1. R ÉN ÉS RÉNTARTÁS
1.3. A réntartás története. Kialakulásának módja, helye, ideje
A réntartást mindig is távoli vidékek művelésre alkalmatlan földjein űzött tevékenységnek tekintették, története meglehetősen gyéren dokumentált. Kialakulásának és fejlődésének kérdése a kései középkorig csak teoretikus szinten merült fel, teljes bizonyossággal mindössze annyit állíthatunk, hogy jellegzetesen eurázsiai jelenség. Eurázsián kívül a nagybani réntartás csupán Észak-Amerikában ismert, ahol azonban csak az 1890-es években terjedt el ez a megélhetési mód. (Ekkor Sheldon Jackson doktor az alaszkai eszkimók bálnavadászatát 171 szelíd rénszarvas beszerzésével gondolta segíteni. A réntartás fortélyainak megtanítására csukcs réntartókat fogadott.) Az eurázsiai cirkumpoláris13 övezeten kívül, miként például Grönlandon, a réntartás modern újításnak tekintendő.
Az eurázsiai réntartás történetét két szakaszra oszthatjuk: a korai kiscsordás („háztáji”), illetve a későbbi nagycsordás („nagybani”) réntartás korszakára. Földrajzilag igen széles körben elterjedt gazdasági forma, ám a rén domesztikálásának, háziasításának módja, ideje és helye nehezen határozható meg. Annyi bizonyos, hogy a rén a vadrén leszármazottja.
A háziasítás módját illetően két elképzelés merült fel.14
Az egyik elmélet szerint vadászok a párzás idején befogott vadréneket használtak csaliállatnak, s később ezekből váltak – só és emberi vizelet segítségével – az első szelídített
12 A kérdést tárgyalja ITKONEN, T. I. 1948: II. 72−75; KODOLÁNYI 1975: 141−167; KORTESALMI 2008.
13 A sarkvidékeken élő fajokat cirkumpoláris, azaz pólus körüli élőlényeknek nevezik; az északi sarkvidék környékén (Eurázsiában és Észak-Amerikában) élő fajokat gyakran cirkumboreális fajokként említik.
14 Egy lapp mese a következőképpen írja le a rén háziállattá válását (VOIGT 1966, ford. N. Sebestyén Irén):
„A rénszarvas és a juh elhatározta, hogy versenyt futnak: amelyikük előbb jut be a meleg házba, az fog a házban lakni. Egymás mellé álltak, és futni kezdtek. A rénszarvas gyorsan futott, a juh lassabban. A rénszarvas rohan, a juh lemarad mögötte. Hanem van ám esze a juhnak. Mikor látja, hogy lemaradt, odakiált a rénszarvasnak:
- Öcsém, öcsém, fehér a farod!
A rénszarvas megáll: ő bizony megnézi. Közben a juh befutott a meleg házba, és a meleg házban lakik a mai napig, a rénszarvas pedig kóborol a kopár dombokon.”
15 állatok. Toivo Itkonen úgy véli, a vadrént nem csordában, hanem egyenként szelídítették meg (ITKONEN, T. I. 1948: II. 73). Itkonen összefoglalása szerint tehát a szelídítés első lépcsőfoka a vadrén befogása és csaliállatként való alkalmazása lehetett. A rénvadászat szempontjából a késő őszi időszak volt a legfontosabb, hiszen a nyári legelőkön megerősödött rének a már vadászaik által is jól ismert csapásaikon ekkor tértek vissza téli területükre. Az egyébként félénk rének, amelyekben a megszokott útvonalhoz való ösztönös ragaszkodás erősebb volt az ellenségtől való félelemnél, könnyen prédává válhattak. A párzási időszakban a lappok egy vagy több réntehénnel közelítették meg a vadréncsordákat, hogy a vadrénbika a tehenek nyomába eredve könnyebben a vadász áldozatává válhasson. Egykor a sítalpon közlekedő vadászok fiatal, alig egy éves nőstény vadréneket vagy borjakat fogtak el, amelyek könnyebben hozzászoktak az emberhez. Az ilyen fiatal vadréneket hosszú időn keresztül kipányvázva kellett tartani. A szelídítést megkönnyíthette a rének és a vadrének azon közös tulajdonsága, hogy igen kedvelik az emberi vizeletet – a vizeletre legmohóbban vágyó vadrének szabadon engedve is az emberek lakóhelyének közelében maradnak. Ugyancsak elősegítette a vadrének ház köré csábítását, ha a szúnyogok elűzésére tüzeket, füstölőket gyújtottak. Az igavonásra és teherhordásra is alkalmas rének szaporulatából alakultak az első szelíd réncsordák. Ezzel együtt természetesen a rén jelentősége is megnőtt, szerepe megváltozott: kiegészítő tevékenységből fokozatosan közvetlen megélhetési forrássá vált.
