultuszával hozta összefüggésbe. Ugyanilyen értelmetlen, az ésszerű luxus mértékét jóval meghaladó volt a volgai bolgároknak az a szokása, melyről 922-ból tudunk egy szemtanü beszámolójából. Eszerint ha volt tízezer dirheme, a férj ké
szíttetett abból a feleségének egy nyakperecet - ez rendben is lenne. Ha viszont további tízezer dirhemei is voltak, akkor azokból is nyakpereceket csináltatott, ahelyett, hogy azokat másra használta volna. Bezzeg az egyik, kerek 100 évvel ko
rábban élt velencei dózse másként végrendelkezett az 1200 font ezüstjéről, pedig az ékszereket nyilvánvalóan az ő környezetében is nagyra becsülték! Giustiniano Partezipazio meghagyta, hogy hátrahagyott vagyonát a tengeri kereskedelembe fektesse be a családja. Ugyanígy volt Európa többi részében is. így pl. Prágában, ahol 970 körül jól ismerjük a piaci árakat és az arab dirhem magas vásárlóértékét, egyáltalán nem érte meg az ezüstöt különféle vallási előírásokat követve elásni, ott azt nem holt tőkének tekintették, hanem az értékes nemesfém az élőket szolgálta.
A messzi Északon megtermelték hát azon árucikkeket, amelyeket a távoli Délen nagyra értékeltek és amiért óriási ezüstmennyiséget fizettek. Az északiak azonban nem tudtak mit kezdeni ezzel az ölükbe szinte ingyen pottyant gazdagsággal, mint
hogy a borostyán, a prém előállítása az ottani lakosok életének természetes, szer
ves része volt, s életmódjukon, gazdasági életükön nem tudtak, nem akartak vál
toztatni.
Tisztelt Hallgatóság! Lépten-nyomon találkozunk politikusokkal, akik mindun
talan párhuzamot vonnak a legkülönfélébb történelmi események, folyamatok és a ma között, s újságírói fordulattal így teszik föl a kérdést: „mi az üzenete a má
nak?" Az ilyenfajta aktualizálást felszínesnek tartom, minthogy a párhuzamosságok mellett mindig legalább ugyanannyi az eltérés is. Ez esetben azonban mégsem tu
dom megállni, hogy a kora középkori északkelet-európai kincselrejtésekből ne vonjak le egy a mának, a mi mindennapjainknak szóló tanulságot is. Nem arról az egyszerű formai egybeesésről van ugyanis szó, hogy régen is kedvelték az éksze
reket és a luxust, s ma is. A Káma-vidéki kincselrejtéseket a Mából nézve: valójá
ban egy gazdasági szerkezet és azzal járó mentalitásnak a napjainkig való tovább-élesztéséről van itt szó. Nézzünk csak körbe a világban, szűkebb és tágabb kör
nyezetünkben: olyan embercsoportok, népek aggatják tömegestül magukra az ara
nyat és az ezüstöt, akik a nemesfémet önmagában való értéknek tekintik - az ő gazdagságuk holt tőke marad és illékony. Ez a mentalitás idegen viszont
Európának azon régiójától, melyhez mindannyian, kelet-és északkelet-európaiak így-úgy most éppen nagyon igyekszünk csatlakozni. Az ő mai gazdagságuk sok évszázaddal ezelőtt alapozódott meg, akkor, amikor a mindenkori gazdaságot a mindennapi munka alapozta meg, s a megszerzett értékeket a család, a közösség fejlődésére és gyarapodására fordították. Nagy Teodorik itáliai gót király már az 500-as évek legelején utasította végrehajtóját, hogy ne engedjék meg túl nagy ér
tékeknek a fölösleges mértékű eltemetését mondván, hogy azt a halottak úgysem használják, a gazdagság viszont az élők javát kell, hogy szolgálja. Igazából nem a nemesfém és a pénz az érték, önmagában, hanem mindig az emberi munka, ame
lyik azt létrehozta.