A ritmus kialakulása az európai zenében

2.1. A ritmus az ókori görögöknél

Az ókori görög archaikus korban (Kr. e. VII–VI. század) a tánc–zene–nyelv esszenciájaként alakult ki a lírikus költészet (lírakíséretes ének), amelyben a versritmus – a hosszú és rövid szótagok váltakozása, emelkedése süllyedése – megújult, kiemelt szerepet kapott. Ugyanekkor jelent meg a versben a változó hangmagasság is, ami körülbelül egy kvint terjedelmet jelentett. Az előadó egy személyben költő és énekes is volt, a nyelv zenévé vált. Ekkor alakultak ki a görög prozódia (énekbeszéd) jelei és elnevezései:

6.1. táblázat - Szótagok hossza és elnevezéseik

Az időmértékes verselés a rövid és hosszú szótagok váltakozására épülő forma:

• rövid szótag: ha egy szótag rövid magánhangzót tartalmaz, és a rövid magánhangzó egy mássalhangzóval áll együtt. Jelölése: ∪

• hosszú szótag: ha egy szótag hosszú magánhangzót tartalmaz, vagy egy rövid magánhangzó után két vagy több mássalhangzó áll. Jelölése: —

Az időmértékes verselés alapegysége a versláb, melynek mértékegysége a mora. Egy rövid szótag 1 mora, egy hosszú szótag 2 mora értékű. Ennek megfelelően megkülönböztethetünk 2, 3 sőt 4 morás verslábakat. Az időmérték alapja a szótagok időtartama.

A legismertebb időmértékes ritmusrend a görög-római verselés.

Verslábak:

6.2. táblázat - Antik verslábak

Ritmus01

Jambus ∪ — (rövid-hosszú) szökő

Trocheus — ∪ (hosszú-rövid) perge, lejti

Anapesztus ∪ ∪ — (rövid rövid hosszú) lebegő, doboló

Daktilus — ∪ ∪ (hosszú rövid rövid) lengedi, görgedi

Spondeus — — (hosszú hosszú) járó, lassú

A verslábak mennyiségére és típusára vonatkozó szabályok is kialakultak, ezeket versmértéknek nevezünk.

Gyakran használt versmérték például a hexameter (hat mérték), mely hat verslábból áll, az utolsó versláb spondeus és az utolsó előtti daktilus, a többi szabadon változhat.

Pl.:

„Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind, kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.”

(Homérosz: Iliász, ford.: Devecseri Gábor)

6.3. táblázat - A szavak versláb szerinti elemzése

— ∪ ∪ — — — — — ∪ ∪ — ∪ ∪ — —

Jaj, bi-zony úgy szól- tok, mint kis gü-gyö- gő gye-re- kek mind

— ∪ ∪ — ∪ ∪ — ∪ ∪ — — — ∪ ∪ — —

kik-nek a há-bo-ru dol-ga-i ból nincs sem-mi-re gond-juk.

Az időmértékes verselés hosszú és rövid hangzóinak viszonya megfelel a zenei ritmusképletek 1:2 arányú elemeivel (pl. „ti” és „tá”). Az egyes verslábak a szótagok változó hossza és azok egyégekbe történő elrendezése zenei lüktetést ad ki. Az idézett részlet „jaj, bizony úgy szól-” ütemeinek ritmusa megfelel a „tá-ti-ti – tá-tá”

ritmusnak. Az antik szövegek ritmusa tehát igen zeneien hangzik.

2.2. A ritmus a gregorián énekek korában

A gregorián ének ritmusa szabad, a ritmus metrikai tagolása sem volt jellemző. A zenei tagolást és a dallam ritmusát a szöveg tartalma, összefüggései és nyelvi gesztusai határozták meg. Az általános gyakorlatban kétféle módszer, a szillabikus vagy szótagoló és a melizmatikus előadás volt jellemző.

