A nyelvi norma és a fordítói norma viszonya

A fordításelméleti kutatásokban a normának fontos szerepe van, ezért szól-nunk kell röviden a norma kérdéséről is. Előzetesen azonban meg kell jegyez-nünk, hogy a fordítói norma nem azonos a nyelvi normával, bár sok bennük a közös vonás.

A nyelvi normának a szakirodalomban általában két alapvető értelmezése használatos:

1. A lexikonokban, szótárakban, tankönyvekben rögzített előírások, szabá-lyok rendszere,

2. Az a nyelvhasználat, amely rendszeresen ismétlődik a nyelvhasználók be-szédtevékenységében (úzus) (vö. Kardos 1992: 163).

Az úzus a beszéd normája, a nyelv működése közben tükrözi annak sajátos-ságait, és a variativitás jellemző rá. A langue-szinthez tartozó norma és a parole-szinten működő úzus azonban valójában egymással szoros kapcsolatban, egy-mástól elválaszthatatlanul léteznek. Éppen ezért e két fogalom gyakran kevere-dik a használatban, sokan nem is tesznek különbséget a kettő között a nyelvésze-ti szakirodalomban (vö. Бектаев, Белоцерковская, Пиотровский 1977). A mo-dern nyelvészeti irányzatok, köztük a XX. század 70-es éveitől kezdve kibonta-kozó és napjainkban is fejlődő kognitív nyelvészet, valamint a beszédaktus-elmélet (vö. Pléh, Síklaki, Terestyéni 1998, Tolcsvai Nagy 1996, 1998, Bańczerowski 1998) nagymértékben módosították a normáról kialakult korábbi felfogásokat is. Ezek alapján nemcsak egy előíró, preskriptív normáról beszélhe-tünk, hanem több norma működik egymás mellett, amelyek a nemzeti nyelv különböző változatainak a normái. Ennek megfelelően a nemzeti nyelv konkrét kommunikációs helyzetekben használt variánsainak alkalmazási szabályai adják a nyelvváltozati normákat. Létezik azonban egy előíró, ún. központi norma is, amelyet a nyelvészeti szakirodalomban többnyire a sztenderd/standard műszó-val jelölnek. Ez a mintanorma a különböző nyelvváltozati normákkal szemben, amelyeket használati normáknak is neveznek (vö. Bańczerowski 1998).

Tolcsvai Nagy Gábor a normafogalom olyan megközelítését adja, amely egyúttal összefoglalója is az egyes korábbi normafogalmaknak. „A nyelvi nor-mának így az a lényege, hogy a helyzethez illő, adekvát közleményt hozzon létre, olyat, amely érthető a címzettnek, amely nem több és nem kevesebb, mint amit az közleményként vár, s mindez a feladó szándékainak is megfelel” (Tolcs-vai Nagy 1992: 41). „A norma szociokulturális alapú orientáló minta, […] a norma célnorma és elvárásnorma összjátéka; a nyelvi norma a közösség minden tagja számára érvényes, de megsértése nem szünteti meg a normát magát; a norma tanulható” (Tolcsvai Nagy 1996: 264). „A nyelvi norma egyszerre 1) ismeret, tudás, ítélet és 2) minta, az egyik folyamatos történésben tartja fenn a másikat és viszont […]” (Tolcsvai Nagy 1998: 71). A különböző szövegtípusok-hoz tartozó konkrét szövegek megalkotásakor azonban egy időben nemcsak egy

norma hathat a szövegalkotóra, hanem több is. Következésképpen az irodalmi fordítások esetében a fordítónak egyszerre több normát is figyelembe kell ven-nie. A norma és a fordítás kapcsolatával több szerző is foglalkozik a magyar fordításelméleti szakirodalomban (vö. Klaudy 1992, Cs. Jónás 2001, Heltai 2004a, b, 2005)

Cs. Jónás Erzsébet szerint a fordítóra a műfordítási folyamatban legalább há-rom normarendszer hat:

– az eredeti mű normája a saját kora szociokulturális kontextusában, – a célnyelvi olvasóközönség befogadói normája,

– a fordító saját befogadói normája (Cs. Jónás 2001).

