Szőke Béla Miklós
(MTA Régészeti Intézete, Budapest)
Ha népnévvel akarnánk jelölni, azaz „nevén akarnánk nevezni" azt a lakossá
got, amelyet a honfoglaló magyarok a 9. század végén a Kárpát-medencében ta
láltak, általában az avarok és/vagy valamilyen szlávok, ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a kései avarok, nyugati vagy morva szlávok és délszlávok (timoc-sánok, abodriták), illetve a dunai bolgárok neve juthat eszünkbe. Esetleg még né
hány más nép(töredék) nevét is felidézhetjük, mint a gepidákét, onogur bolgáro
két, kazárokét, sőt - László Gyula kettős elméletének ismertté válása óta -, nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a „korai magyarok" nevét sem. S a számításba jöhe
tő nevek felsorolása után máris az a kérdés követel magának választ, hogy milyen arányban voltak jelen ezek a népek a Középső-Duna völgyében és milyen volt ará
nyuk a honfoglaló magyarokéhoz viszonyítva.
Már elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a fenti kérdésekre egyértelmű vá
laszt én sem adok - nem is adhatok. Mert a történeti források említenek ugyan népneveket, ám azoknak a korabeli írástudók, krónikaírók számára a maguk etni
kai konkrétságában lényegtelen voltát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy gyak
ran archaizáló módon egy korábbról ismert, hasonló eredetű, kinézetű vagy élet
módú nép nevével helyettesítették az adott - és saját nevén egyébként nyilvánva
lóan ismert - nép nevét. így nem egyszer nevezték az avarokat hunoknak, vandá
loknak, vagy később a magyarokat hunoknak, ung(a)roknak, turkoknak. Ugyan
ezen okból nem foglalkoztatta őket az a kérdés, milyen nyelven beszélnek ezek a népek, s hogy milyen az egymáshoz viszonyított számarányuk. A régészeti forrá
sokat nyelvészeti, etnikai következtetések levonására pedig még kevésbé használ
hatjuk: régészeti leletként írott nyelvi emlék szinte egyáltalán nem került elő, a cse
repeket, ékszereket vagy akár a temetkezési szokásokat pedig nyelvi, etnikai cso
portok "leképződésének" tekinteni végképp dilettáns interpretáció, megközelítési mód.
Mint azt az írásos forrásadatok is sejteni engedik, a korai középkorban egyéb
ként sem volt sok értelme annak a kérdésnek - főként mai hangsúllyal feltéve -, hogy „mely nációhoz tartozol"? Mert, még ha el is hangzott ilyen kérdés, a kérde
zőnek nem az illető nemzetisége, azaz nyelvi, etnikai hovatartozása volt az érde
kes, hanem annak nemzetsége, más szóval szűkebb közösségének katonai, gazda
sági ereje, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye. A korai középkor lakosságát ezért nehéz tehát lehetetlen - merthogy értelmetlen is - mai értelmű etnikai, nyel
vi kategóriákba gyömöszölni, ezeknek megfelelően osztályozni.
Azt a kérdést azonban indokolt és jogos is feltenni, hogy lakott volt-e egyálta
lán a Kárpát-medence a magyar honfoglaláskor, s ha igen, milyen műveltségi
szin-tű, kulturális kötődésű népességet találtak itt őseink. Mivel a Duna két oldalán a 9. század eseményeinek köszönhetően más és más történeti fejlődés indult meg, és eltérő kulturális kapcsolatrendszer alakult ki, célszerű vizsgálódásunkat - már-csak a genius loci miatt is - a Dunántúlra szűkíteni.
Kiket találtak a honfoglaló magyarok a Dunántúlon a 9- század végén, lakott volt-e ez a tájék egyáltalán? A kérdés akár ilyen végletesen sarkított felvetését az a tudományos közfelfogásban máig keringő vélekedés indokolja, mely szerint az avar kaganátus 8. század végi, 9. század eleji megszűnése az avar lakosság kiirtá
sával járt, szállásterületük nagy része lakatlanná vált, legfeljebb a peremterületek
re szivárogtak be a környező szláv törzsek tagjai. Ezt a véleményt azok az írásos források is alátámasztani látszanak, amelyek az avarok (lakatlan) pusztájáról, a déserta Avavrorum-ról szólnak.
