A párkapcsolati működés vizsgálatának változásai

Bár az elmúlt évek vizsgálatai bőven szolgáltattak információt az előző fejezetben átte-kintett egyéni jellemzők és párkapcsolati folyamatok párkapcsolatok működésére gyakorolt hatásáról, a legtöbb, a kapcsolati működést és elégedettséget elemző kutatás, az egyén pár-kapcsolaton belüli működését és a saját attitűdjei, viselkedése által befolyásolt kapcsolati elégedettségét vizsgálta, és ezzel figyelmen kívül hagyta azt a tényszerűséget, hogy a pár-kapcsolatban a partnerek hatnak egymásra (Keizer 2014). Ezekben a hagyományos, válto-zó fókuszú vizsgálatokból szármaválto-zó elemzésekben a cél az egyéni jellemzők (váltoválto-zók)

közötti lineáris összefüggések feltárása volt, és az eredmények csupán általános tendenci-ák, szabályok megfogalmazását tették lehetővé (Martos és mtsai 2019).

A változóorientált megközelítés révén megismerhetőek az egyének közötti különbségek, azok fő dimenziói. Egyik fő mérési módszere a faktorelemzés, melynek alapja az, hogy összevonja azokat a változókat, amelyek között együttjárás tapasztalható. A személyiség-pszichológiában igen elterjedt faktoranalitikus modellek és mérőeszközök alapvetése, hogy az egyének közötti különbségek együttjárásából a személyiség egyénen belüli struktúrájára következtethetünk. Bár a faktorelemzés sok esetben hasznos és elengedhetetlen (pl. vonás-elméletek, illetve kultúrközi vizsgálatok esetén), csak bizonyos típusú összefüggésekre mu-tat rá és limitálhatja a feltárható eredményeket (Surányi és mtsai 2011, Takács 2016).

A változóorientált korrelációs elemzések alapfeltevései: (1) az egyének csak kvantita-tívan különböznek és ezek a különbségek egy-egy kiválasztott jellemző szempontjából önmagukban is értelmezhetők; (2) a háttérváltozók kapcsolata és azok egyénekre gyako-rolt hatása minden személynél ugyanolyan; (3) a csoportszinten mért változók közti kap-csolatokból az egyénen belüli kapcsolatokra direkt módon következtethetünk. A leggya-koribb korrelációs vizsgálatok esetében azonban problémát jelent, hogy csak lineáris kapcsolatokat mutatnak ki, és a változók lehetséges komplex interakcióit sem veszik fi-gyelembe, miközben a pszichológiában számos esetben fordulhat elő nemlineáris kapcso-lat. Továbbá, a faktorok/változók közötti kapcsolatok nem minden egyénre érvényesek, és az egyéneket jellemző változó értékek holisztikusan, egymással való konfigurációiban és mintázataiban mélyebb jelentést hordozhatnak, mint elkülönülten vizsgálva (Surányi és mtsai 2011).

Ezekre a problémákra próbálnak választ adni a személyorientált klasszifikációs elem-zések (köztük a disszertációmban használt klaszterelemzés), amelyekben a szakemberek (pl. Bergman és mtsai 2003) azok fontosságára hívták fel a figyelmet, és arra, hogy min-den személyt rendszerszemléletben vizsgáljunk, azaz több tényező egymással interakció-ban levő folyamatainak összességeként tekintsünk rá. Ha egy rendszert több faktor befo-lyásol, akkor bár elméletileg bármelyik faktor bármilyen szinten működhet, mégis lesz-nek stabilabban működő mintázatok. Ezért a legfontosabb a tipikus konfigurációk vizsgá-lata. A személy-orientált megközelítés kulcselemei: (1) A fókuszban az egyéni és nem a csoportos fejlődés áll; (2) Az egyén (és nem a változó) fejlődik, változik; (3) a pszicholó-giai jelenségeket több szinten kell mérni; (4) a faktorok és változóik egy egymással és a környezettel interakcióban álló elemek rendszerét alkotják. Módszertanilag ez azt jelenti,

