A pszichoterápia helyzete 1956 után

A Kádár-féle diktatúra puhulása változásokat hozott, illetve tett lehetővé a mentálhigiéné szempontjából fontos több területen, így a pszichiátria és a pszichoterápia terén is. Az egészségügyi ellátórendszer központosítása kedvező változásokat eredményezett. A területi egészségügyi ellátás kialakítása a körzeti orvosi rendszer létrehozásán túl az ideggondozó intézetek hálózatának megszervezését is lehetővé tette.

Ennek a rendszernek az volt a célja, hogy ne csak akkor részesüljön ellátásban a beteg, ha önként jelentkezik, hanem ha betegsége természetéből kifolyólag hosszú ideig rendszeres kezelésre, ellenőrzésre szorul, időről időre maga az ideggondozó küldjön behívót számára, hogy jelenjen meg felülvizsgálaton. Egy kerületi ideggondozó

11

továbbfejlesztésével Paneth Gábor (1969, 1972) ebben az időszakban hozta létre az első hazai mentálhigiénés ellátóintézetet, ahol a lelki zavarok minden formájával foglalkoztak. A politikai centralizáció e tekintetben tehát kedvezően hatott az ellátórendszer fejlődésére, hiszen Nyugat-Európában ugyanebben az időszakban nem voltak az ideggondozó intézetekhez hasonló, területi elven működő, komplex ellátást biztosító intézmények (Csáky-Pallavicini és mtsai 2005). További fontos fejlődés volt a

„Pszichoterápiás Hétvégek” indulása a hetvenes évektől. Itt főként csoportmódszerekből szerezhettek saját élményt az érdeklődők (Harmatta 2006a, 2006b). Az egyetemi pszichológusképzésben is változások indultak el, bár sokáig csak az elméleti előadások váltak hozzáférhetővé, a gyakorlati stúdiumok engedélyezése váratott magára.

Gyakorlati ismereteket sokáig a hivatalos kereteken kívül, informális úton lehetett szerezni (Buda és mtsai 2009). A hetvenes évek végére a pszichoterápia elfogadottá vált. Pszichoterápiás osztályok nyílhattak, a magánpraxisok pedig – főként az orvosi alapvégzettségű pszichoterapeuták körében – továbbra is működhettek. Ezzel együtt a pszichoterápiás szakma továbbra is „megfigyelés alatt” állt. Harmatta János visszaemlékezésében beszámol arról, hogyan zajlott a páciensek beszervezése, miként jutott tudomására, hogy egy páciensét rávették, jelentsen róla, és ennek tudatában kollégáival hogyan próbálták biztosítani a maguk és pácienseik védelmét (Buda és mtsai 2009). „Nagyon óvatosan szabadott csak a tabukról beszélnünk. A határok definiálatlanok voltak, de ösztönösen tudtuk, hogy hol vannak. Az olyan témák, mint például az ideológia, vallás, sőt akár a baloldali politikai beállítódás jobban rejtve maradtak, mint például a szexualitás vagy akár a perverziók intim világa”³ (Harmatta János in Buda és mtsai 2009, 87).

A diktatúra utolsó időszakában, 1980-ban függetlenedhetett a pszichiátria a neurológiától. Ekkor alakult meg a Magyar Pszichiátriai Társaság, mely később csatlakozott a WPA-hoz (World Psychiatric Association) (Buda és mtsai 2009).

Más kelet-közép-európai országokhoz képest Magyarország helyzete abban volt speciális, hogy a háború előtti időszak termékenységének köszönhetően (vö. budapesti iskola) a pszichológiai, pszichoterápiás gondolkodásmód nemcsak szakmai körökben,

3„We had to be very very careful when speeking of taboos. The borderlines were undefinied, but we instinctively knew where they lay. Issues such as ideology, religion, and even Leftish political positions remained more hidden than ’intimate’ areas such as sexuality or even perversions. These topics were completely separated for many patients, while at the same time they frequently held opposing opinions. In this sense, we can certainly speak of people with multiple identities.”

