Audio tartalmak: rádiózás, online szolgáltatások, podcast

A modern médiapiacokon a rádiózás piacáról beszélni egyre inkább tűnik anakronisztikus-nak. A következő alfejezetekben emiatt egy tágabb, audiotartalom-szolgáltatással foglalkozó piaci értelmezés mellett érvelünk. Ehhez bemutatjuk a rádiózás klasszikus piaci tulajdon-ságait, majd elemezzük a digitális média hatásait az iparágra. Szó esik egyebek közt a digi-tális földfelszíni rádiózásról, a „hagyományos” internetes rádiókról, a lekérhető tartalmak térnyeréséről és az előzőekből született hibrid szolgáltatásokról, valamint az olyan kapcsolódó szolgáltatásokról, mint a zenefelismerő szolgáltatások. Az alfejezet, egy még tágabb kontex-tusban, kitér az audiotartalom-fogyasztás tényezőire, amellyel e piaci környezetben értelmezi az élőzene-fogyasztás jelenségét is.

A rádió az első elektronikus tömegmédium, amely rövid idő alatt óriási sikert aratott a közönség körében. A rádióhallgatás mindennapi tevékenységünk részét képezi, hallgatjuk otthon, munkahelyen, autóban, utazás közben. Temették már az 1950-es években is a televíziózás hatalomátvételével párhuzamosan (Gazi és mások, 2014) és ma, noha reno-méja némiképp megkopóban, az iparág relatíve ellenállónak mutatkozik a digitális média

előretörése ellenére is (Bierman és mások, 2014), 2017-ben például a viszonyítási alapnak számító amerikai piacon hagyományos rádióműsor hallgatásával továbbra is több időt töl-töttek a felnőtt fogyasztók, mint a digitális közösségi platformokon (Emarketer, 2018), az Európai Unióban a rádió a harmadik leggyakrabban fogyasztott médium a televízió és az internet mögött, de továbbra is az a médium, amelyben a leginkább megbíznak (European Commission, 2018). Fogyasztói oldalon a sikerének kulcstényezői közé tartozik, hogy mű-ködtetése relatíve olcsó, technológiaigénye csekély, illetve használata sem igényel jelentős technikai felkészültséget (Sweeting, 2015).

A rádió kulturális és politikai jelentősége is vitathatatlan. Egyes szerzők például a rádi-ós személyiségek vezette talk-show műfaját említik a politikai polarizáció kialakulása egyik fő okaként az USA-ban (Hilliard–Keith, 2005), a zenei profi lú rádiók változatosságának csökkenését pedig a zeneipar 2000-es évekbeli válsága egyik okaként (Th omson, 2009).

Ugyanakkor világviszonylatban 2017-ben továbbra is a rádió volt az elsődleges forrása a ze-nehallgatásnak a vásárolt hanghordozók, a zenei profi lú online videók, illetve az online zenei streamingszolgáltatások előtt (IFPI, 2017), illetve szintén fontos forrása a zenét fogyasztók számára az újdonságok, divatos zenei tartalmak megismerésének (Iotova–Semova, 2016).

A rádiózás kialakulásában markáns különbségek alakultak ki az egyes országok között. Ennek számos történelmi, kulturális és gazdasági oka volt, ám ezeket e helyütt nem részletezzük, csak utalunk néhány összefoglaló munkára (Barbier – Bertho Lavenir, 2004; Gálik, 2003; Sartori, 1991). Kissé leegyszerűsítve és egy mondatban összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a piaci erők, az európai országokban pedig az állam játszotta a főszerepet az 1920-as évektől megjelenő rádió fejlődésében, tömegmédiummá válásában (Gálik, 1996).

A rádiózás folyamatosan változó környezetében a digitális, közösségi és mobilmédia jelen-tik a következő mérföldkövet. A fogyasztási platform területén a sokáig egyeduralkodó föld-felszíni műsorszórás (terrestrial broadcasting) komoly versenytársat kapott a mobil szélessávú internetszolgáltatással, és olyan versenyképes alternatív szolgáltatások mellett kell a piacon helyt állnia, mint a letöltött zenei állományok, a podcasting, vagy a streamingszolgáltatások (Hendricks–Mims, 2018).