A másik elmélet szerint a réntartás a (vadrén)vadászat fokozatos fejlődésével, a vadréncsordákkal való egyre szakszerűbb és eredményesebb bánásmód révén alakult ki (vö.
KODOLÁNYI 1975: 158). Mindig a legvadabb példányok váltak a vadászok zsákmányává, a megmaradt vadrénállomány egyre szelídebbé vált. Ezt az elképzelést látszik támogatni az a tény, hogy a vadrénvadászatban és a réntartásban hasonló technikákat alkalmaznak (pl.
vezetőkarámok és -kerítések).
A természet téli zordságának kiszolgáltatott emberek – felismervén a vadállomány folyamatos csökkenését – csoportokba tömörülvén óvták immár közössé lett tulajdonukat az idegenek kizsákmányolásától, illetőleg a ragadozók, elsősorban a farkas és a rozsomák pusztításától. A vadászat szabályozása már a pásztorkodás egy kezdeti állomása volt, amiből a társadalmi rend lassú fejlődésével párhuzamosan fokozatosan kibontakozott a magántulajdon jelensége. Ennek védelmében indultak el a lappok nomád vándorútjaikra, ki-ki követvén saját, ám vándorösztönétől megfoszthatatlan, s így voltaképpen teljes egészében nem szelídíthető állatait. Kezdetben mondhatni a rének irányították „pásztoraikat”, akik mindig az elcsatangolásra leginkább hajlamos, azaz a legfélénkebb, a magányt legjobban kedvelő réneket vágták le elsőként táplálékuk biztosítására. Így sikerült kialakítaniuk egy jobban
16 összetartó, a már ismert területet megszokott állományt. A vándorlás alkalmat adott a rének számának emelésére, hisz általa jelentősen megnőtt a legeltetésre használható terület.
Mindkét elmélet gyenge lábakon áll, sok a bizonytalansági tényező. Párzás idején egy vadréntehén jellemzően a párzásra kész bikákat vonzza maga köré. Ugyanakkor azonban az is ismert tény, hogy ilyenkor az állatok húsa kellemetlen mellékízzel bír (éppen ezért tilos is a párzási időszakban levágott állatok húsát árusítani).
A házi rének természetes szaporodásához eleinte valószínűleg a vad bikák párzás idején tett látogatásai is hozzájárultak. Az így született hím borjak már valamelyest szelídíthetőek voltak vizelet és szúnyogűző tűzrakás segítségével, de a hímeket mindig hosszabb ideig kellett kipányvázva tartani, mint a nőstényeket. Lépésről lépésre, fokozatosan jutottak el odáig, hogy már a hímek sem feltétlen kerülték az embert. Az idő múlásával az igavonáshoz is hozzászoktatták a réneket. Erre a nőstények és a hímek egyaránt alkalmasak, a legjobb igavonó azonban a herélt hímekből válik.
Igavonónak csaliállatokat valószínűleg nem használták. Erre egykor kutyákat alkalmaztak. A pásztorkodás segítőjévé csupán azt követően vált a kutya, hogy a csordák egyre nagyobbakká duzzadtak, és a lappok egy része fő megélhetéseként kezdte űzni a réntartást.
Meglehet, hogy a csaliállatát teherhordásra is használta a vadász. Tevékenysége során azonban nem volt szüksége sok szelídített állatra, szelíd csordára végképp nem, hiszen hússzükségletét vadrének és egyéb vadak elejtésével fedezni tudta.
Szintén nehezen hihető, hogy a hajdani vadászok mindig a vadréncsordák legvadabb egyedeit szemelték volna ki áldozatul. Épp az ellenkezője tűnne logikusnak, hiszen a szelídebb, gyámoltalanabb, illetve az embertől kevésbé félő állatokat könnyebb elejteni.
A lappok, a szibériai népek, az amerikai indiánok és az eszkimók vadrén-vadászatáról szerzett ismeretek mind arról tanúskodnak, hogy bármennyi állatot is cserkésztek be, azokat mindig meg is ölték. Ráadásul egy vadréncsorda karámban tartása és hosszú távú etetése erőn felüli terheket rótt volna a vadászokra. Wiklund feltevése szerint – mint Toivo Itkonen idézi (ITKONEN, T. I. 1948: II. 72–73.) – a lappok már az igen korai időkben követték a vadréneket a szokásos éves útvonalukon a tarhegyekről a Jeges-tenger partjaira, hasonlóképpen, mint egyes kanadai indián törzsek követik a karibukat. A rén és az ember közötti viszony fokozatosan szimbiózissá vált, mely mindkét fél számára előnyös volt (az állatok számára elsősorban télen jelentett egyfajta biztonságot az ember). Ezzel párhuzamosan valóságos tulajdonjogok is kialakultak: egy – vagy több – család a tulajdonába tartozónak kezdte érezni az általa felügyelt csordát. A tulajdonjog hathatósabb kifejezésének volt módja, hogy a
17 borjakat füljellel kezdték ellátni (ITKONEN, T. I. 1948: II. 73). Azonban a rének életmódja nem változott meg a pásztorkodás hatására, az állatok változatlanul folytatták megszokott vándorútjukat, a pásztorok pedig követték őket, miként korábban a vadászok a kiszemelt zsákmányt.