Mi is történt tehát valójában a 8-9. század fordulóján, milyen vérveszteséggel jártak az avar-frank háborúk? Lapozzuk csak újra fel a korabeli forrásokat, és ol
vassuk el figyelmesen ebből a szempontból azokat.
A kora feudális Európában a mély válságból, anarchikus szétesettségből a Karolingok hatalomra kerülésével egyre inkább magához tért frank királyság Nagy Károly uralkodása óta látványos fejlődésnek indult, a langobard királyság, majd a bajor hercegség bekebelezése után a szászokkal, illetve a cordobai szaracénokkal vívott, szinte évente ismétlődő hábomkban katonailag is megedződött, hatalmas birodalommá növekedett. Nagy Károly a hajdani nyugat-római birodalom visszaál
lításának ábrándjától, de még inkább hűbéres nemesei csillapíthatatlan földéhségé
től sarkallva hatalma teljében fordult a nem is oly távoli múltban még Európa-szer
te rettegett avar kaganátus ellen. Ez a kaganátus azonban már nem az a félelme
tes ellenség, mint volt 150-200 évvel korábban. A 7. század második felében egy
re inkább magába forduló, a külvilágtól tudatosan elzárkózó kaganátus kényszerű életmódváltásra szorított, katonáskodó nemessége az egység helyett a széthúzás, az anarchia felé vitte az országot, egy szűk oligarchikus réteg egyre nagyobb ha
talomhoz jutott, a kagán fősége formálissá vált és akarata egyre kevésbé tudta egy
séges cselekvésre szorítani alattvalóit.
Nagy Károly frank és bajor harcosokból álló serege először 788-ban - Tassilo és különösen az ő „gonosz felesége", Liutperga támogatásának megtorlásául - lép
te át az avar határt. A lovagok élén, nem véletlenül, már két királyhű bajor állt, Grahammanus (Graman) és Audaccrus (Otakar) missi dom[i]ni regis Caroli (a ki
rály megbízottjai), akik előbb az Yppsnél (m campo Ibosd), majd pedig a Dunánál ütköztek meg - „vérfürdőt rendezve" - az avarokkal. Ugyanezen évben a Nagy Károly által a beneventumi hercegi székbe ültetett Grimald és a spoletoi herceg, Hildebrand között is háború tört ki, melyben - valószínűleg az egyik fél segítője
ként - egy avar sereg is részt vett. Ezek utóbb a Nagy Károly által megfigyelőként kiküldött Wineghisus-sszal és csekély számú frank harcosával meg is ütköztek, és a frankok szégyenletesen megfutamították őket.
Ezek az összecsapások valószínűleg mindkét fél részéről már a nagy ütközetre való felkészülést szolgálták. Ennek jegyében ment Károly is Regensburgba, hogy megállapítsa, a bajor határok {fines vei marcas Baioariorum) mennyire védettek az avarokkal szemben - az avarok pedig a gyepű területén, nomádokra egyébként nem jellemző módon -, alkalmi erődítéseket építettek. 790-ben követváltás történt, előbb a frank királyhoz, majd az avar kagánhoz, a jugurrushoz és ad eorum principes az üj határok megállapítása ügyében. A tárgyalások azonban zátonyra fu
tottak, vélhetően Károly - tudatosan túlzott - nagy területi követelései miatt.
