A mobilitás és a csereprogramok növekedése

A XX. században a felsőoktatás a társadalom egyre fontosabb szektorává vált, és a XXI. században a felsőoktatás szerepe várhatóan még tovább növekszik. A XXI. századot tulajdonképpen az oktatás századának is nevezhetjük, sok szakértő egy tudás alapú társadalom eljövetelét látja. Az előrejelzések szerint, az elkövetkezendő két évtizedben világszerte 20 millió hallgatót vesznek fel pluszban a másodfokú oktatást követő intézményekbe. Mindezen növekedés legnagyobb része pedig a fejlődő országokban válik megfigyelhetővé.

A felsőoktatás iránt tanúsított növekvő érdeklődés, a nemzetközi szinten elismert végzettségek és a magasan képzett szakemberek iránti kereslet mind a fejlett, mind a fejlődő országokban, továbbá a hazai felsőoktatás nemzetközi együttműködéseken keresztül történő fejlesztésének igénye mind hozzájárultak a külföldi felsőoktatási szolgáltatások általi kereslet növekedéséhez. Ennek köszönhetően a felsőoktatás által nyújtott szolgáltatások számos formája jelent meg a nemzetközi, felsőoktatási kereskedelemben, amelyek közül a leggyakoribb jelenség a hallgatók külföldi egyetemeken történő tanulása.(31)

A XX. század utolsó néhány évtizedét a hallgatói mobilitások jelentős növekedése jellemezte, amely kulcsfontosságú eleme a felsőoktatás nemzetközi vonatkozásainak, illetve a nemzetköziesedési folyamatnak. Az UNESCO rendelkezésünkre álló statisztikáiból következtetve 1999-ben körülbelül 1,65 millió, 2005-ben körülbelül 2,7 millió hallgató tanult külföldön, amely 61%-os növekedést jelentett e hat év alatt. Mindazonáltal ugyanebben az időtartamban a harmadik szintű oktatásban résztvevő hallgatók összes száma körülbelül ugyanekkora tempóban növekedett, tehát a külföldön tanulók százalékos aránya körülbelül állandó maradt.

A fellelhető kimutatások alapján Európában 3-ról több mint 7%-ra nőtt a külföldi hallgatók száma az 1950-es évektől napjainkig, ami elsősorban annak a ténynek köszönhető, hogy az abszolút hallgatói létszám nagyobb mértékben nőtt Európán kívül, elsősorban a fejlődő országokban (1.sz.ábra). Ez a demográfiai fejlődésnek és a beiskolázások magasabb számának köszönhető, és sokkal kevésbé Európa, mint célország viszonylagosan növekvő népszerűsége miatt.(33,35)

1. sz. ábra: A külföldi hallgatók kontinensek szerinti megoszlása (34)

A nemzetközi hallgatói mobilitás nagyrészt észak-déli jelenség marad. A nemzetközi hallgatók többsége a fejlődő országokból érkezik az ipari országokba. A domináns fogadó ország az Egyesült Államok, amely a világ összes beérkezőjéből 672.000 hallgatót fogad, mellette pedig Japán, Anglia, Németország, Franciaország és Ausztrália összesen a beiratkozott nemzetközi hallgatók több mint felével büszkélkedhetnek.(3,7)

A Socrates, Erasmus, Tempus és egyéb programok nagyban hozzájárultak az európai hallgatók közötti mobilitáshoz, és mutatják a regionális programok potenciálját. Az Erasmus évente több mint 100.000 hallgatót támogat. A Socrates-be integrálva az Erasmus immáron nem csak mobilitásról szól, hanem az Európán belüli tantervek változtatásáról is. Az Európán kívüli országok hallgatóinak mobilitás iránti érdeklődését tanúsítja az, hogy Japán egymaga 150.000 nemzetközi hallgatót kíván beíratni a képzéseibe a 2020. évre.(3)

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a nemzetközi oktatásban történő részvétel jobb munkalehetőségeket és jövedelmezőbb állásokat eredményezhet az abban résztvevő hallgatók számára. Nem beszélve arról, hogy a nemzetközi programokban résztvevők intellektuális, személyes és nyelvi készségei is magasabban fejlettek nem mobilis társaikéhoz képest.

A nemzetközi, és ebbe beleértve a csereprogramokban történő részvétel tehát igen hasznos a hallgatók számára, azonban nem csak ők, hanem mind a küldő, mind a fogadó országok is profitálnak ezekből a külföldi tapasztalatszerzésekből.(35)

Nem áll rendelkezésünkre átfogó statisztika az oktatók és kutatók mobilitásáról, és nagyon nehéz is lenne ilyen statisztikák beszerzése, mert az egyetemi alkalmazottak mobilitásának módjai és céljai nagyban eltérnek egymástól a konferenciákon való részvételtől és az informális látogatásoktól kezdődően kiterjedt kutatói vagy oktatói tevékenységekig, valamint a lakhely és állampolgárság tartós megváltoztatásáig.

Nem kérdéses, hogy a mobilitás egyik legfontosabb eleme az oktatók és kutatók globális munkaerőpiacának növekedése volt. Néhány ország, mint Ausztrália, Kanada és az USA hagyományosan nyitott tengerentúli tudományos tehetségek alkalmazására. Másoknál, beleértve Japánt, Franciaországot és Németországot, korlátai vannak a külföldi tudományos munkaerő alkalmazásának és az állampolgárság megszerzésének. Újabb keletű tanulmányi rendszerek, beleértve a Perzsa-öböl államait és Szingapúrt, külföldi akadémikusokat foglalkoztatnak állandó vagy szerződéses alapon. Ugyancsak megfigyelhető a tudományos tehetségek bizonyos régiókból történő elvándorlása, különösképpen Afrikából, az egyetemek egyre romló helyzetének, továbbá politikai és gazdasági problémáknak köszönhetően. Az utóbbi évtizedekben az oktatók és hallgatók nemzetközi mobilitása a tudományos élet normális velejárójává vált, évente kb. 3-5 millió embert érintve, amely mobilitás leginkább a legrátermettebb hallgatókat és alkalmazottakat érinti.(3)

Az Amerikai Egyesült Államok 1945 után modellként szolgált az 1980-as évekig.

Statisztikai adatok is alátámasztják, hogy a mobilitások legvonzóbb célállomása volt. 1980-ban a külföldi mobilitást választó hallgatók 35%-a utazott oda olyan objektív okokból, mint az oktatás minősége, karrier lehetőségek, nagy presztízsű egyesületek, kiváló szolgáltatások, angol nyelv és az USA globális befolyása.

A téma szakértői, többek között Teichler és Altbach, a korábban idézett műben (3) arra mutatnak rá, hogy ezt követően az USA vezető szerepe csökkenő tendenciát mutatott Európa és más országok, mint Ausztrália, Japán, Kanada és India javára. Az okok között megemlítik a politikai tényezőket, az oktatás és a kínált programok minőségének javulását, kidolgozottabb, aktívabb marketing stratégia, például Anglia, Ausztrália és Hollandia esetében. Hozzájárult ehhez a tendenciához az a tény, hogy ezzel párhuzamosan az USA-ban nőttek a tandíjak, illetve az Egyesült Államok politikájában a nemzetköziesedés sokkal kisebb szerepet és támogatást kapott csökkenő pénzügyi források mellett. Mindezen tényezők erőteljesen jelezték az USA csökkenő érdeklődését a valódi kétoldalú mobilitásban és valódi nemzetköziesedésben való részvétel iránt.