VI. fejezet
2. A public school, mint dzsentrifikáló tényező
A viktoriánus-kori public school lényegét tekintve nagymértékben kora szüleménye volt, hiszen még a 19. század elején is anarchisztikus viszonyok, gyakori diáklázadások és nem túl magas oktatási színvonal jellemezte az intézményeket. Mindezen a koraviktoriánus korban elkezdett reformok változtattak, amelyek olyan iskolaigazgatók
3 (Thompson, English Landed Society, p. 84.)
4 Rubinstein, W. D., Education and the Social Origin of the British Elite. p. 173. In: Past and Present, No.
112. Vol. 112. (1986 aug.) pp. 163-207.
nevéhez fűződtek, mint Thomas Arnold (Rugby, 1828-1842), Edward Thring (Uppingham), Samuel Butler (Shrewsbury) vagy Henry Montague Butler (Harrow), és amelyek eredményeként a klasszikus műveltség, a keresztény etika és a versenyszerű sportok karakterformáló ereje által a Brit Birodalmat szolgáló keresztény úriember nevelése lett a cél, aki dicsőséget hoz majd iskolája nevére. (Mindez meglátszott a pedagógiai célkitűzések rangsorában is: első a vallásos és erkölcsi alapelvek, második az úriemberhez méltó viselkedés és (csupán) harmadik az intellektuális képességek fejlesztése.)
Mint már említettem, a kulturális dzsentrifikáció hívei a magániskolák tananyagát és szellemiségét is erősen elmarasztalták. Megvizsgálva azonban ezeket, mindkettő állítólagos dzsentrifikáló jellege számos kételyt ébreszt. Kétségtelen, hogy a Thomas Arnold-i reformok után is a klasszikusok oktatása maradt a tananyag gerince, a természettudomány nem került bele a curriculumba, nem beszélhetünk sem komoly tudományos, sem praktikus képzésről. Ám annak egyértelmű bizonyítása, hogy a klasszikus-humán oktatás minden kétséget kizáróan negatív káros hatással lett volna az ide esetlegesen bekerülő vállalkozófiúk későbbi üzleti karrierjére, aligha látszik megvalósíthatónak.5 Ez a szellemi képzés jelenthetett megfelelő alapot az Oxfordba vagy Cambridge-be továbbtanulóknak, ám a közigazgatási vagy katonai pályára lépők éppúgy nem profitálhattak belőle sokat közvetlen módon, mint a vállalkozók. „Homérosz vagy Cicero munkásságának bizonytalan ismerete éppúgy nem sokat segített egy körzeti hivatalnoknak a legsötétebb Afrikában, mint egy malomtulajdonosnak a legsötétebb Angliában.”6 Éppen ezért nem lenne túl igazságos felróni a magániskoláknak, hogy nem tanítottak mondjuk könyvelést. (A családi vállalkozást továbbvivő fiúk pedig - mint ahogyan majd látni fogjuk - a gyakorlatban tanulták meg inkább a szakma fortélyait.)
A téma vitájában elhangzottak olyan vélemények is, amelyek hangsúlyt fektettek
„a német példával” való összehasonlításra, vagyis arra, hogy a német vállalkozók fiai általában jóval modernebb, vállalkozók számára is „hasznosabb” iskoláztatásban részesültek. Hartmut Berghoff és Richard Möller kutatási eredményei viszont ezt cáfolták: az általuk vizsgált 1324 (brémai, dortmundi vagy frankfurti) üzletembernek nem kevesebb, mint 60 százaléka a klasszikus-humán oktatás fellegvárába számító
5 Berghoff, Hartmut, Public schools and the decline of British economy 1870-1914, p. 153. In: Past and Present, 1990 november, pp. 148-167.; Thompson, F. M. L., Gentrification, p. 128.
6 Thompson, Gentrification, ibid
Gymnasiumba járt és csak 15 százaléka tanult Realschule-ban.7
Ami a public school-ok szocio-kulturális, karakterformáló légkörét (a „rejtett tantervet”) illeti, fölfedezhetünk ugyan olyan elemeket, amelyek egy üzlet-, vagy legalábbis iparellenes szemlélet irányába terelhették az üzletember fiúkat, (és tagadhatatlan, hogy mondjuk a katonás fegyelem, az alárendeltségi viszonyok rendszere megfelelő tréning lehetett például a katonai pályára), ám nem nehéz észrevenni, hogy a magániskolák egy sor olyan tulajdonságot, (pld. önbizalom) és képességet (vezetői, irányítói és kommunikatív készségek) is fejleszthettek, amelyek kiválóan hasznosíthatók voltak az üzleti szférában is.8 Az iskolában beléjük nevelt versenyszellem éppúgy hasznára válhatott a későbbi üzletembernek, mint az itt megalapozható kapcsolatok a politikai és közigazgatási elit innen kikerülő tagjaival.
