Noha az európai nyilvánosság a szakirodalomban többnyire az Európai Unió nyilvános-ságaként jelenik meg, a médiatörvények ügye világosan mutatja, hogy a jogi-intézményi struktúrák kényszerével szemben a tágan értelmezett, vagyis a nemzeti pártokon és kor-mányokon túli politikai szereplők nagyfokú szabadságot élveztek az európai nyilvánosság megteremtésében és befolyásolásában. A médiaszabályozás vitájának ívét követve láthat-tuk, ahogyan a magyar jogalkotók szándékával egyet nem értők 2010-11 fordulójára mi-ként kormányozták az ügyet az EU hivatalos napirendjére. Az adatok tanulsága szerint a magyar médiatörvények közös európai problémává beszélésének kezdeményezői nem az Európai Unió hivatalos képviselői voltak, s a beszélgetések többnyire nem az EU fóruma-in zajlottak. Noha az Európai Parlament szocialista frakciója már a vita korai szakaszában
198
kísérletet tett a médiaügy összeurópaiságának hangoztatására, az Európai Bizottság jó ideig (2010 késő decemberéig) tartózkodott a vitában való részvételtől. Azután azonban éppen az Európai Bizottság tűnt fel mint a hatályos magyar szabályozás gyakorlatát ellen-súlyozó EU-s médiapolitika legjelentősebb képviselőjeként. Az Európai Bizottság pozíci-ójában történt változás egyértelműen a politikai aktorok – köztük az állampolgárok – sikeres nyomásgyakorlását mutatja, amely az ügy köré teremtett európai nyilvánosság erejét bizonyítja (vö. Jakubowicz-Sükösd 2011: 6).
Az új magyar médiaszabályok európai nyilvánosságát valójában azok a hazai és európai jogvédő, civil és szakmai szervezetek teremtették meg, akik kimondottan azért léptek a nyilvánosság elé, hogy az új magyar médiatörvény tervezete ellen felemeljék szavukat.
Szándékukat utcai megmozdulásokon (magyar nagykövetségek előtti demonstrációk), a sajtóközleményeken és szakmai-politikai konzultációkon keresztül tették világossá. 2010 nyara és decembere között elsősorban az NGO-k, INGO-k éltették az ügyet, az európai politikai elit igazán csak a közelgő magyar elnökség hírére lépett színre.
A téma tehát nemcsak szűken vett EU-s politikaformáló körök számára volt érdekes;
Európaszerte utcára vonultak a médiaszabályozást kritizálók, és mozgósítottak a magyar kormányt támogató körök is. Bár az online felületek fontos színtérré váltak a vitában (Black-out for Hungary kezdeményezés, Milla csoport szerveződése), a magyar média-törvény európai nyilvánosságát mégsem csupán az internet segítségével konstruálták. Az ügyben a hagyományos és bevett kommunikációs infrastruktúráknak is komoly szerepe jutott.
Adatok utalnak arra is, hogy főleg a politikai-közéleti sajtóban dolgozók nagyon fontos-nak tartották a médiatörvénnyel és a kialakult európai vitával kapcsolatos véleményüket nyilvánosságra hozni, míg a nagy kereskedelmi televíziók és a bulvárújságok (amelyek legalább annyira érintettek) számára mindez kevéssé tűnt vonzónak (A Bors egy, a Blikk
199
két véleménycikkben utal az európai vitára). A tabloid formátumok távolmaradása arra utal, hogy a magyar médiatörvény körüli polémia elsősorban az értelmiségi és az elit kö-reit érdekelte, s európai közös ügyként való tételezésében is ők tűntek érdekeltnek.
Az eset rávilágított arra is, hogy az újságírók politikai kommunikációban játszott szerepét nem csak a szerkesztőségi teljesítményükben ítélhetjük meg. A médiatörvény európai vitájának vizsgálata azt is mutatja, hogy az újságírók nem félnek a toll, a mikrofon és a kamera mellett egyéb eszközöket is alkalmazni, ha azt jónak látják. Értelmes lehet tehát a médiáról mint önálló intézményről gondolkodni, amely saját jogon vesz részt a politikai kommunikációs folyam befolyásolásában, s egy sajtótermék álláspontjának kitapintásá-ban a coverage (vagyis tálalási) szempontok mellett, a véleménycikkek és véleményfor-mátumok, továbbá a tulajdonosok, a management, az újságírók és esetleg a hívásukra csatlakozó közönség kommunikációjára is figyelmet kell fordítani.