Meg kell azonban jegyeznem, hogy e hármas normarendszer rendkívül össze-tett, mivel a fordító normája már önmagában is sokféle szociokulturális tényező függvénye. Ugyanakkor pedig a célnyelvi olvasóközönség is heterogén összeté-telű, ami még jobban megnehezíti a célnyelvi szövegvariánsnak a forrásnyelvi szöveggel azonos értékűként való értelmezését. Rendkívül nehéz azt is megítélni és prognosztizálni, hogy a normák milyen arányban hatnak a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegek befogadói értelmezésére. Sokan egyenesen tagadják a norma fontosságát a fordítói folyamatban (vö. Toury 1995, 2007, Klaudy 1997, Albert 2003, Heltai 2004a, b,).

A 80-as, de még inkább a 90-es évek nemzetközi fordításelméleti kutatásai gyökeres változásokat hoztak a fordításról és ezzel együtt a fordítási folyamat-ban részt vevő normákról vallott nézetekben, gondolkodásfolyamat-ban is. Gideon Toury (1980, 1995) például a fordítók figyelmét a célnyelvre irányítja. Toury szerint a fordítástudomány feladata nem az, hogy előírja, milyen normákat kell követniük a fordítóknak, hanem az, hogy leírja, általában hogyan fordítanak a fordítók.

Ezeket a normákat nevezi fordítási normáknak. Szerinte a fordítási normák adott fordítási problémák megoldása során követett eljárások vagy stratégiák (vö.

Heltai 2004b: 36).

Toury előzetes (preliminary) és műveleti (operational) normákat különböztet meg. Az utóbbiba beleérti a célnyelv nyelvhelyességi normáit is, bár kutatásai-ban nem kap nagy hangsúlyt a nyelvhelyességi norma, ami véleményem szerint nem választható el a komplex módon értelmezett nyelvi normától. Heltai Pál utal arra, hogy a hivatásos fordítók számára kötelező jelleggel betartandó fordítási norma részletesen kitér a különböző szövegszegmentumok fordítására. Így pél-dául érvényesül „a tulajdonnevek fordításában is: a jelenlegi norma az, hogy ezeket lehetőleg nem fordítjuk le egyik nyelvről a másikra. Jules Verne-ből tehát a mai fordítási normák szerint nem lenne Verne Gyula” (Heltai 2004b: 34). For-dítási normának tekinthető a szakfordításban a terminushasználat következetes-ségének követelménye, tehát ugyanazt a fogalmat mindig ugyanazzal a termi-nussal fordítjuk, nem próbálunk szinonimákat használni. A fordítói norma leíró

fogalom, nem előírás: a fordító maga dönti el, hogy betartja-e, illetve mennyire tartja be a normákat (vö. Toury 1995: 62, idézi Heltai 2004b: 34).

A fordítási normák időben is változnak, és az is előfordul, hogy többféle for-dítói norma működik egyidejűleg egy adott korszakban. Gideon Toury és más kutatók szerint a fordítási folyamat eredményeképpen létrejövő célnyelvi szö-vegnek nemcsak a forrásnyelvi normáknak kell megfelelnie, hanem a célnyelvi normáknak is. A célnyelvi szövegnek ugyanazt a funkciót kell betöltenie a cél-nyelvi befogadó kultúrában, amit a forráscél-nyelvi szöveg betöltött a forráscél-nyelvi kultúrában. Ha pedig tekintetbe vesszük a célnyelvi befogadókat is, akkor a ko-rábban központi fordításelméleti fogalomként használt ekvivalencia helyét átve-szi az adeqacy – appropriacy – acceptability (adekvátság – célnyelvi megfele-lés – célnyelvi elfogadhatóság) hármas kategóriája (vö. Toury 1980, Albert 2003, Joó 2005).

Joó Etelka felhívja a figyelmet Vermeer (1994) azon nézetére, amely szerint a fordítás kulturális transzfer. Az eredeti szöveg csak „információkínálat”, nem pedig követendő norma. Ebben a paradigmában a meghatározó az ún. „skopos-elmélet”, amely azt deklarálja, hogy „a fordítás célirányos tevékenység, amely-nek legfontosabb kritériuma a forrásnyelvi szöveg célja (skopos), mely nagyban befolyásolja a fordítási stratégiát, ezáltal a célnyelvi szöveg formálását is” (Joó 2005: 49). Kiegészíthetjük az itt leírtakat Nordnak (1993) a kommunikatív szitu-ációra, a szöveg funkciójára, címzettjére és egyéb tényezőire vonatkozó kritéri-umrendszerével. Nord a skopos helyébe a fordítói megbízást helyezi. A szerző szerint ugyanis a fordítói megbízás határozza meg, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie a célnyelvi szövegnek, és ennek érdekében milyen változtatáso-kat kell a fordítónak végrehajtania a forrásnyelvi szövegen. Így a forrásnyelvi szöveg csak az egyik komponense egy folyamatnak, amelynek maga a feladó (a szöveg szerzője) is része. Ebbe a folyamatba tartoznak még a szociális, kulturá-lis, gazdasági, nyelvi és egyéb tényezők is. Ezt Nord a „Text-in Situation” foga-lommal jelöli. A fordító feladata az, hogy az eredeti forrásnyelvi szöveget kira-gadja ebből a folyamatból, és megfeleltesse a feltételezett célnyelvi befogadók szintén hasonlóan komplex módon értelmezett szituációjának.