hogy nem az egyes változókat kell külön-külön vizsgálni, hanem az egész rendszerre jel-lemző tipikus mintázatokat kell feltárni, vagyis az összkonfigurációkat kell vizsgálat alá helyezni (Takács és mtsai 2015). Fontos, hogy miközben a személy-orientált módszer éppen az egyedi holisztikus mintázatok elemzésére hívja fel a figyelmet, a klaszterelem-zés, mint személy-orientált statisztika végül az egyedi mintázatokat egyszerűsíti le. A csoportosítással éppen a kiugró egyedi esetek vesznek el, azok, amelyek talán a legtöbb és legérdekesebb információt adhatnák a különleges tulajdonságokról, képességekről, jellemzőkről. Így a klasszikusan alkalmazott személy-orientált statisztika nem az egyedi-re, hanem a tipikusra fókuszál. A két megközelítés abban az értelemben kiegészítője egymásnak, hogy míg a változóorientált megközelítésben az általános trendek, a sze-mély-orientált megközelítésben az egyedi mintázatok képezik a vizsgálat tárgyát (Martos és mtsai 2019).

Mindezen szempontok figyelembevétele mellett az értekezésben bamutatásra kerülő vizsgálatban személy-orientált megközelítést alkalmaztam. Ennek oka, hogy a kapcsolati elégedettség individualista megközelítésében a kutató figyelmét elkerüli az a tény, hogy a partnerek sok hasonlósággal rendelkeznek, és jobban hasonlítanak egymásra, mint más kapcsolatban lévő személyekre (Kenny és mtsai 2006). Pedig az empirikus eredmények arra utalnak, hogy a kapcsolati elégedettség inkább a diád légkörének hatására formáló-dik, semmint az egyéni faktorok következtében (Johnson és Booth 1998, Kurdek 2005).

A diádikus perspektíva megmutathatja, hogy a kapcsolati elégedettség jellemzően a pár-kapcsolaton belül változik. Ebben a megközelítésben a korábbi férfi-nő különbségek in-kább párok közötti különbséget jeleznek, mintsem egy páron belüli, a személyek közötti különbséget (Keizer és Schenk 2012).

A párkapcsolatok működéséről új szempontú, részletesebb képet adhat számunkra, ha az egyes változók helyett magát a kapcsolatot helyezzük az elemzések fókuszába. Ez a megközelítés a személyfókuszú kutatási paradigmából jött létre, amely az egyének egész-legesebb vizsgálatát, valamint az egymástól független változók sajátos kombinációjának és egymással való interakciójának feltárását teszi lehetővé (Bergman és mtsai 2003, Bergman és Trost 2006). A cél ebben a megközelítésben tehát nem a lineáris összefüggések, hanem a változók jellemző mintázatokba való rendeződésének és azok hatásainak feltárása, elem-zése, ahol a mintázat, mint egység kerül a vizsgálat fókuszába.

Erre a megközelítésre alapozva az utóbbi években nyert teret az az elképzelés, hogy az elemzés alapját nemcsak az egyén, hanem egy egységet alkotó diád is képezheti

(Fitzsimons és mtsai 2015; Martos és mtsai 2019). A diád lényegi feltétele, hogy időben kiterjed, és tartós, kölcsönös akciók mintázatai figyelhetők meg, és a két résztvevő sze-mélyes tere összekapcsolódik. A párok összekapcsolódása (interdependeciája, reciproci-tása vagy kölcsönössége) a diádkutatás fő fókusza (Pilinszki 2014). A kapcsolatorientált elemzésben tehát a párkapcsolat, mint egység kerül a vizsgálat fókuszába. A párok össze-tartozó adatainak együttes elemzésének célja olyan kapcsolati mintázatok leírása, ame-lyeknek adott változókkal való összefüggéseit keressük, és amelynek eredményeképpen különböző párkapcsolati típusokról nyerhetünk információt (Czikmantori és mtsai 2017, Martos és mtsai 2016; 2019).