A rádiós tartalomfogyasztástól való elfordulás két fő motívuma a reklámokkal való telí-tettség és a gyakran ismétlődő tartalom, míg a rádió mellett maradás fő tényezői a hozzáférés a kedvenc zenékhez, a rádióműsorhoz vagy műsorvezetőhöz való ragaszkodás, a passzív rá-dióhallgatás, azaz a háttérrádiózás, valamint a megszokás (Hendricks–Mims, 2018).

5.3.1. A rádiózás megjelenése, amerikai és európai modellje

„A rádiózás fogalmához történelmileg hozzátapad a rádióhullámok révén való műsorterjesz-tés, amelynek alaptechnológiája az analóg földfelszíni műsorszórás. A rádiózás mint tech-nológia így legáltalánosabban fogalmazva hangok rádióhullámok révén történő továbbítása a nagyközönség részére” (Nyirő, 2013: 131). A rádiózás megjelenésének első technológiai állomását a vezeték kiiktatása je lentette a jeltovábbítás és -fogadás folyamatából, amely a 19.

század végére datálható, amikor Guglielmo Marconi feltalálta a vezeték nélküli távírót (Gá-lik, 2003). A rádiózás technológiája és műszaki kerete az ezt követő két évtized leforgása alatt alakult ki, különös tekintettel az I. világháborúra, ahol a tengerészeti és katonai alkalmazás nagyban segítette a technológia fejlődését és elterjedését.

A rádiótörténet szerves része, hogy a rádiózás műszaki és üzleti géniuszának, az olasz származá-sú, de később brit állampolgárságot szerző Marconi vállalata, az American Marconi piaci erőfö-lényre tett szert az amerikai piacon, amit egyre rosszabb szemmel nézett az Amerikai Egyesült Államok politikai és katonai vezetése. Az első világháború befejeződését követően, 1919-ben Marconit – erős színfalak mögötti nyomással – rákényszerítették amerikai üzleti érdekeltsége-inek az eladására, s ezen üzleti tranzakció nyomán jött létre a Radio Corporation of America (RCA) rádiótársaság. A vállalat főtulajdonosa a General Electric lett, és a tőkeemelésben az amerikai villamosberendezés- és távközlési ipar két további óriása, a Westinghouse és az Ame-rican Telegraph and Telephone (AT&T) is részt vett. Az RCA alapító levelében tételesen szere-pelt, hogy az RCA részvényeinek legalább négyötöde amerikai tulajdonban kell, hogy legyen, s a társaságban vezető tisztséget csak amerikai állampolgár tölthet be (Head–Sterling, 1990).

A rádió tömegmédiummá válása a két világháború közötti időszakra esik, és végeredmény-ben ez a két évtized tekinthető a rádiózás aranykorának is. Az első üzleti vállalkozásként működő rádióműsor-szolgáltató, a KDKA az egyesült államokbeli Pittsburgben 1920 nov-emberében kezdett műsort sugározni. Pár év késéssel Európában is elindult a rádiós műsor-szolgáltatás, amely az országok többségében a rádiózás állami monopóliumként szerveződött meg. Ennek az volt az alapvető oka, hogy a médium az I. világháborút követően vált tömeg-médiummá, a kiépülő új rendszerekben pedig „az államilag szervezett, irányított és felügyelt tájékoztatás legfontosabb intézménye lett az új médium. […] Az európai rádiózás a kezdet kezdetétől fogva területileg, tehát a vételkörzetet tekintve is központosított. A helyi rádiózás nem kapott lényeges szerepet az állami rádiózási rendszerben, s az egységes hang mintegy a nemzetállam egységét is hivatott volt kifejezni. Miután a műsorszolgáltatók a rádiós háztar-tásokra hatóságilag kirótt és fi zetett előfi zetői díjakból, s nem a reklámbevételekből éltek, piaci oldalról sem volt nyomás a helyi műsorszolgáltatás fejlesztésére” (Gálik, 2003: 194).

A rádió ágazati szabályozásának egy érdekes eleme a műsorszám-kvóták léte. Ezek alapján a rádiós és televíziós műsorszolgáltatók kötelesek a játszott tartalom egy megadott arányában hazai szerzők / gyártók műveit bemutatni. A kvótarendszerek megalkotásának jellemző céljai között szerepel a helyi kultúra és helyi művészek támogatása, a piac megóvása a túlzott globális (elsősorban: USA-ból eredő) kulturális hatástól. A kvótarendszerek elvárt eredményei között szerepel a közszolgálatiság biztosítása, az új és/vagy helyi tehetségek gondozása, megismertetése, valamint a nemzeti zeneipar védelme.