A szereplők azonosításával kimutathatóvá vált, hogy a vitában résztvevők körének meg-határozása sem függetleníthető az adott kommunikációs helyzettől. A megszólalók azzal, hogy nyilvánosság elé léptek egyrészt magukat mint az ügyben érdekelt feleket definiál-ták, másrészt pedig volt mondanivalójuk arról is, hogy kivel óhajtanak párbeszédet foly-tatni és kivel nem. Jól látható ez a vita korai szakaszában, amikor az EBESZ és a nemzetközi újságíró szervezetek a magyar kormánynak címezték észrevételüket, noha az új jogszabályokat országgyűlési képviselők jegyezik. Feltűnő Daniel Cohn-Bendit igye-kezete is, aki többször személyesen Orbán Viktort szólítja meg. Miközben a magyar kor-mány világossá teszi, hogy csak az Európai Bizottság véleményére kíváncsi, például az EBESZ-szel kerül minden párbeszédet. De az is felmerül, hogy a kormány senkivel se egyezkedjen az magyar médiaszabályozás ügyében. Világos tehát, hogy a legitim beszél-getőpartnerek meghatározása a felek vitában elfoglalt pozíciójának részét képzik, amely-ből kikövetkeztethető, hogy mely szereplők számára volt különösen fontos az ügy európai
200
nyilvánosságának ápolása. Ez vezet bennünket tovább a kommunikátorok vitában elfog-lalt pozícióinak feltérképezéséhez vagyis a harmadik kutatási kérdés megválaszolásához.
A magyar médiatörvények európai vitájában kialakult határokon átívelő kommunikációs folyamot jól azonosítható és egymáshoz hasonló vélemények jellemezték. A felek több-nyire egyetértettek abban vagy legalábbis elfogadták, hogy a magyar médiaszabályozás közös európai ügy. A nem magyar megszólalók nemcsak hogy észlelték a magyarországi fejleményeket, hanem el is kötelezték magukat az ügy mellett és viszonylag hosszú ideig napirendjükön is tartották azt. A médiatörvényekkel elégedetlen magyar szereplők tudato-san kalkuláltak a hazai nyilvánosságon túli lehetőségekkel annak érdekében, hogy pozíci-ójuk számára támogatást biztosítsanak. A kritikusok által teremtett és gondozott értelmezési keretek – a demokratikus értékek és az európai együvé tartozás – tartós, erős, vonzó és mobilizáló érvkészleteknek bizonyultak határokon átnyúló beszélgetések és ak-ciók megszervezésében. Sőt, a szabályozást ellenzők értelmezése a politikai eliten túl is értő fülekre talált: a tüntetések és az online performanszok is a demokrácia, a szólássza-badság és a közös európai értékek fenyegetése ellen szóltak. A kritikusok érveinek sike-réhez azonban minden bizonnyal a vitán kívüli objektív körülmény, vagyis az Európai Unió Tanácsának soros magyar elnöksége is hozzájárult. Több esetben arra következtet-hetünk, hogy az adminisztratív terhek mellett a közösség egészét reprezentáló funkció ténye provokált megszólalásokat.
A magyar médiatörvények körül létrejött európai nyilvánosság, továbbá a megszólalók fontosságát és a vita erejét jelzi, hogy mindezek hatására a magyar kormány gyakorlatilag kommunikációs stratégiát váltott. Először is kénytelen volt szóba állni a médiatörvények európai kritikusaival, majd pedig új értelmezési keretet, a politikai motiváció framejét vezette be, amely a vita második szakaszában (2010. december 21-e után) segítségére volt a médiatörvényt támadók kritizálásának megszervezésében. Ráadásul nemcsak