A magyarországi és dél-dunántúli migráció

A hazai migráció értékeléséhez a belföldi és a külföldi vándorlást érdemes különválasztani.

Magyarországon a belföldi vándorlást az általános okok mellett történelmi körülmények is befolyásolják. A szocialista iparosítás nagy tömegeket vonzott faluról a városba, ám ennek negatív következményeit mindezidáig nem sikerült felszámolni. Manapság a munkahelyek hiányán túl a kedvezőbb életkörülmények lehetősége, a fejlettebb szolgáltatások és a jobb infrastruktúra keresendő az elvándorlás mozgató rugói között.

Az 1990 előtti években a községekből a városokba történő vándorlás volt a meghatározó, és kiemelkedő volt a fővárosba való költözések magas aránya. Ennek következtében megkezdődött a népesség-kibocsátó falvak elnéptelenedése, ahol a vándorlási veszteség mellé a népesség természetes fogyása is társult.

A rendszerváltás után a belföldi vándorlást a piaci viszonyokra való áttérés befolyásolta, amelynek következtében az ország egyes települései felértékelődtek, mások leértékelődtek. Ezzel függ össze, hogy 1990-től a vándorlások iránya megváltozott: a fővárosba történő bevándorlás folytatódása mellett a vidéki városok vándorlási egyenlege negatívvá, a községeké pedig átmenetileg pozitívvá vált. Később, 2000-2006 között a fővárosból már kivándorlás volt tapasztalható, a községekre pedig a bevándorlás fokozatos mérséklődése vált jellemzővé. A vidéki városok vándorlási egyenlege 2008 óta pozitív, bár itt is a beköltözés ütemének csökkenése figyelhető meg. Napjainkra mind a községekből, mind a városokból való ingázás (ideiglenes vándorlás) magas szintje, ill.

mérsékelt növekedése jellemző.

Az elvándorlás leginkább a fiatal korosztályt érinti. A kibocsátó helyeken egyre kevesebb gyerek születik, és ez nem tudja ellensúlyozni a helyi népesség természetes fogyását; ugyanakkor a korösszetétel változása a befogadó térségekben is hat a demográfiai folyamatokra.

A belföldi migráció nyertesei a befogadó régiók, így a hagyományosan vándorlási többlettel rendelkező Közép-Magyarország és a gazdasági fejlődésben élenjáró, Közép-és Nyugat-Dunántúl. A vesztesek csoportját pedig a népesség-kibocsátó, alacsonyabb fejlettségű Észak-alföldi, Észak-magyarországi és Dél-dunántúli régiók képviselik.

Észak-Alföldön és Észak-Magyarországon az elvándorlásból eredő népességfogyás már többszöröse a természetes fogyásból adódó hiánynak.³⁵

A Dél-Dunántúlra az elvándorlás intenzitásának növekedése és ezzel együtt a régió népességmegtartó erejének gyengülése jellemző. A megfelelő munkahelyek hiánya miatt a legtöbben Tolna megyéből, a legkevesebben Baranyából költöztek el.

A régióból való elvándorlók száma 2006 után meghaladta az évi 15 ezret. Az elvándorlók 40-44 %-a a Közép-magyarországi régióba költözött, másik részük (15-16 %-uk) a Nyugat-Dunántúlt választotta. A migráció folytán a Dél-Dunántúlon Tolna megye vesztette el a legtöbb lakost.

35 „Mindannak ellenére, hogy a szocializmus idején nagy volt a területi mobilitás, az 1960-as évektől kezdődően egészen napjainkig csökkenést mutat. Míg 1960-ban egy év alatt 970 ezer olyan (állandó és ideiglenes) lakcímváltozást jelentettek be, amely nem településen belüli költözést jelentett, addig 1980-ban már csak 594 ezer, 1995-ben pedig mindössze 407 ezer volt az állandó és ideiglenes vándorlások együttes száma.”(Kovács Teréz 2000). 2010-re ez a szám 380 ezerre csökkent.

Területfejlesztési szempontból az elvándorlás többirányú gondot vet fel a régió számára:

– felmerül az elvándorolt lakosság pótlásának szükségessége,

– a fiatalok elvándorlása következtében a lakosság korösszetétele romlik, a képzettségi szint stagnál vagy csökken, a térség gazdaságfejlesztési képessége és gazdasági vonzereje gyengül,

– egyes falvak lakossága radikálisan csökken, területek néptelenedhetnek el.

A külföldiek bevándorlása Magyarországon korántsem öltött olyan nagy méreteket, mint Európában, különösen pedig nem akkorát, mint Spanyolországban vagy Castilla y Leónban. A bevándorlás tekintetében Magyarország az 1990-es évek végéig nem annyira célországnak, mint inkább „tranzit országnak”számított. Hazánkban a nemzetközi migrációs folyamatok intenzitása 1999-től fokozatosan erősödni kezdett. Azóta a Magyarországon tartózkodó külföldiek száma dinamikusan emelkedik, az elmúlt tíz év alatt majdnem megduplázódott; 2006-ban 166 ezer, 2010-ben-ben 198 ezer volt, ami a lakosság 1,98 %-át tette ki. Az elmúlt évtizedben évente 23 ezer külföldi érkezett a határon túlról és mintegy 3400 kivándorlóról rendelkezünk adatokkal. A válság hatására azonban a nálunk is lecsökkent a külföldiek migrációja.

Az érvényes engedéllyel Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok 42%-a a fővárosban, 37%-a a többi városban 21%-a a községekben telepedett le. A bevándoroltak 37%-a Romániából, 9-9%-uk Ukrajnából és Szerbiából 8,2 %-uk Németországból, 5,8 %-uk Kínából érkezett. Választott lakóhelyük – Budapest és Pest megye után – leggyakrabban a kibocsátó országgal szomszédos régió. Kivételt

képeznek a legnagyobb tömeget képező román állampolgárok, akik elsődlegesen Közép-Magyarországon élnek.

A nemzetközi migráció jelentősége többek között abban áll, hogy a bevándorlók utánpótlást jelentenek az ország munkaerőpiacán. Ráadásul a külföldi népesség korösszetétele lényegesen eltér a hazai népességétől.

Miközben a honos lakosság egyik súlyos demográfiai kihívása az idősek egyre növekvő aránya, addig a külföldiek közel háromnegyede gazdaságilag aktív korú (20-59 éves) és legtöbben a 20-39 éves korosztályhoz tartoznak. A magyarországi 23-mal szemben a külföldiek 14%-a tartozik a legidősebb korosztályhoz (16. ábra).

16. ábra. Magyarország népességének megoszlása főbb korcsoportok szerint, 2010. január. 1*

* A bevándorló külföldiek aránya 2009. évi adat Forrás: Statisztikai tükör 2011/27

Előrejelzések szerint 2020-ig Magyarország azon országok egyike lesz, ahol – az aggasztó demográfiai folyamatok miatt – bevándorlás nélkül a munkalépes lakosság szinte biztosan csökkenni fog (KSH

Magyarország 2010). A Dél-Dunántúlon letelepedett külföldiek közül szerbek, osztrákok és oroszok élnek a legnagyobb arányban.