Egyes piacok példáját vizsgálva jól látszik a rádiós kvóták sikerének kettőssége:

– Franciaországban 2000-ig 40%-ban kellett biztosítani, hogy a játszott tartalom francia nyelvű, új és feltörekvő előadótól származó legyen; a kvótarendszert 2000-ben enyhítették a fogyasztók demográfi ai tulajdonságainak fi gyelembevételének lehetőségével, hiszen egy retro formátumú rádióban meglehetősen kétséges például, hogy az „új” tartalommal való kiszolgálás mennyire illeszthető be a csatorna profi ljában;

– Magyarországon a Médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Mttv.) rendelkezései szerint az évi teljes műsoridő legalább 50%-ában európai, de legalább 33,3%-ban magyar tartalom és ezen belül is legalább 25% öt évnél nem idősebb az elvárt, de a kvóta a helyi rádiókra nem vonatkozik;

– Kanadában az úgynevezett MAPL-rendszer szabályozza a zenei tartalmakat: négy tényezőből (zene, előadó, előadás, szöveg – ezek angol megfelelőinek kezdőbetűi adják a rendszer nevét) kettőnek kana-dai eredetűnek kell lennie és 35%-ban ilyen tartalom kell, hogy szerepeljen az adásban, külön fi gye-lembe véve a teljes napot és a főműsoridőt egyaránt. A francia nyelvű rádiókra ennél jóval szigorúbb, 65%-os kvóta vonatkozik (CRTC, 2015);

– Hollandiában 2011 júliusában a Radio2 közszolgálati adón vezettek be kvótát, amely alapján a 07:00-19:00 között sugárzott populáris zene 35%-a hollandiai gyártású kellett, hogy legyen.

A fentiekből is kiolvasható a kvótarendszerek néhány problémája. Így például a helyi tartalom kötelesség-ből való sugárzása nem tudja garantálni a minőséget. Franciaország extrém esetében 2011-ben a legtöbb könnyűzenei rádió a kvóta 90%-át ugyanannak a 15 zeneszámnak a lejátszásával teljesítette. További kérdés, hogy milyen tartalomra vonatkoztatható a „helyi” jelző, az előadás nyelvét, az előadó szárma-zását, az egyéb hozzájárulók szármaszárma-zását, vagy ezek valamilyen egyvelegét veszi-e alapul a szabályozás.

További probléma, hogy a számos piacon a helyi előadók is egyre inkább idegen nyelven (elsősorban angolul) adnak elő (többek között a tartalomexport könnyebbsége, a nagyobb piacokhoz való hozzáférés miatt. Így ha a kvótában nyelvi korlát is van, a helyi előadó a nemzetközi előadókkal kerül versenybe a maradék sugárzási időben (pl. Franciaország, Magyarország esetei). Végezetül pedig a szabályozás vélel-mezhetően túlértékeli a tömegmédia, ezen belül a rádió befolyásoló erejét, miközben számos egyéb alter-natív forrás áll rendelkezésre a fogyasztók zenei ízlésének kiszolgálására. Így például Magyarországon a ProArt 2017-es zeneipari jelentése szerint a megkérdezett zenészek számára a rádiós játszás csak az ötödik legfontosabb szempont volt a sikerhez a YouTube-jelenlét, a fellépések, a Facebook-kommunikáció, il-letve a médiaszereplések mögött. A rádiós kvóták egyfajta újraértelmezése ugyanakkor továbbélhet a digitális korban is. A korábban említett kanadai szabályozó szerv például a Kanadában elérhető nemzetközi streamingszolgáltatók megadóztatásával támogatná a helyi kreatívipart (Dubé, 2018).

Tekintettel az európai országok közti jelentős társadalmi, történelmi különbségekre, eltérő kulturális hagyományokra, kialakultak azért jelentős különbségek mondjuk a brit, a francia

és a német rádiós színtér között (Barbier – Bertho Lavenir, 2004), de mindezek ellenére – vagy nyíltabban, vagy kevésbé nyíltan – mindenütt az állam lett a meghatározó szereplő és maradt még egészen az 1970-es évek végéig.