791 őszén Nagy Károly a birodalma minden tartományából érkező lovagjaival végre összehangolt offenzívára szánta el magát az avarok ellen - mint életrajzíró
ja, Einhard írja, „mind közül a legnagyobbra, amit eddig vezetett". Előbb fia, a mindössze 14 éves itáliai király, Pippin támadott Friaulból - mintegy elterelő had
műveletként - az avarokra és augusztus 23-án Krajnában egy avar erődöt (uualum) már el is foglalt, melyet három napig tartott, majd „hatalmas zsákmánnyal" és 150 fogollyal együtt hazatért. A fősereg Károly vezetésével szeptember elején ért az Ennshez, ahol szeptember 5-én, hétfőn három napos böjtöt és búcsút kezdtek. A határfolyót mégis csak hosszabb várakozás után, két hét múlva, szeptember 20-án lépték át. Három seregtest indult útnak: a Duna északi oldalán a birodalom észa
ki részéről összegyűlt lovagok, déli oldalán a király személyes vezetésével a töb
biek haladtak, míg a Duna vizén egy, az utánpótlást szállító és harci feladatokra is alkalmas bajor flottilla követte őket. Az avarok végig elkerülték a nyílt összeütkö
zést (még ha a legújabb történeti összefoglalások ennek ellenkezőjét is sejtetik), nem bocsátkoztak harcba a frank király seregével: sorra adták fel - a déli oldalon Cumeopergnél, az északin pedig a Campnál lévő - erődítéseiket, s látszólag még azt sem használták ki, hogy ellenségük lóállományát „betegség" támadta meg és kilenctized része elpusztult. Nagy Károly végül is harc nélkül jutott el a Rába tor
kolatvidékéig, ahonnan a tél beállta miatt (?) kénytelen volt visszafordulni és Savarián (Szombathelyen) át 52 nappal elindulása után újra az Ennshez érkezett vissza.
Az eredménnyel messzemenően elégedetlen király sikertelenségének egyik okát a hadtáp elhanyagolásában láthatta, ezért Regensburgban egy ponthidat épít
tetett és Rednitz és Altmühl között hozzáfogott egy Duna-Majna-Rajna csatorna lé
tesítéséhez is. Úgy látszik, az avaroknak sikerült — miközben ügyesen elkerültek egy esetleg kedvezőtlen kimenetelű nyílt összeütközést a frankokkal — egy régi, bevált nomád harcmódot, a felperzselt föld taktikáját alkalmazni ellenfelükkel szemben. Felégettek és elpusztítottak minden ehetőt, megfertőztek minden kutat és iható vizet. Az állatállományt és az embereket megtámadó, több püspök és elő
kelő nemes halálát is okozó kórok nyilván nem voltak függetlenek az avarok
„praktikáitól". Az egyre inkább demoralizálódó, egyre lassabban vánszorgó sereget sokkal inkább ezek a bajok, mint a hideg fordította vissza. Bár a király az egész következő évet Regensburgban töltötte, hogy személyesen irányítsa a felkészülést
az újabb hadjáratra, az mégis elmaradt, mert - feltehetően nem kis részben az avar diplomácia hatékony „közbenjárására" - előbb a szászok lázadtak fel, majd a cor-dobai szaracénok is igyekeztek Károly kudarcát a maguk hasznára fordítani (sőt Károly legidősebb fia, a fattyú „Púpos" Pippin is ekkor robbantott ki családi vi
szályt) s ezek a harcok Károlyt - mint utóbb kiderült, végleg - elvonták az avar frontról.
Az avar kaganátus további belső bomlását azonban még a külső ellenség réme sem tudta megállítani. Az oly hosszú évtizedek óta most először hadba hívott, ám rögtön két pártra is szakadt avar nemesség a külső ellenség helyett saját vezetői el
len fordult. A kagán és a jugurrus között 795-ben polgárháború tört ki, melyben
„övéik mindkettőt megölték". A belháború méretei ismeretlenek, de ha nagyobb áldozatokkal járt volna, arról valószínűleg ugyanúgy tudósítottak volna az év
könyvírók, mint vezetőik haláláról. Eredményeként a jugurrus (s vele valószínűleg a kettős királyság) intézménye megszűnt, ezután már csak a kagánról és másik ve
zető méltóságról, a tudunról hallani. Ám a belviszályt kísérő anarchia következmé
nyei hamar megmutatkoztak. Míg az avar vezetők egymással voltak elfoglalva,
„Erich friauli herceg, miközben embereit a szláv Wonomir vezetésével Pannoniába küldte, az avarok egyik régóta békén hagyott hringjét (hringum gentis Avarorum longis retro temporibus quietum) kiraboltatta és a korábbi királyok által évszáza
dok során át felhalmozott kincseket" 796-ban Károly aacheni udvarába szállította.