Szillabikus éneklés: minden szótagra egy hangot énekeltek, vagyis a ritmust a dallam és a szöveg szótagjainak együttes változása hozta létre. Ezért ezt az éneklést ritmusosnak halljuk. A 6.2. ábrán látható, hogy minden szótag fölött van egy-egy hangjegy (punctum vagy virga), itt a ritmus a szöveghez és annak hangsúlyaihoz igazodik.

6.1. ábra - Szillabikus éneklés gregorián énekben

Ritmus01

Melizmatikus éneklés: egy-egy szótagra több hang is juthat. A csoportdallamnak is nevezett éneklésmód jellemzője, hogy egy-egy szótaghoz több hangmagasság is tartozik, a notációban a szótagok felett több neuma is állhat (6.3. ábra). A több különböző hangmagasságot és csak egy szótagot magába foglaló szakaszt dallamosabbnak halljuk, mert nem társul minden hanghoz újabb szótag, mely direkt váltást jelent a hangzásban.

6.2. ábra - Melizmatikus éneklés gregorián énekben

2.3. Ars nova

Ritmus01

A XIV. században a többszólamúság megjelenésével a zeneművek írásbeli rögzítése elengedhetetlenné vált. A ritmus fejlődésére ezért hatással volt a notáció fejlődése is. A ritmus alapját az időtartamok aránya (1:2, 1:3) határozta meg. A ritmusképleteket négyféle módon határozták meg és jelölték. A tökéletességet a hármas osztás jelentette, melyet további három (tempus perfectum cum prolatione maiori) vagy két elemre lehetett felosztani (tempus perfectum cum prolatione minori). Ha az alapfelosztás a kettes volt, tökéletlen osztásnak nevezték a megszólaló ritmusképleteket. A tökéletlen alapfelosztás további hármas (tempus imperfectum cum prolatione maiori) és kettes (tempus imperfectum cum prolatione maiori) osztására is volt mód. (E felosztásoknak felelnek meg a mai 9/8 3/4 6/8 és 2/4-es metrumok – l. 7.1.3. szakasz.)

A felosztásokból és a tánczenei lüktetésből alakultak ki azok a ritmusképletek, melyek meghatározták az európai zene ritmikáját a XV. századtól. A XVI. században a hangmagasságokat, valamint a ritmusértékeket már pontosan, az adott zenét – az előadói finomságoktól eltekintve – hűen rögzítették. Metrumjelzéseket is megadtak, de az ütemeket egymástól nem választották el. A zene lüktetése tehát adott volt, de metrikusan a mai értelemben nem jelent meg a kottában. Megjelent a triola, mint a kisebb alapegység hármas felosztása, valamint az ütemek belső arányainak átértékelése (6/8 vs. 3/4) egy darabon belül is. A ritmuselemek egymással proporciós viszonyban álltak. E bonyolult elv összefüggésben állt a korabeli zeneszerzők racionális, matematikailag is sokfajta összefüggést teremtő gondolkodásával.

2.4. A napjainkban használatos ritmusértékek kialakulása

A XV–XX. század során a ritmusok bonyolultsága fokozatosan növekedett. A XVI. században kezdték a zeneszerzők ütemekbe rendezni az egyre komplexebb ritmikus struktúrákat. Ekkortájt az alapegységet (tactus, azaz ütem) lassabb vagy gyorsabb időértékekkel (menzúra) tagolták. Az alaplüktetéshez (mérőütés) képest történő tempóváltozások mindig szigorú proporció mentén történtek. A XVII. századtól, a tánczene kialakulásával párhuzamosan a hosszegységek helyett a hangsúlyokkal való tagolás kerül előtérbe, hogy segítsék a megfelelő lépések helyének felismerését.

A XX. század második felében a ritmusképletek komplexitása ugrásszerűen megnőtt. Ezzel együtt a felhasznált ritmuselemek skálája csak részben változott. A szélsőségesen rövid és hosszú hangok megjelenése részben összefügg az elektronikus zene megjelenésével. A ritmikai elemek használatában azonban nincs jelentős változás a korábbi zenéhez képest.