Az üzleti alapon működő amerikai rádiózási az ipar először a készülékgyártásban és érté-kesítésben kereste a bevételi forrásokat arra alapozva, hogy a közvetített műsorok iránti ér-deklődés kiváltja a rádiókészülékek megvétele iráni tömeges keresletet. Mivel a készülékgyár-táshoz szükséges szabadalmak zömét az RCA társaság tulajdonosi köréhez tartozó vállalatok birtokolták, a készülékek árát jóval a költségek felett lehetett megszabni, és az extra nyereség egy részét visszaforgathatták a műsorkészítésbe. Ennek az elképzelésnek a gyenge pontja, amint kisvártatva bebizonyosodott, a szabadalmi védettség kijátszhatósága.

Az AT&T által 1922 nyarán beindított WEAF adóállomás más úton indult el, a tulajdonos távközlési óriás, az AT&T üzleti modelljét próbálta meg követni (Head–Sterling, 1990). A te-lefontársaság közszolgáltatást végzett, s üzletszabályzata szerint köteles volt mindenkit kiszol-gálni (common carrier), mit sem törődve azzal, ki mit beszél a vonalaikon. A WEAF kinyitotta a stúdióját bárki előtt, aki hajlandó volt fi zetni azért, hogy közleménye, műsorszáma vagy akár hirdetése elhangozzék, és potenciálisan eljusson az adó vételkörzetében élőkhöz. Amint kiderült, mindebből nem állt össze egy, a közönséget érdeklődését felkeltő műsor, s az állo-más bevételeiből nem lehet fenntartani az üzemeltetését. Történelmi tény ugyanakkor, hogy a WEAF hullámhosszán volt először hallható a mai értelemben vett rádiós reklám, 1922-ben.

A hirdetési kereslet persze egy rádióadó esetében hozzá van kötve az állomás hallgatott-ságához, amit viszont a műsorszámok „állítanak elő”. A megoldás kulcsa tehát a közönséget vonzó program sugárzása, majd az így létrejövő közönséghez való hozzáférés áruba bocsátása a hirdetők számára: ezzel az amerikai rádiózásban megteremtődött az az üzlet modell, mely-ben a műsorokat szolgáltató állomások jövedelmeinek forrása a hirdetési bevétel. Ugyanak-kor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az üzleti alapon működő amerikai rádióállo-mások, műsorszolgáltatók a rádiózás első két évtizedében a műsoridő egy részét úgymond

„lábon eladták” a hirdetni szándékozó nagyvállalatoknak, amelyek azután a megvásárolt időt a maguk érdekeit tükröző műsorszámokkal töltöttek meg (ilyen értelemben a common carrier elképzelés is tovább élt).

Az amerikai modellben a rádiózás indulásakor gyakorlatilag szabad volt a piacra való belé-pés, az Egyesült Államokban 1922-re 622 rádióműsor-szolgáltató volt bejegyezve. A történe-tileg először alkalmazott analóg földfelszíni műsorszórási technológiában a rádiófrekvenciás elektromágnes rezgés amplitúdója volt a hanghordozó, ez az úgynevezett amplitúdó modu-láció (AM). A rádiók ugyanakkor összesen két rádiófrekvenciát (750 és 833 kHz) használ-tak műsorszórásra, ami jelentős interferenciát okozott számos rádióadás vételében (Sweeting, 2015). Az első évek tapasztalatai bebizonyították (Head–Sterling, 1990), hogy az ágazat mű-ködése megköveteli a műsorterjesztésre használt, és amúgy csak szűkösen rendelkezésre álló frekvenciák használatának hatósági összehangolását.

Az 1927-ben elfogadott rádiózási törvény rendelkezései szerint felállított, szövetségi ha-táskörű szabályozó hatóság, a Federal Radio Commission (FRC) engedélyére volt szükség a rádiózás piacára való belépéshez. az FRC jogkörét később az 1934-ben létrehozott Federal Communications Commission, az FCC vette át. A bevezetett állami szabályozás elvi alapja az volt, hogy a rádiós műsorterjesztéshez használt frekvenciák állami tulajdonban vannak, amelyeket a hatóság egy koncessziós típusú szerződésben csak egy konkrétan meghatározott időszakra és helyi műsorvételi körzetre adott át azon kérelmezőknek, akiket megfelelőnek

tartott. A szabályozó hatóság által kiírt és elbírált pályázatok a bírálati szempontjai között nevesítve is helyet kapott a közérdek szolgálata (Head–Sterling, 1990).