Ezek nagy részét azután a király Rómába küldte, a többit pedig előkelő világi és egyházi hívei között osztotta ki.
Még ugyancsak 795-ben „az avarok között nagy hatalommal rendelkező" tudun, aki feltehetően a nyugati országrész tényleges ura is volt, követeket küldött az ek
kor újra a szászok földjén hadakozó Károlyhoz, hogy „országát és népét a király
nak alávesse és annak rendelkezése szerint a keresztény hitet felvegye". 796-ban azután ígéretének megfelelően az „avarok nagy részével" meg is jelent Aachenben.
„Miután magát és népét megkeresztelték, tisztességgel megajándékozva hazatért".
A tudun ezzel Károly vazallusa lett, ugyanazt a hűségesküt tette, mint majd fél év
századdal korábban a bajor herceg, III. Tassilo Nagy Károly apjának, Pippin király
nak.
Ezek az események méltán bátoríthatták fel Károlyt, hogy 796-ban immár fiát, Pippint küldje sereggel az avarok ellen. Az itáliai király az öt évvel korábbi hadjá
rathoz hasonlóan az egyik seregrészt délről, Friaulból, a másikat északról, a Duna mentén támadva vezette. A 19 éves fiatalember, aki először irányított önállóan had
járatot, küldöttek révén folyamatosan kapcsolatban maradt apjával, részletesen tá
jékoztatva őt az eseményekről. Véres harcokról azonban ő sem tudósíthatott. Az első hírnök már azt a hírt vitte a királynak, hogy az új kagán és előkelői - miként alig korábban a tudun Károly elé - hódolóan Pippin elé járultak, a következő pe
dig már egyenest a kagán és előkelői székhelyének, a hringnek az elfoglalásáról,
kifosztásáról és lerombolásáról számolhatott be. Pippin a hring (a kagáni szék
hely?) lerombolásával szimbolikusan is megfosztotta az avarságot önálló államisá
gától. Hazatérőben a kíséretében lévő püspökökkel, a salzburgi Arno püspökkel és az aquileai Paulinus patriarchával a Dunánál értekezletet tartott és - apja későb
bi beleegyezéséig ideiglenesen - felosztotta az elfoglalt területeket térítési körze
tekre (Conventus episcoporum ad ripas Danubii). Alsó-Pannonia a Balaton körül, a Rábától a Dráváig és a Dunáig Salzburg, ettől délre Aquileia, északra pedig Passau térítési területe lett, s meghatározták a térítésnél követendő eljárásokat is.
A frankok és avarok közti „furcsa háborü" ezzel a hadjárattal lezárult, a kaganá-tus, mint önálló politikai alakulat, ettől az időtől kezdve megszűnt létezni. Furcsa háborü volt, mert - látszatra - kárba veszett a hosszü készülődés és nagy nekive-selkedés, a nagyapák generációja számára még oly félelmetes nomád nép helyett már csak egy, a nyílt konfrontációt tudatosan kerülő, a frank királlyal mielőbbi bé
kés megegyezésre vágyó avarságot találtak.
Károly azonban az új kagán és a tudun meghódolása ellenére sem tudott ma
radéktalanul örülni sikerének. Az ezekben az években adományozott birtokok csak a volt gyepű vidékére, az Enns és Bécsi erdő közti területre (Avaria tarto
mány), annak is inkább a bajor határhoz közeli Enns és Ybbs közti zónájára (Sclavinia tartomány) terjedtek ki, az új birtokra vágyó lovagok tömegei nem árasz
tották még el a frissen meghódított területeket. A kaganátus ugyanis még csak szö
vetségi alattvalói viszonyba került, azaz a Karoling Birodalomba való betagozódás
nak csak az első, a függetlenséget látszólag még alig sértő, ártatlannak látszó hű-ségeskü-fázisán volt túl.