Megfigyelhető, hogy az 1990-es évek után keletkezett műfordítások is egyre inkább a célnyelvi olvasó-befogadó elvárásnormáinak igyekeznek megfelelni.

Azt a fordítói eljárást, amely ilyen céllal közvetíti a forrásnyelvi szövegeket a célnyelvi befogadóknak, a szakirodalomban a domesztikáló ’szelídítő, honosító, háziasító’ fordítás műszóval nevezték el. Szemben a forrásnyelvi szöveghez ragaszkodó, ún. ekvivalens fordításokkal. A domesztikáló fordítás fogalmát Lawrence Venuti (Venuti 1995) vezette be a szakirodalomba. „[Venuti]

Schleiermacherhez visszanyúlva időszerűsítette e fogalmat, s az „eredetit” kultu-rálisan átültető, tehát elsősorban a befogadót szem előtt tartó, meghonosító jelle-gű törekvéseket, fordításszövegeket érti rajta. Rendkívül nehéz azonban

külön-választani az idegenséget, másságot érvényesítő… fordítási eljárástól, melyet idézett szerző a foreignisation fogalmával jelöl” (Jeney 2005: 304).

A nyitrai műfordítás-elméleti kutató, Zsilka Tibor is ezt a nézetet vallja, ő azonban a domesztikáló jelző szinonimájaként a naturalizáló jelzőt alkalmazza a fordítói eljárásra: „[…] (a műfordítás) a műfordítói elvekben és eljárásokban az eredeti jegyeket megőrző, azaz egzotizáló fordításról a meghonosító (natura-lizáló) fordítás felé tolódott el. Ez azt jelenti, hogy a műfordító elsősorban az átvevő kultúra igényeihez igazodik” (Zsilka 2001: 30–31). Hogy a műfordító ezt megvalósíthassa, különböző változtatásokat kell végrehajtania a szövegen. A műfordítási folyamatban a fordító mind a négy retorikai átváltási műveletet al-kalmazza, közülük választ tudatosan vagy ösztönösen annak megfelelően, hogy milyen szövegtípushoz tartozó forrásnyelvi szöveget kell lefordítania.

A fordítási norma és a fordításnyelv sajátosságaival foglalkoznak az 1990-es évektől egyre népszerűbb, összehasonlítható korpuszok segítségével végzett fordítástudományi kutatások is (vö. Klaudy 2001, Károly 2003, 2007). Ezek a leíró norma szempontjait veszik figyelembe, és nagy korpuszok alapján vizsgál-ják, hogy van-e számszerűen kimutatható, objektíve igazolható különbség fordí-tott és nem fordífordí-tott szöveg között. A korpuszalapú kutatások feladata lehetne a fordításszövegek nyelvi megformálásának az értékelése is. Az ilyen korpusz-vizsgálatok számszerű adatai alapján valószínűsíthető, hogy vannak a fordítás-nak olyan általánosan jellemző vonásai (fordítási univerzálék), amelyek nyelvtől függetlenül minden fordításban jelen vannak (például a fordított szövegek na-gyobb explicitsége). A korpuszalapú fordítástudományi kutatások azonban nem foglalkoznak a nyelvi normák kérdésével.

Két megjegyzés kívánkozik ide:

1. Az irodalmi fordításokról való gondolkodás szakirodalmában minden szö-veget egy egységes kontinuum részének tekintenek függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem (Kulcsár Szabó 1998, Szegedy-Maszák 1998).

2. Minden szövegalkotás fordítás, ahogyan arra már korábban is utaltunk (vö.

Fülöp 1996).