Bár ez az elmélet első hallásra elfogadhatónak tűnhet, mégis gyengíti az a korábban már említett tényező, hogy az egykori vadászokra nem volt jellemző, hogy az erdei vadaknak gondját viselték volna vagy védelmezték volna azokat.
A hasonló technikák alkalmazását sem tekinthetjük kellően megalapozott érvnek. Ez ugyanis inkább azzal magyarázható, hogy az egyaránt csordákban élő vadrén és a szelídített rén hasonló körülmények között hasonló módon viselkedik. A vadrén megszelídítésének logikusabb, kézenfekvőbb – bár szintén nem bizonyítható – módjának tűnik a vadrénborjak befogása és azok fokozatos emberhez szoktatása, lassú megszelídítése – akár só segítségével.
A rén megszelídítésének helye és ideje ugyancsak nehezen állapítható meg.
A segítségül hívható régészeti leletek közül meg kell említeni egy közel 2000 évesnek vélt, Közép-Finnországban talált szántalpat. Alakja egy jurák (nyenyec) típusú rénszán talpára emlékeztet, mérete miatt azonban valószínűsíthető, hogy nem rén-, hanem kutyaszán talpa. A vadrénről az első írásos emlék a Kr. e. 4. évszázadból, Teofrastos (Kr. e. 372–287/286) művéből való, a szelíd rén tartásáról szóló első adatok 499-ből származnak: kínai feljegyzések szerint a Bajkál vidékén (Fusang területén) már ekkor szokás volt fejni a vadréneket (ITKONEN, T. I. 1948: II. 74–75). Mivel a tejfeldolgozás a réntartás újabb fejleményei közé tartozik, az említett adat arra utal, hogy akkoriban a réntartás már egy magasabb fejlettségi szinten állhatott. Világos azonban, hogy a réntartás gyökerei sokkal korábbra nyúlnak vissza, talán egészen a Krisztus előtti évezredig.
A réntartás kialakulását taglaló elméleteket alátámasztani hivatott források vajmi kevés bizonyító erővel bírnak. Abban mégis biztosak lehetünk, hogy a kiscsordás réntartás igen hosszú múltra tekint vissza. A réntartás e típusának létrejöttét elsősorban az arktikus övezet népességének hús-, prém- és bőrszükséglete, valamint a szállítást könnyítő igásállatokra való igénye motiválta. A réntartás kialakulásában minden bizonnyal szerepe volt a rénszarvas kereskedelmi értékké, sőt csereeszközzé válásának, valamint a Skandináviában nagy méreteket öltött juhtartás hatásának és példájának.
A specializálódott, alapvető megélhetési módot jelentő nagybani réntartás az ősi halász-vadász kultúrához mérten fiatal jelenség a lappok történelmében. Kialakulási helye nem határozható meg pontosan, nem köthető egy adott helyhez. Vitatott kérdés, hogy az
18 eurázsiai népek réntartása közös eredetű-e, vagy sem. Elképzelhető, hogy a különböző vidékeken, ám azonos éghajlati adottságok között élő népek egymástól függetlenül, s nem is egy időben járták végig a réntartás fejlődésének fentebb vázolt szakaszait. Azt, hogy a lappok Szibériából, az ott élő réntartó népességtől vették volna át a rénszelídítés szokását, mégsem állíthatjuk. Valószínűbb annak feltételezése, hogy más réntenyésztő népektől függetlenül sajátították el ezen életforma fortélyait, azaz már a Fennoskandinávia területén való letelepedésük után. Egy nyenyec réntartó például ugyanúgy használ munkája során füljeleket, lasszót, kutyát, sít, mint egy lapp gazda, a nyenyecek réntartó kultúrájának kialakulását mégis 100–200 évvel későbbre datálják (a 18. századra), mint a lappokét. A réntartáshoz kapcsolódó terminológia e két nép esetében teljesen különböző; a néhány közös szó kivétel nélkül a vadrén-vadászat korából ered (vö. KODOLÁNYI 1975: 162–166).