Persze, mindezek nagymértékben csupán feltételezések, melyeket nehéz lenne bizonyítani – nem úgy azt a kérdést, hogy vajon egyáltalán elég gyakori volt-e a középosztály egészét, illetve különösen az ipari vállalkozók közösségét tekintve a magániskolai oktatás a 19. század második felében ahhoz, hogy tekintetbe lehessen venni, mint a dzsentrifikáció lehetséges tényezője.
Az ezt firtató részletkutatások közül említettük már Rubinstein-ét, aki 8 elismert magániskola, (Eton, Harrow, Rugby, Winchester, Cheltenham, St. Paul’s, Dulwich és Mill Hill; az utóbbi 4 kevésbé előkelő) diákjainak társadalmi hátterére és a diákok által befutott karrierre összpontosított.9 Három mintaévet választott ki (1840, 1870 és 1895/1900), és az iskolai évkönyvek mellett olyan, a karrierről információkat nyújtó forrásokat is felhasznált, mint például nekrológok vagy helyi szakmai névjegyzékek.
Eredményei azt mutatják, hogy a public school intézménye nem igazán gyakorolhatott jelentős hatást a középosztály egészére, mivel egész egyszerűen túl kevés (10% alatti) középosztálybeli fiú járt magániskolába a 19. század folyamán - legalábbis a kiválasztott 8 iskola diákjainak mintái alapján. Ráadásul – Rubinstein érvelése szerint – a (rendszerint északi) gyárosok fiai még ennél is kisebb arányban jártak magániskolákba, mivel közöttük meglehetősen magas volt a non-konformisták aránya, ugyanakkor a public school-ok többsége anglikán alapítású volt és rendszerint délen helyezkedett el, távol Midlands és még inkább az Észak iparvárosaitól.10 Rubinstein ezen kutatásának éppen az
7 Berghoff, H. és Möller R., Tired pioneers and dynamic newcomers? A comparative essay on English and German entrepreneurial history, 1870-1914. Econ. Hist. Review, XLVII, 2 (1994), pp. 262-287.
8 Berghoff, Public schools, p. 153.; Thompson, Gentrification, p. 128.
9 Rubinstein, Capitalism, pp. 102-140.
10 Ibid. pp. 113-115.
jelenti gyengéjét, hogy megfelelő forrás hiányára hivatkozva nem vett be egyetlen északabbra fekvő, disszenter public school-t; mindezt a non-konformista, ám Londonban található Mill Hill bevételével próbálta kompenzálni, amelyet minden bizonnyal nagyobb arányban látogattak ipari vállalkozók fiai.
Rubinstein elitkutatásai során megvizsgált 226 olyan üzletembert, akik 1900 és 1970 között ipari vállalatok elnökei székeiben ültek és ezeknek (különösen más elitcsoportokkal összehasonlítva) meglepően kis része járt magániskolába. Noha az arány a század folyamán növekedett, az egész időszakra tekintve alig 10 százalékuk járt Eton-be vagy Harrow-ba. Az 1900 és 1919 között elnökké avanzsáló csoport (vagyis azok akik a közép- és későviktoriánus korban jártak középiskolába) 32 %-a járt bármilyen magániskolába. Ennek okait kutatva Rubinstein jól érzi a formális iskoláztatás viszonylag alacsony szintű megbecsülését a gyárosok körében.11 Egy másik ok a fentiekben már említett, felekezeti különbségekben is megnyilvánuló (fizikai és szellemi) távolság lehetett. A disszenter magániskolák (például a kvéker Leighton Park vagy Bootham), melyek sok szempontból egy szinten álltak az elismert public school-okkal, azokhoz hasonló szerepet tölthettek be a nonkonformista elitcsoportoknál. Ebből következően a 32%-os arányhoz azért még mindenképp hozzá kell gondolni a nonkonformista (gyakran elit) bentlakásos iskolák és a helyi, esetenként szintén jó nevű grammar school-ok diákjainak jelentékeny tömegét is.
A más megközelítéssel dolgozó Berghoff egy északi és egy Midlands-i iparváros (Manchester és Birmingham) üzleti elitjét is vizsgálta, és az ő kutatási eredményei is nagymértékben összecsengeni látszanak a fentiekkel. Berghoff a kollektív életrajzi vizsgálat módszerével vizsgált az 1870 és 1914 közötti időszakban aktív 1328 olyan vállalkozót (tehát nem kizárólag gyárost), akik Birminghamben, Manchester-ben vagy Bristol-ban éltek, és akár jelentős vagyonuk, akár kiemelkedőnek számító társadalmi presztízsük révén "vezető üzletembereknek" számítottak.12 Mintájának 43.2 % esetében nem sikerült semmilyen információt találnia az iskoláztatás jellegéről. A maradék 56.8%
(754 fő) 18 százaléka járt public school-ba, (3.6% Eton-be, Harrow-ba, vagy Westminster-be, 4.9% a többi Clarendon iskola valamelyikébe, míg 9.5% valamilyen egyéb public school-ba). Berghoff úgy véli, hogy a teljes minta 43.2%-át kitevő 574 személy, akinek iskoláztatásáról nincs adat, minden valószínűség szerint nem a magániskolák végzetteinek számát gyarapíthatta, hiszen a public school-ok növendékei a