A pályázati feltételek tartalmazták, hogy a rádiós műsorszolgáltató teremtsen lehetőséget köz-életi, oktatási és kormányzati tárgyú tartalmak/műsorszámok sugárzására az egyes csatornák műsoraiban (public, educational and governmental access). A szabályozó hatóság az egy tulajdo-nos kezében lévő engedélyek számát is korlátozta, ötben határozta meg. Ily módon a rádiózás-ban – szöges ellentétben a nyomtatott sajtóval – még a legliberálisabb médiamodellben sem bízták csupán a piaci önszabályozásra a tömegmédium működését, hisz a frekvenciaszűkösség miatt bizonyítottan fenyegetett a piaci kudarc bekövetkezése. „A közérdek – voltaképpen a közszolgálat – fogalma már a kereskedelmi modellen belül is [explicit módon] megjelent” (Ba-jomi-Lázár, 2003: 91).

Az amerikai rádiózás piacának fejlődés során hamarosan megtörtént az egyes adóállomá-sok, tehát a helyi piac szereplőinek vezetékes összekapcsolása hálózattá, és ezzel megtörtént a piac regionálissá, illetve országossá bővítése – ebben az AT&T játszotta az úttörő szerepet.

Hamarosan, a WEAF rádióra mint rendszergazdára alapozva hat saját állomásból álló háló-zatot hoztak létre és a hálózat tagjai a sajátjuk mellett naponta három órán át közös műsort is sugároztak. 1924 októberében egy alkalmi megoldással 22 adót kapcsoltak össze, hogy Coolidge elnök beszédét az egész országban – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig az ál-lomások által lefedett területen – egyazon időben közvetítsék. A kísérlet sikere meggyőző bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy nincs műszaki akadálya a helyi rádiópiacok tetszőle-ges területi kiterjesztésének, és ha az üzleti érdekek – kiemelten a műsorgyártási költségek csökkentése, a hirdetők számára vonzó regionális vagy országos piacok megteremtése – úgy kívánják, akkor de facto létre is jönnek a regionális és az országos piacok.

Az 1920-as években kezdődött és a televízió elterjedéséig tartó aranykorában a mozi mel-lett a rádió mel-lett a tömegszórakoztatás legfontosabb eszköze (Gálik, 2003). A rádiózás volt az az iparág, amely még az 1929–1933 években, a nagy gazdasági világválság időszakában is gyorsan fejlődött, terjeszkedett gyakorlatilag minden országban. A rádióműsorok vételéhez szükséges készülék kezdetben elég drága volt, a szerényebb jövedelemmel rendelkező háztar-tások gyakran nem engedhették meg maguknak a beszerzését. Ez hamarosan megváltozott, a rádiókészülékkel való ellátottság viszonylag rövid idő alatt szinte teljessé vált a háztartásokban.

A rádióhallgatás otthoni tevékenység volt, és szorosan kapcsolódott a napi életvitelhez is, erősen átalakította a szabadidő-eltöltési szokásokat, a hallgatóvá válás folyamata a családi szo-cializáció keretében történt. Jellemző volt a kizárólagos, teljes fi gyelmet lekötő tartalomfo-gyasztás, a rádióhallgatás főideje, hasonlóan a mai televíziós főműsoridőhöz, az esti órákban volt. Ebben az időszakban az emberek a legnagyobb odaadással követték a műsorokat, egy-egy népszerű műsorszám társadalmi eseménynek számított, amit úgymond meg kellett hallgatni.