12

hanem a társadalmi gondolkodásban is (például a szépirodalomban) áthagyományozódott valamelyest. A pszichoterápiát tekintve az egyes országok fejlődése különbözött egymástól: helyenként teljesen ellehetetlenült, például Romániában, másutt viszont, ha korlátozottan is, legalább néhány irányzat megmaradhatott, működhetett, például Csehországban és Lengyelországban. A szocializmus által elfogadottabb irányzatok közé tartozott a pavlovi pszichológián túl a csoport-pszichoterápiás megközelítés, melyet könnyebben lehetett összhangba hozni a

„kollektivista” gondolkodásmóddal (Motl és mtsai 2015, Aleksandrowicz 2009, Tudose és Tudose 2012, Buda és mtsai 2009).

A rendszer egyre inkább rá is szorult a mentális egészségtudományok fejlődésére, hiszen a társadalomban egyre gyakoribbá váltak a deviáns viselkedésformák.

Magyarországon a nyolcvanas években kedződhettek el azok a felmérések, melyek a társadalomban jelentkező problémák feltárására vállalkoztak. Ezek közül az 1981-ben Társadalmi Beilleszkedési Zavarok néven elindított középtávú devianciakutatás volt a legjelentősebb. Tulajdonképpen ekkor ismerte el először a hatalom, hogy bizonyos társadalmi problémák (alkohol, drog, öngyilkosság) megoldására nem képes (Csáky-Pallavicini és mtsai 2005). A magyar öngyilkossági arányszám a hatvanas évekre sajnos a világon a legmagasabb lett. 1954-től 1984-ig folyamatosan növekedett a százezer lakosra jutó öngyilkosságok száma 17,7-ről 45,9-re. Utóbbi 50%-kal volt magasabb, mint az akkori „második helyezett” Svédországé. Az alkoholizmus és a vele összefüggő betegségek (májcirózis) előfordulási aránya szintén jelentős növekedést mutatott: 1980-ra az egy főre jutó szeszesital-fogyasztás 11,7 literre nőtt hazánkban (Török 2003).

1950-hez képest ez közel két és félszeres növekedést jelent (Csáky-Pallavicini és mtsai 2005). A szociális kapcsolati háló is jelentősen károsodott. Az Európai Értékrend Kutatás adatai szerint 1981-ben a megkérdezett európai országok népei közül a magyarok igényelték a legkevesebb barátokkal töltött időt, saját megítélésük szerint kevésbé számíthattak érzelmi támogatásra a közeli családtagoktól, rokonoktól, és a legmagasabb volt az egygyermekes családok aránya (Török 2003). Az átlagos élettartam csökkent, főképp a férfiak körében, a szívinfarktusban és más keringési betegségekben elhunytak száma pedig nőtt – először az 1956 és 1960 közötti időszakban ugrott meg (Csáky-Pallavicini és mtsai 2005). Fontos megjegyezni, hogy a mortalitási mutatókban a szívinfarktus, illetve a szívbetegségek miatti halálozás, az

13

öngyilkosság, az alkoholizmus, illetve a májbetegségek mutatják a leginkább az egyes országok közti különbségeket a pszichés érintettséget illetően (Daróczi és Kovács 2004). Például a halandóság 1984 előtti növekedése hazánkban, Lengyelországban, Lettországban és Oroszországban kimutathatóan két fő tényező együttes hatásának következménye: a szív- és érrendszeri betegségek, valamint az erőszakos eredetű és az alkohollal összefüggésbe hozható halálozások szaporodásáé (Daróczi és Kovács 2004).

Andorka Rudolf az anómia, az értékvesztés, a céltalanság jelentőségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak hátterében. Az anómia a céltalanság és irányvesztés érzése. Azt a meggyőződést jelenti, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményt elérni. Olyan helyzetekre utal, amikor a társadalmi normák már nem tudják irányítani az emberek viselkedését. Az anómiás lelkiállapot a társadalmi tőke, a bizalom és a kölcsönösség igen súlyos hiányával jár együtt. A bizonytalanság, a kontrollvesztés érzése pedig a krónikus stressz egyik legfontosabb összetevője (Kopp 2007).