11 Rubinstein, Education, pp. 187-188.
12 Berghoff, Public schools, p. 155.
későbbiekben jó eséllyel hangsúlyozták ki ilyen jellegű hátterüket, amelynek általában nyoma kellett, hogy maradjon a forrásokban is.13 E szerint a három város (amely Berghoff meglátása szerint általában véve a vidéki nagyvárosokról is sokat elárul), üzleti elitjének összességében véve csak mintegy 10 százaléka járhatott magániskolába, ezeknek mintegy fele az elitnek tartott Clarendon iskolákba.14 Ha külön vesszük azokat a nagyiparosakat (vagyis a legalább 1000 embert alkalmazókat) és pénzügyi vállalkozókat, akiknek ismert az iskoláztatása, akkor azt láthatjuk, hogy a pénzügyi elit 38.8 százalékával szemben az ipari elit 25.1 százaléka járt valamilyen magániskolába. Ezt a különbséget még jobban felerősíti a tény, hogy a pénzügyi elit nem kevesebb, mint 17,6 százaléka választotta Eton, Harrow vagy Westminster patináját, a gyárosoknak viszont csak 2.8 százaléka.15 Mindez azt látszik megerősíteni, hogy az ipari vállalkozók szülei nem csak hogy ritkábban küldték fiaikat magániskolába, hanem még az ilyen esetekben is alig merült fel lehetőségként a kulturális dzsentrifikáció par excellence helyszíneiként beállított legelőkelőbb public school-ok valamelyike.
Mások empirikus kutatásai is azt mutatták, hogy a magániskolákba járó üzletember fiúk aránya a 19. században alacsony volt, és legalábbis 1914-ig alacsony is maradt. (Így Anthony Howe a koraviktoriánus pamutgyárosok körülbelül 15 %-nál fedezett fel magániskolai hátteret,16 Charlotte Erickson pedig - még az 1950-es években, amikor még a későviktoriánus és korai 20. századi üzleti vezetők magániskolai háttere nem hátránynak, hanem előnynek számított – a viktoriánus fémipari vállalkozók nem több, mint 16%-ánál.17) Majd csak jóval később, 1945 után kerültek többségbe azok az üzletemberek, akik magániskolai pedigrével rendelkeztek,18 vagyis a magániskoláknak valóban nem volt olyan széles körű hatása a vállalkozói középosztályra e korszakban, amely hibáztatható lenne a brit gazdaság későviktoriánus és edwardiánus állítólagos hanyatlásáért.
Ezzel együtt azért továbbra is érdekes kérdés maradt, hogy azon kisebbség esetében, amely magániskolába járt, mennyire volt jelentős „a tehetség eláramlása”, vagyis hányan választottak más pályát, mint vállalkozó apjuk. Berghoff mintájának 75.8
13 Ibid. p. 156.
14 Ibid. p. 157.
15 Ibid.
16 Howe, Anthony C., Cotton Masters, pp. 55-57.
17 Erickson, Charlotte, British Industrialists, Steel and Hosiery, 1850-1950. Cambridge, 1959. pp. 30-35 és pp. 110-114.
18 Thompson, Gentrification, p. 130.
százaléka lépett apja örökébe és vált maga is üzletemberré, és a Rubinstein mintájában szereplőknek is legfeljebb csak 25 %-a nem lett apja mintájára vállalkozó.19 (Ezek a fiúk általában képzett értelmiségiként, tehát jogászként, katonatisztként vagy gyarmati tisztviselőként találtak maguknak biztos egzisztenciát.) Ráadásul könnyen lehet, hogy őket már eleve nem üzleti pályára szánta apjuk: vagy azért mert kevésbé tűntek tehetségesnek, vagy eleve nem érdekelte őket az üzlet világa, sőt, elképzelhető, hogy számukra gyakran már nem is jutott volna hely a családi üzlet vezetésében. Így az üzlet szempontjából tulajdonképpen „pozitív veszteségként” értékelhetjük azt, hogy karrierjük másfelé vezetett, a brit gazdaság egésze szempontjából pedig akár kifejezett nyereség is lehetett, hogy más, esetleg saját maguk által vonzóbbnak talált pályán érvényesültek -még ha az nem is az apjuk világa volt.