A rádiózás aranykorában olyan tartalmak jelentek meg a médiumon, mint az élő rádiójátékok, kabarészámok, zenés műsorok (Campbell–Sparks, 2016). A mára a televíziós tartalomgyár-tásban használatos „szappanopera” (soap opera) kifejezés is a rádióhoz köthető. Minthogy az 1930-as években a napközbeni hallgatóság főként háziasszonyokból tevődött össze, akik otthon tartózkodva időt tudtak szakítani a tartalomfogyasztásra, az olyan nagy, fogyasztási cikkeket gyártó vállalatok, mint a Procter&Gamble, a Colgate-Palmolive és a Lever Brothers (a mai Unilever) márkái (egyebek közt: szappanmárkái) „szerepeltek”. „Volt, amikor magában a rádió-műsor nevében is feltűnt a szponzor: ilyen volt a Colgate Comedy Hour, Dean Martin és Jerry Lewis műsorvezetőkkel – nem rossz párosítás, hiszen az ismert humoristák miatt állandóan ne-vettek a hallgatók, és ez a »tevékenység« jó fogakkal az igazi. De ilyen volt a Lux Radio Th eatre is az ismert szappanmárka után.” (Papp-Váry, 2016: 30)

A televíziózás széles körben való elterjedésével párhuzamosan a kizárólagos rádióhallgatásra fordított idő csupán napi néhány percre zsugorodott, a rádiózás gyakorlatilag háttértevékeny-séggé vált (háttérrádiózás), amit elősegített a technikai fejlődés is. Az 1940-es évek elején kezdett elterjedni a földfelszíni műsorszórás FM-technológiája, amelynél az átvinni kívánt hangjelet a rádiófrekvenciás rezgés frekvenciaváltozásai hordozzák, ez az úgynevezett frekvenciamodulá-ció (FM). Az antennajel sávszélességének szűkítésével a történetileg először alkalmazott analóg műsorszórási technológiához (amplitúdómoduláció, AM) képest az FM kevésbé volt érzékeny a torzításra és kisebb vételi zajt produkált, így hangminőségben messze felülmúlta azt. Emel-lett elterjedésével nagyságrendekkel nőhetett a piacokon terjeszthető műsorok száma, ami utat nyitott a viszonylag szerény költségvetésű szakosodott csatornák piacra lépése előtt is. Ugyan-akkor viszont az AM-sugárzás olcsóbb és sokkal nagyobb területeket lehet vele lefedni stabil és megbízható jellel, ezért például a nagy földrajzi kiterjedésű Egyesült Államok gyérebben lakott vidékein végig az AM maradt a meghatározó jeltovábbítási technológia.

Egy további műszaki innováció, a tranzisztor feltalálása – Bajomi-Lázár (2000) találó szó-használatával élve: a „zsebrádió-forradalom” – megnyitotta az utat a rádiókészülékek mé-retének csökkentése előtt. Az 1950-es évektől megjelentek a hordozható rádiókészülékek, megteremtve a mobil vétel lehetőségét, ami által a rádiós tartalomfogyasztás kikerülhetett a lakásból és eljutott olyan helyekre, ahova a televízió nem tudott – például az autókba, amely-hez mára például az egyesült államokbeli rádiózás háromnegyede köthető (Pitts, 2012).

A technológiai fejlődés, az új frekvenciatartományok bevonása a rádiózásba és az új műsor-terjesztési technológiák alkalmazása kibővítette az egy piacon megjelenni képes szereplők kö-rét. Természetesen ezek az állomások már egy-egy műsorszám-zsáner sugárzására szakosod-tak, kialakult az úgynevezett format rádiózás, a hagyományos, általános műsorkínálatú adók visszaszorultak, a rádiózás piaci modelljében a beszéd (talk) és a zene (music) legkülönbözőbb műfajaira szakosodott rádiók foglalták el az étert. A szakosodott műsorok egy-egy hallgatói szegmensnek, fogyasztói célcsoportnak szólnak. A szigorúan betartott, az egyes műsorszol-gáltatót a maga piacán a másiktól megkülönböztető vagy megkülönböztetni kívánó format erősíti a hallgatói lojalitást azok körében, akik éppen azokra a műsorszámokra kíváncsiak, amelyekből az adott formatot alkalmazó rádióműsor építkezik.

Az európai országok többségében a rádiózás állami monopóliumként indult fejlődésnek és terebélyesedett ki, amit a fi zikai törvények megkövetelte műszaki koordináció

szükséges-sége önmagában nem indokolt. Ahhoz is egészen súlyos közgazdasági csőlátás kellene, hogy

szükséges-sége önmagában nem indokolt. Ahhoz is egészen súlyos közgazdasági csőlátás kellene, hogy