Az avarok és frankok eltérő hagyományú politikai kultúrája miatt ráadásul a két fél nem is egyformán értelmezhette a meghódolást: a kagán és a tudun számára a Pippinnek, illetve Nagy Károlynak tett hűségeskü valószínűleg nem jelenthetett többet és mást, mint a nomád birodalmakban szokásos, az uralkodó törzs katonai ereje meghatározta, s ezért igencsak törékeny „hűbéres hűséget". Nagy Károly és birodalmának vezető erői azonban ennél többet és mást akartak. Az avarokat a kö
vetkező évek eseményei fogják csak ráébreszteni arra, hogy a földtulajdon szent
ségére épülő, nyugat-európai kora feudális rendszer értelmezésében a meghódo-lásnak mik is a keserves gyakorlati következményei.
Az első, aki erre leghamarabb ráébredhetett, a nyugati területek ura, a tudun volt; nem véletlen, hogy a következő években a vele kapcsolatos hírek sokasod
tak meg. A tudun a maga 796. évi „különbékéjével" és Károlynak tett hűségeskü
jével joggal reménykedhetett hatalmának csorbíthatatlan átmentésében, ám ezt a keletre zúduló, a gyors meggazdagodásra vágyó, hataloméhes világiak és egyházi
ak kezdettől fogva megsérthették. Az ellentétek már a következő évben, 797-ben úgy felerősödtek, hogy Erik, friauli herceg fegyverrel támadt az avarokra, Pippin pedig a (dunai?) szlávok ellen indult. A frank fél győzelmét követően az avarok
szép ajándékokkal igyekeztek Károlyt kiengesztelni - sejthetően azért, mert nem
csak egy sikertelen kimenetelű fegyveres összecsapásról, hanem többről, a frank királynak tett hűségeskü megszegéséről is szó lehetett.
799 júniusában a Treismánál tartott synodus határozata Theoderich térítő püs
pökre bízta „a karantánok földjét és a vele határos részeket, a Dráva folyótól nyu
gatra (helyesen: északra) egészen addig, ahol a Dráva a Duna folyóba ömlik". Alig telt el néhány hónap, s újra fegyveres összetűzésig fajultak az ellentétek. A felke
lő avarok ellen Erik herceg újra délről támadott, de már a határnál, Liburniában, a mai Fiume (Rijeka) közelében, a korábban bizánci fennhatóság alá tartozó város
ka, Tarsatica (Trsat) lakóinak „cselvetése" áldozataként életét vesztette. Károly só
gora I. Gerold, bajor őrgróf (praefectus) pedig, aki ugyancsak haddal indult elle
nük, Pannoniába érve, miközben a „hunok (= az avarok) elleni ütközetet vezette, előttük fel és le lovagolt, és egyenként lelkesítette őket, két másik, kíséretében lé
vő emberével együtt, ki tudja ki által, megöletett."
802-ben újabb előkelő frank áldozatokat követelt az avar felkelés. Cadaloh és Goteram határőrgrófok sok más harcossal együtt castellum Guntionisnál (mely nem azonos Kőszeg/Güns várossal!) avar támadás áldozatául estek. Ez a nyílt lá
zadás már Károlyt is cselekvésre ösztönözte. 803-ban Regensburgba ment, hogy „a pannóniai ügyeket" rendbe tegye és ott várta meg, míg serege Pannoniából vissza
tért. Érdekes módon feltűnően szűkszavúan számolnak be a források erről a had
járatról, csak a végeredményt közlik. Eszerint a hazatérő sereggel együtt jött a tudun is, kíséretében „sok szláv és hun (= avar)" előkelővel, akik a császárnak hó
doltak.
Az események sorrendje egyértelművé teszi, hogy a felkelés(ek?) hátterében mindvégig a tudun állhatott, aki - vagy esetleg már egy új tudun (?) - végül is az érte küldött frank sereg nyomására a 800-ban császárrá felkent Károly elé járult, hogy (újra?) hűségesküt tegyen. Ha az események a bajor forgatókönyv szerint tör
téntek, a császár ez alkalommal már sokkal keményebb feltételeket szabhatott az eskütevőnek. Nem véletlenül fogalmazott az egyik korabeli évkönyvíró úgy, hogy Eo anno Pannónia cum finitimis regnis sub ditione imperatoris redacta est („Ettől az évtől Pannónia a szomszédos királysággal a császár uralma alá került" Ann.
Lobiensis ad a. 803).
A történeti szakirodalomban elterjedt felfogás szerint az avar ellenállást nem a császár serege, hanem egy keletről jött támadás törte meg. Eszerint „803-ban bol
gár szolgálatban állt szlávok, majd nyomukban a rettenetes Krum bolgár kán sere
gei hatoltak be a Tisza völgyébe", puszta megjelenésükkel is olyan riadalmat kelt
ve, hogy a nyugati országrészben már ettől megtört az ellenállás szelleme. 804-ben azután Krum hadai az „utolsó emberig" lemészárolták a kagán utoljára összesze
dett seregét. Ebben a történetben azonban több a rekonstrukció, mint a megbíz
ható forrásadatokon nyugvó valóság. Az egyetlen forrás ugyanis, melyre mindez épül, a 10. század második felében összeállított Suda-lexikon, annak is az Abaris
és Bulgaroi címszavai, melyek ok-okozati és kronológiai sorrend nélküli idézetek csokrai. A két címszóban egy valamikori avarbulgár konfliktusra utaló mondat -miszerint „az avarokat mind egy szálig kiirtották a bolgárok" -, háromszor ismétlő
dik meg. A mondat mindegyik esetben más tartalmú idézetrészek közé beszúrva, azokkal szerves kapcsolatot nem mutatva fordul elő. A kombinációkra egyedül az a vékony szál adott lehetőséget, mely a Bulgaroi címszóban az idézett mondatot egy rövid elbeszéléssel kötötte össze; utóbbiban Krum kán avar hadifoglyokat hall
gatott ki, arról faggatva őket, mit gondolnak, miért pusztult el vezérük és egész né
pük. Bizánci forrásokból tudomásunk van arról, hogy a bolgárok seregében avar zsoldosok is harcoltak - a történetnek tehát lehetne akár valami igazságtartalma is.
Azon túl azonban, hogy az avar hadifoglyok meseszerű kihallgatása más népne
vekkel már korábbról ismert történeti toposz, s a szájukba adott válaszok nyilván
valóan Krum korabeli aktuálpolitikai céljait szolgálták, a valóságban Krum kán ek
kor minden erejével a Bizánc elleni háborúra kellett készüljön, amibe nem fért be
le - sem stratégiai, sem politikai szempont szerint - egy bizonytalan kimenetelű, ráadásul minden ok nélküli hadjárat messze északra, az avarok ellen. Az avarok
kal még később, Omurtag idejében sem kerültek háborús konfliktusba a bolgárok, amikor tehát már valóban az al-dunai kataraktáktól nyugatra fekvő területeken har
coltak.
A kaganátus tényleges hatalmának meggyengülése (meggyengítése), vazallusi függésének elmélyülése egy - előre valószínűleg a frank uralkodó által sem látott - következménnyel járt: a kaganátus peremterületeinek szlávjai egyre inkább ön
tudatra ébredtek, önálló politikai tényezőkké kezdtek válni. Az erre fogékonyab
bak már 803-ban, a tuclun meghódolásakor észlelhették ennek az első jelét, ami
kor a tuclun kíséretében az avarok mellett a szláv előkelők (jnulti Sclavi et Hunní) is megjelentek.
Az avar szláv ellentétek egyes területeken hamarosan már oly mértékig elmér
gesedtek, hogy az avarok kénytelenek voltak külső segítséghez folyamodni. 805-ben, Aachenben a császár előtt megjelent „a kapkan, a hunok fejedelme (capcan princeps Hunorum h Avarorum]) népének szorongatottsága miatt, és kérte őt,
gesedtek, hogy az avarok kénytelenek voltak külső segítséghez folyamodni. 805-ben, Aachenben a császár előtt megjelent „a kapkan, a hunok fejedelme (capcan princeps Hunorum h Avarorum]) népének szorongatottsága miatt, és kérte őt,